Amikor belépett az időgépbe, pontosan tudta, hogy mit mond majd, és azt, hogy meg akarja büntetni. Azóta gyűlölte Jean-Jacques-ot, amióta megismerte a műveit. Filozófusként utálta, emberként megvetette.
A lehetőség születésnapi ajándékként bukkant fel, és a papájának köszönhette. Jó, ha az embernek tudós apja van, pláne ha az éppenséggel idő-fizikus. Az idő-fizikusok mindig fura alakok, és a fura alakok néha őrültségre is képesek. Most éppen egy ilyen „különcködés” miatt állt az időgépben, miközben a mérnök beállította a paramétereket.
– Tehát, Laurácska – szólalt meg a mérnök. – Visszamegy szépen Genfbe, és ott ráteszi a jeladót. Ennyi. De csak ennyi, nem improvizál, nem trükközik, mert engem kirúgnak, magácskát és a papáját bezárják.
Laura bólintott. Csak ennyi. Ráteszi a jeladót. Ha csak ennyi lenne, akkor nem állna itt. Ennél jóval több történik majd. Visszamegy. Megnézi, hogy festett Genf 1754-ben, majd megkeresi Jean-Jacques-ot, és ráteszi a jeladót, aztán integet. Na, így ennyi, és az integetés lesz a legjobb.
– És utána? – kérdezte Laura.
– Utána pedig – Az integetés után, gondolta Laura. –, amikor megnyomja a transzponderen a hívásjelzőt én átrepítem magácskát a kívánt időbe, mert a papája a barátom.
– És ennek én nagyon örülök – mosolyodott el Laura. – De nem lesz baja, ugye?
– Nem. Ha nem rontunk el semmit, akkor nem. Végül is ez egy hivatalos teszt, hivatalosan bejelentve. Hogy pontosak legyünk, akkor ez lesz a negyvenötödig ilyen kísérlet, és nem ütközik semmilyen szabályba, hogy azt ne egy filozófus végezze el. Márpedig magácska filozófus, nem?
– Az bizony. Méghozzá transz-filozófus.
– Na, szép kis család. Idő-fizikus papa, transz-filozófus lány – csóválta fejét a mérnök.
– Az anyu nano-orvos.
– Pláne – nevetett fel a mérnök. – Addig rendben vagyunk, hogy Genfben mit tesz. Rátapasztja a jeladót arra a szerencsétlenre. De az utána lévő ugrás már kicsit határvidék, azt ugye tudja Laura?
Laura bólintott. A papa megmondta neki, hogy duplikált, áthelyezett alanyt nem szokás követni. Az pedig pláne nem a rendszeres eljárás része, hogy az alanyt ott is hagyják. Ez Laura kérése volt, de mivel a duplikátumokkal úgy sem szoktak kesztyűs kézzel bánni, és egy idő-fizikus sok mindent megtehet, ebből sem lesz baj. A papa szerint ez biztos, „mint a T időidősík kotangense”, jelentsen ez bármit is.
– Akkor indulhatunk?
– Maga is jön? – kérdezte Laura.
A mérnök legyintett, és ő egy villanást látott.

Genf sokkal büdösebb volt, mint azt képzelte. Még soha nem járt itt és ekkor. Az utcát gyorsan megtalálta. Felkészült otthon, és az offline percom sem hagyta cserben. Kerülgette a tócsákat. Mégsem állíthat be vizes lábbal a nagy ellenséghez.
A ház egyszerű volt, de hatalmas. Vadbarom filozófushoz illő.
Bekopogott.
Egy cseléd nyitott ajtót.
– Tessék!
– A filozófushoz jöttem.
– Maga? – nézett nagyot az asszonyság.
– Én! Jelentsen be!
– Azt én nem.
– Akkor bemegyek én! – bólintott Laura, és félretaszítva a nőt már bent is volt a házban. A cseléd károgásával övezve felsietett az első emeletre. Ha a források nem csalnak – márpedig azoknak ez nem természetük –, akkor az undok béka most éppen dolgozik.
Megtalálta az ajtót. Kopogás nélkül nyitott be.
– Maga ki? – nézett rá nagy szemekkel a férfi.
