Mi mostan a magyar?

Behúzta a függönyt, és hátralépett. A reggeli nap így is átszüremkedett a szöveten. Egy ideig nyugodtan tanulmányozta a fényt, mely a függöny egyes részein erősebben, máshol pedig szinte alig láthatóan volt jelen. Néhány perc után előre lépett, és széthúzta a szövetet. A napfény sértődött igyekezettel vette birtokba a szobát.
Egyedül volt. A család már leutazott a hosszú hétvégére, és ő titokban hálát érzett ezért. Egyedül tölti ezt a napot. Kényszert érzett, hogy újra behúzza a függönyt, de mégsem tette. Bár élvezte a teljesen értelmetlennek tűnő fény-árnyék játékot, azért valahol megálljt kell parancsolnia magának. Kávét főzött, és a gőzölgő csészével kiállt a teraszra. Lent családok siettek a park irányába. Ma zajos lesz a város. Ünnepelnek, beszédeket hallgatnak, fagylaltot és hamburgert esznek, körmenetre mennek és misére, vagy moziba, vagy egymás után mindkettőt. Ki, ahogy érzi.
Megkordult a gyomra. Talán neki is le kéne mennie a parkba. Biztos, hogy két beszéd között rátalál egy büfére, sőt, talán egy kávézó is nyitva lesz – bolondok lennének bezárni. Aztán arra gondolt, hogy ennél többet is tehet.
– Nem jössz? – kiáltott fel a szomszéd.
Nemet intett, de nem válaszolt. Jobb lesz ma nem szólni, gondolta, és a gondolat hirtelen fontossá vált. Félig üres csészéjét letette az erkély párkányára – a nap majd melegen tartja –, és besétált a konyhába. A hűtőben talált némi maradékot, és ezzel el is dőlt a program: itthon marad.
Félúton az erkély felé a tévé távirányítójára pillantott, mely úgy hevert az ágy mellett, mint valami tűzpárbajban elejtett fegyver. Lehajolt érte. Ujja automatikusan nyomta meg a bekapcsoló gombot. Anélkül ment ki az erkélyre, hogy a képernyőre pillantott volna. A kávé még meleg volt – egy kis kedvesség a naptól. Nekitámaszkodott a falnak, és ráérősen nézte az utcán sétálókat. A televízió már teljes mellbedobással az ünneppel foglalkozott. Katonai eskü, ünnepi beszéd, egy másik ünnepi beszéd, kapcsolás ide és oda. Egy kis történelem, majd egy másik beszéd… aztán jött a stúdió, majd valami körkapcsolás féle…
A szomszéd ház tetején galambok ültek a verebekhez.
A tévé éppen azt magyarázta, hogy ki a magyar. Mosolyogni kezdett, és a hűtő felső polcán pihenő barnuló szélű párizsira gondolt. A telefon csilingelni kezdett. A család érdeklődik. Lábizmai megmozdultak. Újabb csilingelés. A készüléket majdnem pontosan a távirányító mellett találta meg. Belenézett. Valóban a család volt. Rövid kis választ írt – minden rendben, majd este jelentkezem – és lenémította a hangokat. Egy újabb beszédre lett figyelmes. Fontos ember magyarázta éppen, hogy milyen a magyar. A telefonra nézett. A hírfolyam első bejegyzését elolvasta. Egy másik fontos ember ecsetelte pár szóban, hogy ki az igazi magyar. A rá érkező válaszok szerint nem volt igaza, mert éppen az nem magyar, aki ilyesmit gondol. Ezt sokan megkérdőjelezték. A televízió ismét rögzítette az ottani álláspontot, mely valahogy nem egyezett a kezében lévő telefon véleményével.
Egyszerre kapcsolta ki a két készüléket, majd a fürdőszobába sietett, és ürített. Jóleső érzés volt, nem is erőltette meg magát. Tisztasági óvintézkedés, gondolta, és visszasétált az erkélyre. A mai napot itt tölti. A nap már elég magasan járt, az erkély teteje árnyékot vetett rá.
Én vajon milyen magyar vagyok, ötlött fel benne a kérdés, mely viharos gyorsasággal vált mindent elsöprő fontosságúvá. Meg kell tudnia. De hogy? Persze megtehetné, hogy bekapcsolja a tévét, és magába szívja mindazt, amit mondanak neki. Vagy megtanulhatná a hírfolyamból. Vagy mindkettőt hallgatva szintetizálhatna magának egy saját magyarságot.
Vagy…
A szobába sietett, és jó fél óra múlva tért vissza az erkélyre. Letelepedett a padlóra, ahol már árnyék volt. Egy tucat könyvet tett maga elé. Gimnáziumi tankönyvek, irodalmi és verses kötetek hevertek előtte. A telefon – újra bekapcsolta – Brahms I. Magyar táncát játszotta. Majd jön a többi is. Lapozgatni kezdett. Mindent. Nem volt sorrend, koncepció. A magyarokról olvasott. Azoktól, akiknek mindig is szülőhazája volt itt e lángoktól ölelt kis ország. Azokról, akik mindig is feltették a kérdést: Mi mostan a magyar?
