Gede bácsi nem is volt bácsi, középkorú férfi létére mégis mindenki bácsizta, és senki sem tudta, hogy miért, még maga Gede bácsi sem.
Úgy kezdődött, hogy megnyerte a Lottót. A szelvény két hétig pihent farmerjének zsebében. Akkor talált rá, amikor kutyasétáltatás közben takarítást rendezett ruházatában. Kidobált mindent, ami az elmúlt hetekben felhalmozódott nála. A kutya elmerengve szívta be több tucat eb vizeletének szagát egy fa tövéről. Gede – akkor még nem volt bácsi – elmerengett azon, hogy jól lenne, ha az emberiség kutya lenne: úgy szagolgathatnánk egymás bűzét, hogy ez kifejezett élvezetet jelentene mindenki számára. Nem is beszélve a közösülésről… Ekkor került kezébe a szelvény. Egy ideig mélán bámult a beikszelt kockás mezőkre. Nyilván semmi esélye. Vagyis persze van egy halvány. Úgy 1 a 256 millióhoz. Nem túl sok. Ha azt nézi, hogy 1 a 700,000 esély van arra, hogy agyoncsapja egy égből lehulló meteorit, akkor jobb, ha azonnal megszabadul a szelvénytől. Minden hülyének, aki hisz a főnyereményben – ide értette saját magát is –, a föld alatt kellene élnie, nehogy péppé lapítsa a fejét egy űrből érkező kő. És tessék, ő egy bérház hetedik emeletén lakott. Mintha egyenesen keresné a halált.
Felröhögött, de a szelvényt nem dobta ki. A kutya befejezte a mintavételt, és csatlakozott hozzá. Az út felén jártak, amikor Gede betért a lottózóba. Bocsánatkérő pillantással – én hülye, mit képzeltem – adta oda a szelvényt, de a lottós kisasszony rémült, döbbent arckifejezése jobb belátásra késztette.
– Nyertem? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– Maga mostantól kőgazdag! – adta vissza a nő remegő kézzel a szelvényt. – Vigyázzon rá! – tette még hozzá, és elsírta magát.
Vigyázott rá, és tényleg kőgazdag lett.
Amikor az összeg megérkezett a számlájára, egyszerre két gondolat szállta meg. Az egyik az volt, hogy innentől kezdve örökös szabadságon van. A másik, hogy hamarosan halálra fogja unni magát. Mivel mindkét gondolata bejött, komolyan elgondolkodott azon, hogy vesz egy bunkert – volt miből – és beköltözik, mert a meteorhalál most már igazán valós veszéllyé nőtte ki magát.
Akkor most merre tovább, tette fel magának a kérdést egy gazdag, de üres nap végén.
Következő nap reggel úgy döntött, hogy összeeszkábál egy tervet. A terv lényege egyszerű volt: a pénzéből csak annyit költ, amennyivel biztosítható egy szerény, de nem szűkölködő élet. Nincs fényűzés, csak kifizetett lakbér és életfogytig tartó Netflux előfizetés, imádta a sorozatokat. A kezdeti költekezés – új helyre költözött és vett magának egy autót – így gyorsan befejeződött, és Gede lassan egy új, de a régihez meglepően sok árnyalatban hasonlító életet kezdett élni. Ebben az új életben is helyet kapott a napi kétszer egy óra kutyasétáltatás, melyet ezentúl egy kávéházi megálló is tarkított – ennyit azért megérdemel egy milliárdos.
Hónapok teltek el, mire zavarni kezdte a semmittevés. Dolgoznom kéne, gondolta miközben kiitta feketéjének kihűlt maradékát. Rápillantott az oldalszámra, ahol befejezte az olvasást, majd a könyvet a hátizsákjába pakolta a kutyanyakörv mellé. Olyan munka kéne, aminek értelme van. Nyilván minden munkának van értelme, de a legtöbbnek az, hogy pénzt kap érte az ember. Ha ezt a szempontot kihúzza, akkor már komolyan szűkül a kör. Űrhajós nem lehet. Minden foga be van tömve, nem is beszélve arról, hogy a meteor általi halál kockázata így 1 az 1-re nőne. Gede mélyen elmerült gondolataiban. Számos ötlet bukkant fel benne, és megannyi halt el azonnal.
