– Ez most új lesz! – vigyorgott a gyerekeire Tivadar. Még reggel hét sem volt, de már izzadtak. Ilyenek ezek a nyarak az utóbbi évtizedekben. Tivadar megtörölte a homlokát.
– Apa, akkor most mi lesz? – kérdezte kíváncsian Petúnia.
Értelmes gyerek volt, és Tivadar már előre nevetett a következő perceken.
– Mindjárt meglátod.
Leo nem szólt egy szót sem, lenyűgözve bámult a lába előtt tátongó gödörre. Az udvar közepén kiásott terület idegen volt a szem számára. Minden idegen, ami nem megszokott. A markoló lapátjának nyomai élesen barázdálták az óriási verem oldalfalát. Holnap elkezdődnek a munkálatok, és egy nap-óvópince lesz beépítve hamarosan a kert alá (ideje volt már), de ma még… Tivadar komoly hangon szólalt meg.
– Tudjátok, régen, amikor ti még nem éltetek, és anya is kislány volt még…
– Te nem voltál kisfiú? – kérdezte Petúnia.
– De. Én akkor kisfiú voltam. Szóval olyan rég, hogy mindketten gyerekek voltunk az anyuval, sokat esett az eső.
– Havonta?
– Nem. Sokkal többet. Képzeljétek el, hogy néha hetekig esett egyhuzamban.
Leon látszott, hogy nem hiszi.
– Egy hetet?
– Igen. Volt egy évszak, amikor nagyon sokat esett. A forró évszakban is hetente voltak viharok.
– Vihar? – ráncolta össze szemöldökét Leo.
– Amikor egyszerre nagyon sok eső esik le az égből villámokkal, széllel és dörgéssel kísérve.
Leo ezt sem hitte.
– Olyan nem csak a mesékben van? – kérdezte Petúnia is hitetlenül.
– Nem. Olyan a valóságban is volt. Szóval régen, amikor nyáron leesett az eső. Rá a mezőkre…
– Az ültetvényekre?
– Igen. Azokra is. A mezőkre, a poros földutakra.
– Midig poros – vont vállat Leo, de még mindig nem vette le szemét a gödörről.
– Igen. De akkor régen, amikor esett az eső, rá a porra, rá a földre… tudjátok mit lett belőle?
Petúnia és Leo egyszerre néztek fel rá kérdőn.
– Mindjárt meglátjátok – vigyorgott rájuk az apjuk. – Várjatok egy percet!
Tivadar megfordult, a garázshoz sietett, és egy víztömlővel a kezében lépett újra melléjük. Keze a tömlő biztonsági csapján pihent.
– Ti mit csináltok? – lépett ki a házból Dália. Hangjában volt némi él.
– Éppen azt mesélem a gyerekeidnek, hogy milyen volt, amikor mi gyerekek voltunk, és eleredt az eső.
Dália összevonta a szemöldökét, a férjére nézett, majd a kezében várakozó tömlőre.
– Tivadar, ne hülyülj meg.
– Miért? – érdeklődött Petúnia.
– Mert apátok… Tivadar. Ez egy vagyon lenne.
– Igen – bólintott Tivadar. Csillogott a szeme.
– És ha nem tudunk elszámolni vele, akkor bűncselekmény is.
– Igen. Tudom, Dália. De kitaláltam mindent. A hatóságokkal nem lesz bajunk.
Dália meredten nézte a tömlőt, majd a férje szemében cikázó gyerekkort. Ránézett a gyerekeire, akik értetlenül bámultak rájuk.
– A francba is! Oké! – bólintott Dália.
A tömlő sziszegve ontani kezdte magából a vizet. A sugár a gödör feléjük eső részére koncentrált. Pár perc kellett hozzá. Addig senki sem szólalt meg. A gyerekek soha nem láttak még ennyi vizet szétfröcskölni. Aztán az áradat, ahogy jött, elapadt.
– Hát akkor? – mosolygott Dáliára Tivadar.
– Hát akkor – nevetett fel Dália és lerúgta a cipőjét.
Egymás kezét fogva léptek bele a sárba. Bele gyermekkoruk közepébe. Pár másodpercig csak önmagukkal törődtek, aztán Dália megfordult.
– Gyertek!
– Hova? – kerekedett ki Petúnia szeme.
– Ide. Gyere csak. Jó lesz – intett lánya felé mosolyogva Dália.
Petúnia meg akarta kérdezni, hogy miért lesz jó, de Leo félbevágta a gondolatát: – Gyere már te hülye! – mondta és mezítláb belegázolt a gödörbe. – Ez mi?
– Ez a sár, Leo! – nevetett rá Tivadar. – Petúnia, gyere már, minjárt felszárad!
*
Június 29. nemzetközi sár nap
