Az utolsók között léptek ki a teremből. Jukundusz megállt a méteres bödön előtt, melyben már alig volt hely a kezében lévő üres pattogatott kukorica kartonnak. Ügyesen bemanőverezte a szintén üres kóláspoharat egy másikba, és megvárta, hogy Apollinária is hasonló trükkökkel szabaduljon meg a saját üres edényeitől.
– Ez azért… – csóválta meg fejét még mindig a varázs alatt Apollinária.
– Hát ez… – helyeselt Jukundusz.
Már senki sem jött mögöttük. Tényleg utolsók voltak a moziban, ahogy a bevásárlóközpontban is. Éjfél jócskán elmúlt, és bár az emberek szeretnek vásárolni, azért még az áruknak is kell pár óra szusszanásnyi idő. Nem siettek sehova. Kéz a kézben sétáltak ki a mozi terültéről, és lassan, szinte andalogva indultak el a mélygarázs felé. Apollinária megállt egy kirakat előtt, és megbámult egy két méter magas, betegesen nyúlánk kirakati babán fityegő ruhát.
– Tudod, azért ez megrázó volt – mondta fejcsóválva.
– Hát igen. De nyertek. Hála ég.
– De az a bolygó… Csodálatos! Elképesztő szép. Én még ilyen szépet nem láttam. Tényleg. Soha – nézett a férfira Apollinária, és könny csillogott a szemében. – És még ezt is el akarták pusztítani. Most komolyan, hogy lehet ilyen valaki? Ilyen… – keze ökölbe szorult.
– Igen. Az ember kegyetlen gyilkos. Ahogy azokkal a kedves lényekkel bántak! Miért kell mindent leigázni?
– Ja. Miért? De komolyan, Juki, olyan szépen élnek. Egy gyönyörű bolygón, és erre jönnek ezek a barbárok. Ha nekem ilyen bolygóm lenne, akkor én is harcolnék ellenük.
– Hát én is.
– Cuki ez a ruha. Megveszed nekem? – kérdezte Apollinária.
Jukunusz a ruhára sandított.
– Majd karácsonyra, Api.
– Tudod, végig azon gondolkodtam, hogy egy ilyen bolygón jó lehet élni. Együtt a természettel. Repülni, úszni, futni szabadon. Bele a természetbe. Boldogan.
– Én is repülnék, ha lehetne. Az nagyon jó lehet – bólintott Jukundusz. A távolban megpillantottak egy biztonsági őrt.
– Menjünk, mert bezárják a parkolót és itt ragadunk – nézett a férfira Apollinária.
– Hát nekem csak ne mondják meg, hogy mennyi idő alatt érek ki a moziból – vont vállat Jukundusz.
Tovább sétáltak.
– Tudod, az tetszett benne a legjobban, ahogy összefogtak a szemetek ellen – mondta a nő.
– Nekem meg az, ahogy megtámadták azt a hajót. Az eszelős volt. Azért rohadt bátornak kell lenni egy ilyenhez.
– Hát igen. De nyilán nem volt más választásuk. Nekünk sem lenne, ha így megtámadnák a bolygónkat. Ha jönnének és ki akarnák zsigerelni a földünket, ki akarnák pusztítani a fáinkat, az állatainkat, a világszellemünket, meg akarnák mérgezni a vizeinket. Én is ideges lennék, ha igába akarnának hajtani minket a saját érdekeikért.
– Az a rohadt őr már megint jön – sandított a hátuk mögé Jukundusz. – Lerúgom a fejét.
– Hát meg is érdemelné – bólintott Appolinária, majd hozzátette. – Nyugi Juki, te okosabb vagy. Jukundusz bólintott.
Két üzlettel távolabb Apollinária felsikoltott.
– Juki! Leárazás. Ott a táskám – mutatott a kirakat közepére. – Huszonöt százalék.
Jukundusz a kirakat felé bámult. – Ezeknek volt táskájuk? Nem láttam táskát az egész film alatt.
– Talán nem kell nekik – vont vállat Apollinária. – Nincs is sok cuccuk. De hát nincs is szükségük rá. Egy ilyen szép bolygón minek cucc? Ugye megveszed nekem?
– Api…
– Kell. Ha te nem veszed meg, akkor majd én megveszem magamnak. Tudod, hogy hetek óta erre hajtok.
Jukundusz mosolyogva csóválta meg a fejét, Apollinária pedig halkan sikkantva átölelte a férfit.
Továbbsétáltak.
– Azért nagyon jó, hogy vannak ilyen filmek. Úgy helyre teszik az embert. Mármint az értékrendjét.
– Aha.
– Mert ennek üzenete van. Az egész film egy üzenet, hogy milyen szemét tud lenni az ember. Ha lehetne, akkor én őslakos lennék azon a bolygón. És te is.
– Én inkább ember.
– Ne már! – csapott Jukundusz vállára nevetve Apollinária.
