Megállt a barlang bejárata előtt. Maga sem hitte el, hogy odaért. Évtizedek óta kereste, mert ő volt az, aki keresett, és a barlang volt az, ami megtaláltatott. Ez így volt elrendelve, és nem lehetett másképpen. Tudta ezt, de azt nem, hogy mindez meddig fog tartani. Mert tart, ameddig tart, mondja az írás, és lesz, ahogy lennie kell. Az ember azonban nem olyan. Ő nem olyan. Neki tudnia kellett, hogy mikor lel végre rá a helyre, ahol megkapja az igazságot. Az igazak igazságát, a valóság igazságát, mely a nem valóba gyökeredzik, így nem torzítja el a jelen, de a jövő és a múlt sem, olyan, mint egy kép, mely szüntelen mozog és mozog, de csak azért, hogy folyton ugyanaz maradjon, ebben a perpetum univezumban. Egyszerre lesz omega és alfa, hogy minden betű közé férjen, és ne maradjon ki egy sem. Egyetlen egy sem.
Mély levegőt vett. Íme, eljött a kinyilatkoztatás ideje, a személyes megváltás ideje, mely magát a mindenség idejét és jelenti, hiszen egyetlen ember igazsága minden emberé is lehet, ha lemálik róla a tükör homályossága, és csak az marad tisztán és érintetlen, mely annyira emberi, hogy nem illik egyetlen egy emberre sem.
Belépett a barlangba. Sötét volt, de mégis látott. A torkában dobogott a szíve. Itt áll a forrás előtt. Megtalálta. Az út bevégeztetett, ahogy azt megmondták. És éppen vele került pont a végtelen hosszú mondat végére.
Várt.
Ha kell, halálig várni fog. Nem megy el, nem távolodik. Csak létezik, míg meg nem érti azt, amiért idejött. Akkor sem megy el, ha nem érti meg. Az idő majd rávezeti. Rá kell, hogy vezesse. És majd akkor, de csakis akkor hátat fordít, és kilép a világba, hogy örökkön örökké vihesse a hírt tovább, és tovább, míg ember él a földön.
Úgy vélte, hogy talán jobb, ha letérdel. Talán nem volt elég alázatos eddig. Talán már el is bukott, és a barlang, egy másik emberre vár, olyanra, aki méltó az ő…
– Mit akarsz? – szólalt meg az ég, a föld, a levegő.
– Uram!
– Mit akarsz?
– Uram – kérdezte remegve. – Miért élünk?
– A boldogságért.
– Értem, uram. És hogy érhetem el?
– Nem tudod?
– Nem, Uram. Itt remegek előtted. Ezért jöttem el, ahogy meg volt írva, és ezt viszem majd tovább a nevedben, és a hatalmaddal megtámogatva.
– Légy önző, fiam! – rezegte az univerzum minden hullámhosszán a hang.
– Nem értettelek, Uram.
– Légy önző, fiam! – ismételte meg ugyanazt a hang, és nem szólalt meg többé.
– Uram! – kérlelte újra és újra.
Ruhái elrohadtak, teste elaszott, de képtelen volt megmozdulni.
– Uram! – szólította meg újra és újra az igazság birtokosát, de az Úr nem válaszolt.
Talán évmilliók teltek el, de nem érezte lehetőségét annak, hogy hátat fordítson és vigye a hírt. Nem! Ezt nem teheti. Soha! „Légy önző”, dübörgött fejében a mondat. „Légy önző.” Az értelmét kereste, aztán azt, ami a szavak mögött megbújhat. De ott nem volt semmi, csak az, ami magukban a szavakban is ott volt. „Légy önző.” Az időtlenség megfordult majd újra megfordult, amire megértette, hogy nincs más lehetősége. Nincs több hang, nincs több tanács. EZ MAGA A PARANCSOLAT. Zokogott, de tudta már, hogy nincs kiút. A kérdés felétetett, a válasz megadatott. A világ összes súlyával a vállán indult el a barlang kijárata felé. „Légy önző.” Ezt adja majd át. Ez lesz az ige. Ez lesz a kinyilatkoztatás.
– Rendben! – bólintott, mielőtt kilépett volna a sivatag kopár pusztaságába. – Önző leszek. Úgy legyen.
Felemelte a lábát, de még nem tette le, amikor a hang újra megtöltötte összes atomját: – Úgy, hogy ebbe másoknak öröme legyen.
Addig zokogott, míg meg nem könnyebbült. Megmérettetett és nehéznek bizonyult. Hála! Hála!
Kilépett a fényre, és elindult visszafelé.
*
Június 25. A barlangok napja
