– Az mondja, hogy zoltanzoltana@ már foglalt – nézett Zoltánára Zoltán. – De javasolja a zoltanzoltana1932@-ot.
– Mi az az 1932? – kérdezte Zoltána.
– Honnan a fenéből tudjam? A gép mondja, hogy ez legyen.
– Nem tetszik – intett nemet Zoltána.
– Nekem sem, de több, mint egy órája csináljuk, és még nem jutottunk el a névig sem. Már nagyon éhes vagyok.
– Mindig éhes vagy, nem ügy – legyintett Zoltána.
Újabb fél óra múlva Zoltán begépelte a „zoltanminzoltanmax1435@ címet.
– Ez szabad – nézett hátra örömmel Zoltán.
– Akkor ne engem bámulj, hanem csináld, mert még az is elfogy!
A sikeres regisztráció után többé nem hívták egymást Zoltánnak, és Zoltánának. Zmin és Zmax lettek. Zmax volt Zoltán, mert Zoltána nem akart semmiben nagy lenni.
A világ nem változott meg. Ha Zminnek afférja volt az internettel, akkor csak szólt Zmaxnak, hogy itt az idő, megint villoghat a tudásával. Az öreg pedig boldogan villogott.
Zmaxot éppen a számítógép előtt érte az infarktus. Gyorsan végzett vele, nem sokat pepecselt.
Zmin egy évig nem kapcsolta be a gépet, és valószínűleg soha nem vette volna rá magát, ha nem kap egy levelet, melyben azt közölték vele, hogy fővesztés terhe mellett azonnal regisztrálnia kell egy „portálra”. A levélből többek között a „regisztráció” és a „portál” fogalmakat nem értette, de az világos volt, hogy feltehetőleg nagy baj lesz, ha nem kapcsolja be a gépet.
Zmin leült tehát a laptop elé. Finom kis darab volt. Zmax éppen az infarktus előtt vette a közös nyugdíjalapból, mert „erre szükség van”. A képernyő villogni kezdett, majd ábrák jelentek meg rajta, körök köröztek, és a gép többször kérte, hogy nyomja meg a „tovább” vagy az „újraindítás” gombot. Megnyomta őket. Többször is. Találomra, hol ezt, hol azt. Gombokat nyomogatni tudott. Egyszer Zmax megtanította rá. Jucának közös levelet küldtek Kanadába, és mivel egy fontos levél volt, hát ketten nyomták meg a gombot. A Bal Egérgombot. Jól megjegyezte azt a gombot.
A képernyőn nagyjából tíz perc múlva végül megjelent egy kép, melyen kis képek voltak. Ikonok. Ezt is tudta. Zmax soha nem adta fel az oktatást. Megfogta az egeret, de ennél tovább nem jutott. Egy ideig tétován húzgálta a képernyőn a fehér háromszöget, ami egyébként egészen tetszett neki, majd a telefon után nyúlt.
Roland egy óra múlva érkezett.
– Na, mi a bibi? – kérdezte a fiú, amikor leült a gép elé.
Roland kedves gyerek volt. Zmax örökös komputer bajtársa. Ha valamit is tudott Zmax erről az egész hóbelevancról, az biztos, hogy ennek a srácnak a fejéből származott.
Zmin Roland orra alá tolta a levelet. A fiú egy ideig tanulmányozta, majd bólintott és kattintgatni kezdett a képernyőn. Fél órán át kattintgatott. Zmin harminc másodperc alatt vesztette el a fonalat.
– Zoltána néni, megcsináltam – fordult hátra végül Roland.
– Hála ég! Kapcsolja ki és fusson innen.
– Nem, nem! Ez nem így megy. Mától hetente egyszer, de leginkább naponta egyszer meg kell néznie az email címet, vagyis a – a képernyő felé pislantott – zoltanminzoltanmax1435@-os rövidke kis emailcímet.
– Meg kell nézzem?
– Meg ám! – bólintott Roland. – Minden nap.
– Jó: Hagyd itt és én ránézek minden nap.
– Nem! – ingatta fejét Roland.
– Nem?
– De nem ám! – mosolyodott el a fiú és magyarázni kezdett.