– A maga kutyája? – szólalt meg egy nő a háta mögött.
Gede megfordult. Koszos – így hívta öreg barátját – éppen egy méretének megfelelő pamacsot próbált meghágni.
– Koszos! – kiáltott rá Gede, és az állat rosszalló pillantással ugyan, de lemászott leendőbelijéről.
– Elnézést – hümmögte Gede. – Ex-fiú, nem okozhat kárt, bár nagyon szeretne.
– Hát azért figyelhetne rá! – vakkantotta vissza a nő.
Fiatal teremtés volt. Gede úgy saccolta, hogy legalább hússzal előnyben van hozzá képest, ha a célszalagra az öregkori végelgyengülés van pingálva.
– Bocs!
– Ja, bocs! – fintorgott egyet a nő. Szigorú, de szép arca kifejezetten rondává változott.
Gede legszívesebben azt válaszolta volna, hogy négyük közül csak a nőnek van ezzel baja, szóval 3 az 1 arányban le van szavazva, de aztán nem mondott semmit.
– Fifi! – hördült fel váratlanul a nő.
Fifit nem érdekelték a tiltások, és Koszos nyakába borult, aki ezért ismét úgy döntött, hogy virtuálisan ugyan, de mégiscsak teherbe ejti őt.
– Fifi is akarja! – vigyorodott el Gede.
– De én nem! – kiáltotta a nő, lehajolt, hogy kiszabadítsa Fifit a szerelmi együttlétből, mely tulajdonképpen nem is létezett. A mozdulat nyomán a nő táskájából különböző tárgyak ömlöttek a földre. A nő káromkodott, Fifi a földre lapult, Koszos pedig Gede lába között keresett menedéket.
– Segíthetek? – kérdezte Gede, miközben lehajolt a nő mellé.
– Segíthet. Persze. Ahogy minden férfi eleinte segít. Aztán amikor már nincs kedve a segítéshez, akkor egyik pillanatról a másikra már egy másik nőnek segít – kántálta a nő, miközben ideges mozdulatokkal pakolt vissza a táskájába. – És az a nő, akinek kezdetben segített, ott áll egyedül, egy halom szarral a fején, egy bőgő gyerekkel a babakocsiban…
A nő sírni kezdett, Gede pedig azon tűnődött, hogy el kéne futni. Akkor inkább a meteorit. Már a nyelvén volt, hogy neki most mennie kell, mert hirtelen sürgős dolga akadt, de a szavak csak nem bukkantak elő a száján. Várt.
A nő felegyenesedett. Letörölte könnyeit.
– Mindegy! Nem a maga gondja – mondta.
– Mesélje el! – mosolyodott el Gede.
Halvány fogalma sem volt arról, hogy miért mondta ezt. Talán megsajnálta a nőt. Talán tényleg kíváncsi volt arra, hogy hogyan hagyták cserben. Vagy egyszerűen csak segíteni akart neki. Adni akart pár percet, amikor a nő kiöntheti azt, ami belül háborgott már egy ideje. Végül is sehova nem sietett. A milliárdosok szép és üres életét élte.
A nő arcára vegytiszta csodálkozás ült ki: – Tessék?
– Mesélje el! Ráérek!
– Annyi ideje nincs.
– De van! – bólintott Gede, és egy közeli padra mutatott.
– Ez komoly?
– Semmi sem komoly – vont vállat Gede.
– Az én életem az – mondta a nő.
– Mesélje el! – intett Gede és leült a padra.
A nő tétován ült le a pad másik végére. Néhány pillanatig csak maga elé meredt. Fifi megszagolta Koszos fenekét. Jó lenne, ha az emberek kutyák lennének, gondolta Gede.
