Jóbácsi

Agaton bácsi mindig úgy mutatkozott be, hogy: Jó vagyok!

Akik ismerték, azok ezt viccesnek tartották, akik nem, azok azt hitték, hogy tényleg ez a neve. Pedig Agaton csak jó volt. Soha nem mutatkozott hanyag öltözékben. Többnyire öltönyt és fekete szövetkabátot viselt. Nyáron elegáns nadrág és fehér ing volt rajta. Mindig. A városrészben jóbácsiként ismerték. Az utcában Agaton bácsiként, de a jóbácsi ott is használatban volt.

Agatont mindenki furának tartotta. Nem csak azért, mert jónak hívta magát, hanem azért, mert fura kérdései voltak, ha valaki szóba elegyedett vele. Éppen ezért sokan kerülték. Nem mindenki szeret beszélgetni, és még akik szeretnek, azok közül sem mindenki válaszol szívesen furcsa kérdésekre.

Aznap Agaton bácsi csapdájába kerültem, mert úgy hozta a sors, hogy egyszerre szálltunk be toronyház liftjébe.

– Hova lesz a vertikális séta? – kérdezte Agaton. – Mielőtt válaszolna, kedves szomszéd, én rögtön megmondom, hogy a kiadómhoz megyek, így nem vádolhat azzal, hogy viszonosság híján csak úgy információt akarok kicsikarni magából.

Bólintottam. Valójában semmi kedvem nem volt beszélgetni az öreggel, de bunkónak sem akartam tűnni.

– Én egy barátomhoz megyek – mondtam kurtán.

– A barátság mindig jó. Maga szerint mitől barát egy barát?

– Hát – vontam vállat. – Talán attól, hogy jó vele lenni.

– Ennyi?

– Gondolom.

– Szerintem a barátság önkéntes kölcsönös részvétel az élet dolgaiban. Legyen az nehéz vagy könnyű. Persze a könnyű dologra gondol az ember elsőként. Közös nyaralások, közös borozgatás, élmények. De a nehéz rész számít igazán. Amikor az ember részt vállal, mégpedig önként a másik nehézségében. Olyankor két ember valami olyanon osztozik önként, ami egyáltalán nem kellemes. Maga az osztozás teszi barátsággá a kapcsolatot. Mert a nehézségekben való osztozás azt jelenti, hogy közösen tesznek valamit önmagukért és egyben egymásért. És ha közben nem utálják meg egymást, akkor egyre szorosabb barátok lesznek. Ez óhatatlan. Ilyen az ember természete. Akivel időt tölt, azt vagy megszereti, vagy megutálja. Ha nem az egyik, akkor a másik. Ha pedig mindezt önként, saját akaratból teszik, akkor az egészen komoly kapcsolattá is kinőheti magát. Mert hát ki az a hülye, aki önként vállal valami rosszat csak azért, hogy együtt legyen a másikkal? Csak olyan lehet, aki szeret velem lenni. És persze ha én is ezt érzem és én is megteszem, akkor jön a kölcsönösség, és a törvényszerű barátsággá való összefonódás. Olyan ez, mint az ember agya. Ha valamivel sokat foglalkozik, akkor ott az idegpályák megerősödnek, összefonódnak, kiépülnek. Pláne így van ez, ha mindehhez élvezetes, és emlékezetes események társulnak. Ott egyszerűen biológiailag determinisztikussá válik a barátság. És képzelje, semmi sem kell hozzá, csak annyi, hogy együtt töltsék az időt. A jót és rosszat is egyaránt. Lehetőleg önként. Jó mi? Ezen gondolkodott már? – mondta egyszuszra.

Nemet intettem a fejemmel, és igazat kellett adjak neki. Még tényleg soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi fán terem a barátság.

– Ki a kedvenc írója? – kérdezte váratlanul jóbácsi.

– Tessék? – néztem rá meglepődve. Még mindig a barátság témában voltam, de hát Agaton tényleg fura ember volt.

– Szokott olvasni?

– Szoktam.

– Áldásos szokás. Nemsokára hasznos lesz – Bólintott az öreg. – És kit olvas szívesen?

Megvontam a vállam. – Van egy pár – mondtam, és felsoroltam néhány kedvencemet. Az öreg szemében kis szikrák villantak. Minden név után morgott egyet, melyről nem lehetett eldönteni, hogy elégedettségét vagy rosszallását fejezi ki vele.

– Nem jók? – kérdeztem aggódva.

– Micsoda? Dehogynem jók. Remek írók. Egyébként, ha vacakokat mondott volna, akkor is azt mondtam volna, hogy jók. Az olvasás a lényeg. Az az alap. Az ízlést pedig mindig lehet javítani. De ezek remek gondolkodók. Gratulálok!

Elmosolyodtam, és meglepődve vettem észre, hogy büszke vagyok magamra.

– Csak azért kérdeztem, mert sok könyvem van. Tulajdonképpen rengeteg könyvem van. Ha van kedve, néha cserélhetünk. De persze szigorúan könyvtári alapon. Nem szeretem a véletlenül vissza nem adott könyveket.

Bólintottam.

– Nos? Leszünk könyvbarátok?

Újra bólintottam, de gyomrom táján éreztem, hogy valójában ehhez semmi kedvem.

– Szerintem most nem volt őszinte – mondta Agaton bácsi az arcomat fürkészve.

– Azt mondja?

– Azt. Az ember rábólint dolgokra, csak hogy legyen vége, de már akkor tudja, hogy nem tartja majd a szavát. Érthető dolog. Bár érthetőbb lenne őszintének lenni, de a szokás az szokás. Az emberek megszokták az udvarias hazugságot.

– Az milyen?

