A körúton

FIGYELEM! Trágár szavakra utaló szavak!
Az egész nem történt meg, fikció, semmire és senkire nem utal.
A marslakó zavarában egy ruhabolt kirakatára meredt. Nem sok választása volt, éppen Vámház körút és a Blaha között robbant le az álcázója. Szó szerint elfüstölt. Csípős, égettkábel szaga volt. Köhöghetnékje támadt, de ha egy marslakó köhög, akkor altatógázt okád, az meg kifejezetten ártalmas az őslakosokra. Az eligazításon a lelkükre kötötték: Ha kapcsolatfelvételre kerülne sor valamilyen technikai malőr miatt – mit ad Xundika, hát nem éppen vele történt meg? –, akkor három dologtól kell tartózkodni. Tilos köhögni, böfögni, mert az őslakos elalszik, tilos fingani, mert az őslakos meghal, és tilos provokálni az őslakosokat, mert akkor a marslakó hal meg.
A körút aszfaltja szinte forrt a melegben. Az álcázó kényelmes hűtőberendezése most nem védte, ezért úgy verejtékezett, mint egy földi, pedig azok nagyon verejtékeznek.
Innom kell, jutott eszébe az életmentő gondolat, és beállította a helyi nyelvet „magyarra”, mely alapszintű volt, mivel csak egy napot akart itt tölteni, azt is álcában.
Érezte, hogy rosszul van. A folyadékveszteség sokkal rohamosabb volt, mint azt gondolta volna. Néhány perc múltán szédülni kezdett. Le kell ülnie, gondolta. Körbenézett és utolsó erejével lerogyott egy közeli székre. A szék mellett asztal is volt. Hátradőlve zihált.
– Hozhatok valamit? – kérdezte egy középkorú hím őslakos. Kötényt viselt magán.
Meg kell szólalnia. Muszáj lesz, mert különben szomjan hal.
– Élet vizet. Gyorsan! – mondta.
– Sört? – kérdezte az őslakos.
– Élet vizet! Gyorsan!
– Te, Nóra, van olyanunk, hogy életvíz? – fordult a középkorú hím egy fiatalabb nőstény felé. Azon is kötényke volt.
– Pálinkát kér.
– Komoly?
– Igen. Svédül így hívják.
– Akkor hozz már egyet, de gyorsan, mert nagyon sürgős neki.
A nőstény bólintott és elsietett.
A marslakó eközben további két liter folyadékot vesztett, és lecsúszott a székről.
– Héha! – ugrott oda a középkorú hím. – Ha ennyire be vagy állva, akkor nincs kiszolgálás – mondta, majd a marslakó hóna alá nyúlva feljebb tornázta azt a széken.
– Mi van ezzel? – kérdezte egy arra járó idősebb hím. Hosszú szőrt viselt az arcán.
– Seggrészeg svéd, de még mindig inni akar.
A szakállas megállt a marslakó előtt. Hosszasan méregette, majd megszólalt. – Szerintem ez langyos.
– Nem! Most nyúltam a hóna alá, ez kifejezetten meleg.
– Mondom én! Vigyázz, mert tele fogja beszélni a fejed.
– Áh! Nem hiszem. Egyáltalán, nő ez?
– Inkább lqmgt-s.
– Svédbe’ vannak egyáltalán nők?
– Nő vagy, te, svéd? – kérdezte a marslakót a szakállas.
A marslakó küzdött a fordítóval, majd suttogva közölte: – Kifejlett egyed vagyok.
– Mondtam, hogy terrorista. Svéd szeparatista qlmg-s. Észak-délen laknak, és szeretik egymást. Volt a tv-ben – bólintott a szakállas. – Azt itt vedel nálunk.
– A terroristák nem sárgák? Vagy azok az indiánok? – kérdezte a kötényes.
– Ez itt intelligitim az biztos. Csak rá kell nézni – bólintott a szakállas.
– De ez szürke.
– Mondtam, hogy langyos.
– Ez az ember dehidratált – lépett közéjük egy idősebb nőstény.
– A Nóra szerint svéd – ingatta fejét a kötényes.
– Víz kéne neki – nézett rá az idősebb nőstény.
– Azt nem hiszem – ingatta fejét a köpenyes. – Pálinkát kért.
– De nézzenek rá! Egészen szürke.
– Azt már mi is tudjuk, hogy terrorista.
– És valószínűleg lqtng-s is. – tette hozzá a szakállas. – Ami köztudomásúan ragályos.
– Maguk kicsit xenofóbok, ugye? – guggolt le a nő a marslakóhoz.
– Az biztos nem, mert engem beoltottak – háborodott fel a kötényes.
– Engem aztán nem fognak beoltani a svédek – hördült fel a szakállas. – Azt még ilyen leszek, mint ez itt. Csoffadt. – bökött a marslakóra.
– Uram, jól van? – kérdezte az idősebb nőstény a marslakót.
– Ez nem úr, hanem észak-déli szeparációs nő. Ezt már tisztáztuk – szólt közbe a köpenyes.
– Ja, ő maga mondta – hagyta jóvá a szakállas.
– Élet vizet! Gyorsan! – suttogta a marslakó. Közel járt az ájuláshoz.
– Akkor ez alkesz, mint minden svéd terrorista – csapott a térdére a szakállas. – Vagy…
Az idősebb nőstény és a kötényes is várakozva nézett rá. A szakállas tágra nyitott szemmel bámulta a marslakót.
– Vagy? – kérdezte idegesen a kötényes.
– … vagy… politikus – bólintott mindentudón a szakállas.
A köpenyes egy lépést hátrált. Az idősebb nőstény is felegyenesedett. Arcukon félelem, döbbenet, harag és csodálat játszott körtáncot.
– Én sem tudtam, hogy azok így néznek ki – nyelt nagyot a szakállas. – De most, hogy így pislog.
A pincér idegesen törölgette izzadtságtól iszamos homlokát.
– Akkor honnan tudod, hogy az?
– Tudom és kész! Kieshetett véletlenül egy kocsiból. Azért ilyen szürke. Talán eltört a szárnya.
– Jesszus! Mind meg fogunk halni – suttogta a nőstény.
– Talán, ha elfutnánk – nézett rájuk a szakállas.
Nóra, a fiatal nőstény túl gyorsan érkezett, hogy bármit is tehettek volna. – Itt az élet vize, svéd úr! Skol! – mondta és odaadta a stampedlit a marslakónak, aki mohón hörpintette fel a folyadékot.
A hatás gyors volt. A marslakó elvörösödött, kitátotta a száját, de nem akart böfögni, így becsukta. Majd újra kinyitotta, és megint becsukta.
– Most énekel? – kérdezte a szakállas.
– Vagy átkot szór ránk. Minden politikus tud átkot szórni – bólintott a kötényes. – És repülni is.
– Vagy szónokol! – szólalt meg a nőstény félelemtől eltorzult arccal.
– Svédül! – suttogta elborzadva a szakállas.
A marslakó eddig bírta.
Fingott egy pálinkásat.