– De, komoly – nevetett a férfi. – Azok a dzsippek rohadt jól néztek ki. Arra gondoltam, hogy a suv után vehetnénk egy igazi terepjárót. Vasalt ajtók, meg minden. Rohadt jól néz ki.
– Két éves a kocsi.
– Ja. Ezt mondom. Öreg – bólintott Jukundusz.
– Na, majd megbeszéljük – simult hozzá Apollinária.
Kattanással kapcsolódott le fölöttük a mennyezeti fővilágatás.
– Ezt a parasztot – hördült fel Jukundusz. – Komolyan. Lerúgom.
– Nem kell. Nyugi. Légy őslakos.
– Hülye vagy? Én nem vagyok őslakos.
– Jól van már, nyugi, Juki.
– Nem vagyok ideges.
– De az vagy. Már megint.
– De hát leparasztoztál. Ne parasztozz le, jó?
– Nem parasztoztalak le.
– De. Pedig nem én vagyok a paraszt, hanem az a paraszt – mutatott a jó húsz méterre mögöttük várakozó biztonsági őrre Jukundusz. – Azt meg kéne tanítani a jómodorra.
– Juki, Ne már! Lehet, hogy olvasni sem tud.
– Hát az biztos, hogy nem.
– Egy csóró nyugdíjas, aki soha nem vásárol itt, mint mi. Egy táskát sem vesz meg a nőjének, mint te – kacsintott a férfira Apollinária.
– Ügyes! – nevetett fel Jukundusz. – Mondjuk az tuti, hogy itt semmit nem vesz. Tahó paraszt. Semmije nincs csak az a szar egyenruhája, azt itt hőbörög, hogy menjünk már! Lerúgjam a fejét? Lerúgom!
– Ne. Nem ér annyit, Juki.
– De ezek csak ebből értenek. Ha megmutatjuk, hogy kinek hol a helye.
– Juki, gondolj Jake-re.
– Hát azért ő is szétrúgta a valagát a parasztoknak, akik nem hagyták békén a családját. Mint ez a tahó.
Elérték a felvonókat. Apollinária betuszkolta Jukunduszt a liftbe. A záródó ajtó résén át még hallani lehetett a férfi kiabálását.
– Mit nézel, paraszt?! Visszajöjjek?
Az alagsori parkolóház teljesen üres volt.
– Hú! Ez kísérteties – vihogott Apollinária.
Beszálltak a kocsiba. Jukundusz még mindig háborgott. Bőgő motorral hajtottak a kijárat felé.
– Juki, azért tudod, jó ilyen filmeket nézni. Valahogy jobb lesz tőle ez ember, nem?
– Ja!
– De megveszed a táskát. Megígérted!
– Meg.
Kibukkantak a felszínre. A kocsi digitális kismutatója az kettőhöz közeledett. A város üres volt.
– Megnézzük még egyszer? – kérdezte Apollinária.
– Naná! 3D-ben.
– Nem drága a jegy?
– Az, de huszonötméteres a vászon. Megéri.
– Megéri. A mai is megérte.
Átsuhantak néhány sárgára kapcsolt kereszteződésen.
– Azért kár, hogy nem ott élünk – mondta révetegen Apollinária. – Ott olyan szép.
– Ja.
– Bekapcsolnád a légkondit? Olyan rohadt meleg van.
Az ablak halk zümmögéssel húzódott fel az arca előtt.
*
Most megy a moziban az Avatar II. A film (az első résszel egyetemben) egy gyönyörűen megrajzolt kissé bárgyú, de annál erőszakosabb, izgalmas mese. A két rész mintegy 640 millió dollárból, tehát úgy kb. 236 milliárd forintból készült el azoknak, akik szívesen izgulnak egy csodás bolygó megmenekülésén popkorn, kóla mellett egy klimatizált helyen.
ENSZ számítások szerint, ha 2050-re el akarjuk érni a ZÉRÓ károsanyag kibocsátást és ezzel mellékesen megmentenénk magunkat a kipusztulástól, akkor 2030-ig évente körülbelül átlagban 3-4 trilliárd (trilliárd=ezermilliárd) dollárt között kellene költenünk megújuló energiára.
A 2022-ben a világ szórakoztató és médiapiacának értéke 2.51 trilliárd dollár volt, mely 2026-ra 2.93 trilliárd dollárra nő a mutatók szerint.
2021-ben a világon mintegy 2.9 trilliárd dollárt költöttek el utazásra kikapcsolódás céljából.
2022-ben a ruhaipar bevétele a világon 1.5 trilliárd dollár volt.
Vagyis szimplán azzal, hogy ha lemondanánk 7 éven át az Avatárokról, megnéznénk néhány régi, vagy nem látványos, de attól még jó és olcsó filmet, könyveket olvasnánk, vagy történeteket mesélnénk egymásnak (most persze magam ellen beszélek), mindezt otthon, régi ruhában, akkor megmenekülhetnénk.
De a francba velünk! Menjünk külföldön moziba ott shoppingolt ruhában, és izguljunk rajzolt planétákért. Az mégiscsak szórakoztatóbb, mint életben maradni.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)