– Hát amilyet most csinált. Azért hazudott nekem, mert nem akart, szintén velem, durván bánni. Azt hitte, hogy a kedves hazugság nekem jobban esik, mint a kedves igazmondás.

– Olyan van?

– Miért ne lenne? Miért nem lehet azt mondani, hogy „nem, köszönöm”. Persze elmondom, hogy miért. Azért, mert az ember ösztönszerűen társas lény. Nem akar kikerülni a társadalmi szövetből. És amikor nincs kedve kapcsolatot építeni, akkor inkább hazudik, mert attól fél, hogy ez együtt járna valamiféle kiátkozással. Pedig nem. Higgye el. Nekem mondhatja, hogy nincs kedve velem könyveket cserélni. Megértem.

Rámeredtem. Valójában most gondolkodtam el először azon, hogy mit érzek és mit gondolok erről a csudabogárról. Amit eddig gondoltam, az színtiszta előítélet volt, semmi más.

– Ha őszinte akarok lenni…– mondtam tétován.

– Kérem, legyen!

– Akkor az van, hogy nem tudom eldönteni, mit érzek.

– Ez eléggé érthető. Segíthetek?

– Azt sem tudom. Maga fura.

– Ezt mások is mondták már.

– Eddig azt hittem, hogy őrült, de most azon gondolkodom, hogy talán az egészet rosszul értelmeztem. Miért lenne őrült valaki, aki könyvekről akar beszélgetni egy másik emberrel.

– És nem csak beszélgetni, hanem cserélni is.

– Pláne. És?

– Szóval ez nem őrültség – folytattam. Furcsa bizsergésszerű érzés futott át rajtam, amiért őszintén beszélek az érzéseimről egy idegennel. – És maga értelmes.

– Tényleg?

– Igen. Akit őrültnek hiszünk, arról nem feltételezzük, hogy értelemes, és azt pláne nem, hogy értékes.

– Ezt azért még nem tudhatja rólam – mondta mosolyogva Agaton bácsi.

– Igaz. De most úgy tűnik.

– Ez kedves öntől. De én azt javasolom, hogy ismerjen meg, és csak utólag vonjon le rólam következtetéseket.

– Ez jogos – bólogattam. – Tudja már az is eszelősen furcsa, hogy képesek vagyunk valami olyasmiről beszélgetni, amiről egy ember még önmagában sem szokott.

– De miért ne tennénk? Értelmes civilizált emberek vagyunk. Nem azért beszélgetünk, mert sértegetni akarjuk egymást, hanem azért, mert talán barátok leszünk.

– Hát ez az! Így nem születnek barátságok…

Elhallgattam.

Agaton kíváncsi szemmel várt.

– De miért ne születhetnének? – kérdeztem tulajdonképpen magamtól.

– Miért ne? – kérdezett vissza az öreg. – Nem kell más hozzá, mint közösen megélt idő, ahogy mondtam korábban. Most azt tesszük. Tudja, az ember akkor kezd igazán változni, amikor kilép a saját keretéből. Amikor rájön, hogy az a keret nem valóságos, és lehet másképpen. Márpedig mindig lehet másképpen. Maga egyébként fél a világvégétől?

– Tessék? – néztem rá elképedve. Az előbb pakoltam ki a legintimebb gondolataimat, erre ő témát váltott?

– Fél a világvégétől? Én egy kicsit igen. És egyedül félni sokkal rosszabb, mint közösen. Az valahogy megnyugtatóbb. Egy baráttal mégis más.

– Ezért barátkozik?

– Nem feltétlen, de ez is benne van. Beszélgetve jobb meghalni. Vagy ha nem halunk meg, akkor meg jobb élni. Értelmesen beszélgetve pedig egyenesen csodás. Azt hiszem, hogy én ezért gondolkodok, olvasok, írok. Másokért. Mert készen kell állnom a jó beszélgetésekre, ha esteleg csak az marad nekünk. Aki nem gyakorol, az nem tud jól beszélgetni. Aki nem olvas, és nem gondolkodik eleget, az meg nem tud miről beszélgetni. Szóval képzem magam magunk miatt.

– Miattam? – néztem rá megrökönyödve.

– Hát, ha barátok leszünk, akkor igen. Ha nem, akkor majd másért.

A lift megérkezett. Kiszálltam. Az öreg maradt. A kiadói irodák hat emelettel feljebb voltak.

– Nos? Egy tea? És beszélgetés a kedvencekről. Vagy bármi másról? – kérdezte az öreg, és megnyomta az ajtótartó gombot.

– Persze – bólintottam.

– Most sem mondott igazat.

– Tényleg nem – válaszoltam őszinte meglepődéssel.

– Igen. A beidegződések – vigyorodott el az öreg. – Nehéz, sőt, szinte lehetetlen megszabadulni tőlük egyszuszra. Megkérdezzem újra?

– Nem – vágtam rá. – Beszéljük meg legközelebb, ha összefutunk. Vagy nem! Egy óra múlva végzek. Megvár lent?

– Meg! – bólintott az öreg. – A szemközti kávéházban várom. És ha nem jön el, mert legyőzték a neuronjai, ne idegeskedjen! Nem haragszom.

Megkövülten néztem rá. Mintha a vesémbe látott volna.

Csukódni kezdett az ajtó, amikor hirtelen eszembe jutott valami. Egy zálog kellett. Azonnal. Valami, ami felülírja bejáratott mechanizmusaim.

– Mondja, miért hívja magát jónak?

– Jóbácsi, mi? – vigyorodott el.

– Jóbácsi – bólintottam.

Az ajtó becsukódott, de bentről még hallottam az öreg kiabálását.

– Agaton. Görög név. Jelentése: jó!

*

Január 10. a furcsa emberek napja