Macik a vállon

Négyen bicikliztek a járdán. Új, frissen épült út volt, gyalogos és biciklisávval, hogy mindenki kényelmesen elférjen. A papa hajtott elől. Mögötte két kölyök tekert – öt-hatévesek lehettek –, a sort az anya zárta. Fiatalos sebességgel hasítottak a fasor alatt.
Az öreg egy padon ült. Új pad volt, a járdához épült. Még szinte érződött rajta a munkások keze, akik hozzácsavarozták a szintén frissen letett utcakövekhez. A pad egyik karfájához piros-fehér áthaladást tiltó szalag volt kötve, melynek másik vége az új járdán túl ért véget egy frissen ültetett fánál. A járda nem volt kész. A szalagon túl még folytak a munkálatok. A köveket ugyan már lefektették, de homok még nem volt a rések között, egy csatornafedél körül is friss, nedves betoncsík száradt. Vasárnap lévén munkások sehol.
Rottyadt meleg volt. Az öreg már jó fél órája próbált erőt venni magán. A lakás nem volt nagy távolságra, talán tíz percnyi séta választotta el őt a hűvöstől, de a gondolat, hogy ki kell lépnie a napra olyan félelmetesnek tűnt, hogy inkább halogatta a döntést. Talán jön egy felhő, vagy egyenesen Isten – mindegy melyik – és egy esernyőt tol feje fölé. Kipislantott a fa alól. Az ég makulátlan volt, így Isten felbukkanásának nagyobb esélyt adott. Még hogy nincs klímaváltozás! Aki ezt tagadja, az vagy hülye, vagy akar valamit… vagy hülye, de inkább hülye. De miért? Hol csúszott el? Mert valahol elcsúszott a lényeg. Valahol megfulladt egy információ ebben a hatalmas áradatban, mely éppen arról szólt, hogy innen nem lehet elmenekülni. Ha büdös van a szobában, akkor előbb utóbb mindenki fuldokolni fog, függetlenül attól, hogy hol tartózkodik és ki fingott. Olyan nehéz ezt megérteni? Magában zsörtölődött az öreg, és ettől mintha kevésbé lett volna melege. Olyan nehéz ez? Csak át kell adni az információt. Mindenkinek: vigyázz, akárki vagy, neked is rossz lesz. Csak át kell adni. Ennyi.
A család éppen mellette fékezett le. Megtorpantak a szalag előtt.
– Hát ezt hívják szopimacinak – mondta az anya.
Szopimaci, futott át az öreg fején a szó, mint valami hasmenés. A szopi részt csak sejteni merte, a maci tiszta volt. Vajon tudják a gyerekek, hogy mit hallottak? A szopimaciról éppúgy megfogant bennük az új információ, ahogy a „nem lépünk le az úttestre körbenézés nélkül” is beég minden gyerek tudatába? A gyerekek már csak ilyenek. Míg a felnőttek főként gyerekektől terhesek, addig a gyerekek többnyire gondolatoktól terhesek. Sok-sok új gondolat ejti őket teherbe, nap mint nap. Most éppen egy szopimaci férkőzött tudatukba, aki ha nem lehet továbbmenni az úton, akkor minden alkalommal előbukkan majd. Ilyenek ezek a szopimacik.
A papa nem sokat gondolkodott. Felhajtotta a csíkos szalagot: – Gyertek!
A család átkerekezett a felhúzott sorompó alatt, és hamarosan újra visszanyerte kezdeti sebességét. Szopimaci is velük utazott. Ott ült a gyerekek vállán, és azt suttogta a fülükbe, hogy ha nem látják, akkor át lehet hajtani ott, ahol még dolgoznak, hogy jobb utólag bocsánatot kérni, hogy nem számít egy sorompó, egy szabály, egy kérés, egy jel, egy istenverte szalag, mely azt hirdeti, hogy ne lépj rá, még nincs kész. Nem számít. Mehetsz, ha úgy kényelmesebb, ha abból előnyöd származik. Suhanj át és senkinek se szólj! Mert megteheted. Szabad vagy. Mert jogod van, mert így helyes, mert ez az érdeked, és az érdek nagyon fontos dolog: az te magad vagy. Suhanj csak! Tiéd a világ! Neked ne mondja meg senki.
Az öreg még akkor is hallotta szopimaci suttogását, amikor a család eljutott a lezárt terület végéig, ahol a papa újra szalag-sorompót emelt. Vajon a papának és a mamának a vállán is ült egy valamikor? Igen, bólintott az öreg. Talán most is ül. Mert a szopimacik mozognak. Átugranak más vállakra, és sok embert megjárnak az évek alatt. Nem öregszenek, nem kérnek enni, nem fáradnak. Nem csak gyerek, de felnőtt vállakra is rátelepednek, mint valami medvevírus. És suttognak: Csináld csak! Nem számít. A lényeg, hogy neked jó legyen, hogy ne kapjanak el, hogy te, te, te tovább mehess. A lényeg te vagy, mindenki más le van…
Az öreg legyintett egyet. Feltápászkodott és kilépett a gyilkosan tűző napra. „Még jó, hogy nincs kölyköm”, gondolta miközben saját tempójában a lakás felé sietett, „Hogy a fenébe óvnám meg a szopimaciktól és attól, hogy szénné égjenek?”