– Négy éve kezdődött. Belehabarodtam… – szólalt meg váratlanul a nő.
Két órán át beszélgettek. Koszos eközben hatszor tette virtuális anyává Fifit, de a nőt ez már nem érdekelte. Beszélt és beszélt. Gede pedig hallgatott és hallgatott. Néha elmondta a véleményét, néha csak hümmögött, de volt, hogy ellenkezett. Ahogy érezte. Nem volt eltervezve semmi…
Ezután rendszeresen találkoztak. Néha beültek egy kávéra, néha együtt sétáltatták Fifit és Koszost. Amikor a nő – Bella – egy fiatal barátnője oldalán jelent meg a park bejáratánál, Gede érezte, hogy most valami olyasmi történik, ami már nem választás kérdése. Sorsszerű, jutott eszébe a szó, de mivel nem tetszett neki, megpróbálta elfelejteni.
– Ő Tamara. A barátnőm. Még iskolába jár – mutatta be az idegent Bella.
Gede kezet fogott a nővel.
– Beszélgetnél vele? – kérdezte Bella.
– Miről?
– Mindenről! – kacagott az égre Bella, és mielőtt Gede tiltakozhatott volna már el is szelelt Fifivel az oldalán.
– Ha nincs kedve a bácsinak… – nézett Gedére megszeppenve Tamara.
– Tessék?
– Ha nincs kedve a bácsinak, akkor elmegyek.
– Nem vagyok bácsi – mondta Gede.
– Bocsánat!
Gede a nőre nézett, majd Koszosra, majd az egész útra, ahogy egészen idáig eljutott kezdve a lottószelvénnyel.
– Mesélje el!
És Tamara elmesélte.
Huszonhat életet hallgatott meg. Volt, aki visszajárt, volt, aki soha többé nem bukkant fel. Ő minden nap kisétált a parkba, és amikor a kávézó magasságába ért, a legtöbb reggelen valakik már várt rá. Koszosról azonosították be. Koszos pedig büszkén vállalta ezt a szerepet. Néha nem volt kedve az egészhez, de akinek küldetése van… „Atyaég! Nekem küldetésem lett”, dübörgött fejében a frissen felfedezett felismerés.
Egy reggel egy nyolcvan felé járó férfi várta.
– Maga a Gede bácsi?
– Ha én Gede bácsi vagyok, akkor maga… – nem folytatta, mert nem tudott olyan szót kitalálni, amivel ne sértené vérig az öreget.
– De maga az?
Gede bólintott.
– Elmesélhetem? – kérdezte az öreg.
– Persze – bólintott Gede, és ekkor jutott eszébe az ötlet.
Amikor dél környékén hazaért, egyenesen a számítógéphez ment. Beindította a szerkezetet, miközben Koszos üres vizesedényét borogatta a konyhában.
– Mindjárt adok! – kiáltott ki Gede.
Fél órán át keresgélt a neten, majd belépett a banki felületre. Két számlája volt. Az egyiken a nyeremény előtti élete látszott számokban. Szerény volt, meg kell hagyni. A másikon a nyeremény ücsörgött türelmesen. Arcpirítóan soknak tűnt. Nem baj, gondolta vidáman.
– No, tehát! – mormolta maga elé, és beállította az összeget. Nem volt túl nagy, de a gondolat, hogy a hó végén ebből bőven vehet magának egy elsőosztályú bort, felvillanyozta.
Kattintott.
Az öreg a következő reggelen is feltűnt. Hosszasan mesélt, és Gede türelmesen hallgatta. Sok mindenről volt szó. Az unokákról, a betegségekről, a pénzről…
– Apropó, Gede bácsi, maga miből él, hogy minden délelőtt itt sétálgat? – kérdezte az öreg.
– Én? – mosolyodott el Gede. – Fizetésből, mint mindenki más.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!