– Én? Csak egy filozófus vagyok, Rousseau úr.
– Maga egy nő!
– És mint ilyen, nem vagyok képes értelmes gondolatokra, ugye?
– Elnézést, uram – ért fel lihegve a cseléd is. – Hívjam a fiút?
Rousseau legyintett egyet. Úgy tűnt, érdekli a váratlan és abszurd kihívás.
– A nők – állt fel helyéről. – Érzelmi lények. Vágyaikat és érzelmeiket képtelenek az észhez igazítani. Nem megy nekik. Ennek megfelelően a gondolkodás komoly nehézségeket okoz számukra. Ennek okán jobban teszi, ha nem filozofálgat, hanem gyereket szül és aláveti magát a férfiak akaratának, amire a neme teremtetett.
Laura keze ökölbe szorult. Igen. Jól tette, hogy elfogadta a papa ajándékát, amit harmincadik szülinapjára szánt. De még milyen jól tette.
– Értem, uram. És a tudománnyal hogy állunk? Én úgy tudom, hogy nagy dolgokra hivatott.
– Azért gondolja, mert maga nem képes az értelmes okfejtésre. A tudomány, asszonyom, káros métely. Elszakította az embert a paradicsomtól, a tökéletes, tiszta, szabad élettől. A tudomány csak gőgössé, kíváncsivá, felfuvalkodottá tesz. Erősíti az amúgy is szégyenletesen elhibázott társadalmi szerződést. A tudomány és kistestvére, a művészet korrupttá, romlandóvá, beteggé teszi az embert, mely őszinteségre, tisztaságra, boldogságra született. Tudomány! Ugyan már! Művészet! Buta asszonynépnek való.
Laura biccentett.
– Nagyuram, akkor legalább egy közösülést elintézhetnénk? Ahhoz csak értek már. Csak jön már belőle egy gyerek.
Rousseau összevonta a szemöldökét.
– Na? – kérdezte Laura, és meglibbentette szoknyáját. Ezt a rész külön gyakorolta otthon, a tükör előtt. Apa nevetett is rajta eleget. „Szerintem nem fog kötélnek állni”, mondta, de Laura tudta, hogy igen. Az ilyen alakok mindig rávehetők valamire.
Rousseau még mindig nem szólt semmit, de nem menekült el, és már ez is eredmény volt.
– Nagyuram, milyen lenne nekünk ott a nagy tudomány és társadalommentes paradicsomban? – lépett közelebb Laura.
– Az szép lenne. De a társadalom már rohad, az ember elromlott.
– Talán ha jóra nevelnénk a gyerekeket – suttogta Laura, amikor a férfihez lépett. Bal kezét a férfi mellkasára tette. Úgy mosolygott rá, mint egy angyal. Jobb kezének mutatóujjával a férfi orrára koppintott. Az apró, szemmel alig látható jeladó éppen az orrnyereg közepén tapadt meg.
– Igen. Azt kell tennünk – bólintott Rousseau. – Jól kell nevelnünk őket.
– Bizony, jól! – kacsintott Laura, majd megnyomta a jeladót.
A kettőződést csak ő látta. A másodperc egy töredékéig a férfiből kettő létezett egymás mellett, majd a másodpéldány még ugyanabban a másodpercben el is tűnt.
Integetett neki, ez volt a legjobb rész.
– Miért int felém, asszonynép?
– Majd máshol megtudod, te paraszt! – nyújtott nyelvet Laura, és kiviharzott a szobából.
Az utca végéig sietett. Egy koszos és nagyon büdös sikátorban nyomta meg a transzponder jelzőgombját. Inkább érezte, mint látta a villanást.
Egy barlang előtt találta magát. Az offline percom igazolta magát és közölte vele, hogy a második Rousseau már egy hónapja itt van. Tökéletes.
Besétált a barlangba. A férfi a tűz mellett kuporgott. Ruháinak többsége elveszett, ami maradt, az nem sokat takart.
– Nagyuram, hogy ízlik a paradicsomi értintetlen szabadság?
Rousseau zavaros szemmel nézett fel rá.
– Maga?