Zmin később bevallotta magának, hogy élete legmegerőltetőbb órája következett. Kapcsoltak és kattintottak és megnyitottak és töröltek és az egészet le kellett írni egy kockás füzetbe, mert különben esély sem lett volna rá, hogy mindez megmaradjon. Aztán jött a gyakorlás. Nem egy, nem kettő, de hat alkalommal. Az egészet elölről a végéig.
Zminnek az zakatolt a fejében, hogy mindezt Zmaxért teszi, aki talán büszke rá most, ha,felülről látja.
– Ez mi? – kérdezte Zmin a hatodik próba után.
Addigra már Meglepően jól ment a kattintás.
– Az a SPAM-mappa – mondta Roland.
– Az mi a rosseb?
– Az olyan kéretlen e-mail, amit a gép algoritmusa magától kiszűr, így rögtön beteszi ebbe a mappába. Most kitöröltem belőle mindent, de nem érdekes, ha van benne valami.
– Nem érdekes?
– Nem. Ne törődjön vele.
– Aha!
– És ez?
– Ez a piszkozat mappa. Olyan levelek vannak benne, amiket megírt, de nem küldött még el.
– Nem fogok levelet írni.
– Jó, akkor ez sem számít.
– És ez?
– Ezek a csillagozott levelek. Olyan levelek, amiket megcsillagoz a Zoltána néni.
– Nem fogok csillagozni. Azt sem tudom, hogy mi az.
– Jó, akkor az sem érdekes. A többi meg tényleg nem számít. Menni fog, Zoltána néni?
Zmin legszívesebben elmagyarázta volna a fiúnak, hogy ő valójában Zmin, de inkább hagyta, hogy hadd menjen a dolgára, ezért csak azt mondta, hogy: – Ühüm.
Minden nap bekapcsolta a gépet. Többnyire ugyanaz a kép fogadta.
Bejövő levelek, mögötte volt egy szám. Ez volt a lényeg, itt volt neki dolga. Aztán volt „kimenő”, és „piszkozat” és egy csomó érthetetlen mappa, valamint a „spam”. Mindegyik mellett számok álltak. Ez így volt helyes.
Eleinte minden alkalommal félt, aztán büszke volt, végül rutinos. „Megy ez”, mondta magának, és tényleg ment. E-maileket olvasott, törölt, továbbított és hat alkalommal saját maga is írt levelet. Mind a hat alkalommal a torkában dobogott a szíve.
Nyolc hónap múlva történt. Megnézte reggel az emaileket – egy ideje ezzel kezdte a napot –, majd reggelit készített. Nem zárta el a gépet. Már tegnap úgy döntött, hogy nagy lépésre szánja el magát. Ma internetezni fog. A ha a fene fenét eszik, akkor is. Mosogatni kezdett. A konyhaablakot tárva nyitva hagyta, pedig reggelhez képest pokoli volt a hőség. Egy veréb szállt az ablakpárkányra. Talán inni akar, gondolta és gyorsan vizet töltött egy csészealátétbe.
– Igyál! – mondta, és kissé hátrahúzódott.
A veréb ránézett, majd közelebb ugrált a vízhez. Ivott, aztán megrázta a tollát, majd érthető, de meglehetősen rekedt hangon beszélni kezdett: – Zmin, nézd már meg az a rohadt spam-mappát!
A veréb ezután újra ivott, majd tétova, fáradt szárnycsapásokkal levitorlázott a ház előtti fűre.
Zmin elfelejtette becsukni a száját, és még akkor is nyitva volt, amikor leült a gép elé. Megnyitotta az e-mail fiókot. A szokásos mappák alatt megtalálta a spam-et. 1322 levél volt benne.
Megfogta az egeret. Megnyomta a gombot és előjött egy doboz.
– A francba, jobb gomb! – káromkodta el magát.
Ujját átirányította a bal gombra.
A mappa megnyílt.
Az első üzenet címében ez állt: Zmin!
Rákattintott.
„Szia!
Ha ezt a levelet valaha is elolvasod (bár már rég nem hiszek benne), könyörgöm, szólj Rolandnak, hogy állítsa át a spam-szűrőt, mert megőrülök!”
*
Június 23. Spam-ellenes világnap, Az özvegyek világnapja