Tényleg, mi? – tette fel ő is. Új kávét készített, és visszatért az erkélyre. A kültéri padlólap kellemesen hűvös volt.
Tovább olvasgatott. Brahms – aki soha nem volt magyar, de nem egy magyar haverja volt – már az V. magyar táncát játszotta. Egy verses kötet után átlapozott egy drámát. Örkény. Aztán egy festészeti albumot böngészett. Nem sietett. Végül is most derül ki, hogy milyen magyar lesz ő.
A nap belemenetelt a délutánba.
Újabb könyveket hozott elő. Shakespeare: Hamlet. Nem túl magyar, de mivel Arany fordította, mégis az. Aztán nekiesett a történelemkönyveknek, utána újra egy kis irodalom következett, majd jött a sport.
Lábai jajongva adták hírül számára, hogy túl sokáig ült egyhelyben. Feltápászkodott. A parizer gondolatára összefutott a nyál a szájában.
Elkészítette a szendvicset, majd új kávét főzött, és visszatért a teraszra. Sok dolga lesz még estig, hiszen egy tapodtat sem jutott közelebb a megoldáshoz: mitől lesz ő magyar?
Liszt ment éppen a telefonon.
Amikor bekapta az utolsó falatot is, észrevette, hogy kisujján egy kövér pirosarany maradt. Óvatosan nyalta le, nehogy lecsöpögjön, és ekkor jött rá.
A felismerés úgy érte, mint egy áramütés.
A pirosarany miatt magyar. Nem a felvonulás miatt. Nem azért, mert kisétál a tűzijátékra, vagy mert nem sétál ki. Nem azért, mert megfelel a tévében szónokoló embernek, vagy éppen ellenkezőleg, nem felel meg neki. Nem! A pirosarany miatt.
Amiatt, hogy ezt a sós, csípős, vörös szószt „pirosaranynak” hívja. Nem redgold-nak, nem is rotgolden-nek, vagy „krásznüjzalatoj”-nak, hanem pirosaranynak. A szó íze számít. Az az íz, ami azonnal megjelenik benne – mint valami különös, öntudatlan-búvópatak „én” –, amikor kimondja a szót, hogy pirosarany, vagy Mohács, vagy 6:3, vagy Munkás, vagy Kőbányai, vagy Liszt, vagy gulyás, Csontváry, Ady… Ez a mélyen gyökerező érzet az, ami magyar. Az, hogy ezen a fura, mindenki számára érthetetlen nyelven értelmezi a világot, és csak így tudja értelmezni igazán, mélyen, pezsegve, ösztönösen. Magyarnak lenni nem egy lista, amit teljesíteni kell, hanem egy zsigeri érzet, mely azonnal megmozdul benne, amint Tokió közepén egy metrómegállóban egy mellette álló férfi kiejti a száján, hogy „ba***ameg eltévedtünk”. Magyarnak lenni nem egy szabályrendszer követése, hanem az a tény, hogy magyarként ért meg bármilyen szabályrendszert. Magyarnak lenni nem hitvallás, hanem fordítva, minden hitvallás magyar, ha azt ösztönből magyarul suttogja el valaki. Nem az a magyar, aki megfelel bármilyen elvárásnak, mint ahogy nem attól tölgyfa egy tölgyfa, hogy milyen magasra nőtt. Egy tölgyfa attól tölgy, hogy már DNS-ében tölgyként létezik, tölgy-gyökereivel szívja fel a táplálékot a földből, és tölgyként bont csenevész vagy éppen dús lombozatot. És ezért mindenki magyar, aki magyarként kezdte felfogni, megérteni, önmagába dolgozni a világot, aki magyarként eresztett gyökeret a lét termőföldjébe. És mindegy, hogy fehér a haja, vagy fekete, hogy mit kezd a nemi szerveivel, a gondolatatival, a lelkesedésével, mert bármit is tesz, azt magyarként teszi. Ha akarja, ha nem. Magyarként él abban az erdőben, ahol mellette még vagy kétszáz faféle bont lombot. Platánok, nyírfák, fenyők, kőrisek… mind saját DNS-el, saját zsigeri hovatartozással.
A kávé kihűlt. Éppen Bartók ment a telefonon. Allegro barbaro. Magyarul hallgatta. A nap már lemenőben volt. Eszébe jutott, hogy kimegy a tűzijátékra. Aztán az is, hogy mégsem. Elnevette magát.
Igen. Nem könnyű, ha bele akarnak piszkálni az ember pirosarany-DNS-ébe. De nem számít. Mindegy, hogy ki mit mond. Akár itthon marad, akár elmegy, akkor is magyar marad. Még akkor is, ha nem tud dönteni, mert magyarul nem tud majd dűlőre jutni.
És erre büszke lehet. Vagy éppen szégyenkezhet.
Bármelyiket választja, az is magyarul csinálja majd.