– Ja, én a tudatlan némber. Gondoltam megnézem, hogy mennyire boldog.
– Vigyen el innen!
– Hogyan? A tudomány, tudja, semmire sem való. Meg aztán ez minden korok legjobbika, nem?
– Vigyen el innen!
– Sajnos nem lehet. Genfben már van egy Rousseau. Riadalmat keltene, ha kettő mászkálna egymás mellett.
Kint egy állat üvöltött fel. Rousseau összerezzent és a barlang fala felé húzódott félelmében.
– Kérem!
– Nem. Nem fog menni! – ingatta fejét Laura. – Nem kellett volna ennyi hülyeséget írni. Igazán nem kellett volna – mondta és megnyomta a jelzőgombot.
Rousseau még sokáig ordított utána.

*
1712. június 28-án (Genfben) született Jean-Jacques Rousseau. A zseniálisan, éles ésszel gondolkodó elmét sokan a felvilágosodás nagy alakjaként tartják számon, holott (persze ez saját vélemény) főként annak okán sorolható oda, hogy gondolatai komoly hatást gyakoroltak a kor és az utána jövő korok gondolkodóira. Valójában zseniálisan ugyan, de alapjában véve nem felvilágosult módon gondolkodott.
Apja órás volt. Esténként görög klasszikusokat olvasott fel gyerekeinek. Rousseau fiatalon vésnökinasnak állt, majd katolikus kollégium után hosszú évekig viszonyt tarott fent egy kikapós özveggyel, Madame Warensel. Párizsba költözött és zenei pályára állt. Színműveket, vígoperákat írt. Megismerkedett Didero-val, aki „bevette” az enciklopédisták közé. Összebartákoztak, és míg Diderot börtönbüntetését ülte (ateizmus miatt), ő gyalog járt hozzá látogatóba minden nap. A gyalogút alatt olvasott. Ekkor bukkant rá a dijoni akadémia pályamunkájára, melynek témája a „Tudomány és művészet vajon rombolja vagy javítja az erkölcsöket?” volt. Rousseau megírja értekezését, mely szerint a tudomány és a művészetek az ördögtől valók, és csak rombolják azt az ősi, paradicsomi állapotot, mely előttük, és így a romlott társadalom előtt létezett. Hasonlóan „haladó” szellemiségben gondolkodott a nőkről. Értelmes gondolkodásra, így politikai, közügyekkel kapcsolatos döntéshozatalra képtelennek tartott őket. Élete végéig – kisebb-nagyobb szünetekkel – együtt élt Thérèse Levasseur szobalánnyal, akitől az évek alatt öt közös gyerek született. Bár művét, az Emilt, a modern neveléstudomány eredetének aposztrofálják, ez főként annak köszönhető, hogy a mű neveléselméletként is felfogható alkotás. Az Emilben Rousseau kifejti, hogy vannak egészséges és „haszontalan” gyerekek. Közülük csak az egészségeknek jár a nevelés. Az olvasás nem lényeges, a tapasztalás a fontos, viszont a gyereknek meg kell tanitani a helyes érzelmeket, még az értelem kialakítása előtt. Nyilván nők esetben ez eleve lehetetlen. Nevelési elveit olyannyira gyakorolta, hogy (a gyereknevelés macerás voltát szem előtt tartva) mind az öt gyerekét lelencházba adta – holott a lelencházak halálozási statisztikái meglehetősen szigorúak voltak. Néhány cikk neki köszönhető (főként a zene témakörében) az Enciklopédiában, bár Diderot-ra megharagudott, Voltaire-el pedig a kezdetektől gyűlölték egymást.
Számos kanyar után Angliában kötött ki, ahol David Hume filozófus fogadta magához. Rousseau egyre növekvő üldözési mániája miatt végül vele is szakított. Franciaországban halt meg 1778. július 2-án (hatvanhat évesen). Munkái nagy port kavartak. Mindig is úgy láttam, hogy Rousseau nem szellemiségében volt nagy, hanem véleményének szabadságában, mely sok-sok gondolkodó elmét mozgatott meg és késztetett gondolkodásra. Így is lehet nagy ember valaki.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!