Éjjeli őrség

Amikor Lev megtudta, hogy éjjelre osztották be, zsigereiben érezte a félelmet.
– Na? – kérdezte Szemjon.
– Éjféltől hajnalig – suttogta Lev.
– Engem is!
Egy ideig csöndesen maguk elé meredtek.
– Nyugi, nem lesz baj – mondta Szemjon.
– Tényleg? Mert az őrmester nem direkt tett minket egyszerre őrségbe, ugye? Október legvégén.
– Figyelj, te oroszlán vagy. Neked nem eshet bajod.
– Egy név nem védett még meg senkit.
– Akkor sem lesz semmi baj. Viszünk fülvédőt, és kész.
Lev elkeseredetten felnevetett.
– Fülvédő! Az kell nekünk.
– A fülvédő igenis hasznos. Jurij szerint teljes védelmet ad.
– A hülyeség, az ad védelmet. És Jurij sík hülye. Lőszert kéne szerezni.
Szemjon felállt, és idegesen körbejárta a szűk öltözőt. – Nincs lőszer, mert nem lőhetjük le. Hogy nézne ki lyukasan?
– Ha nem lőhetjük le, akkor nekünk végünk – tárta szét kezét Lev.
– Pedig nem lőhetünk. Az felér egy kivégzéssel.
– Hát inkább a kivégzés.
Szemjon nem válaszolt.
A következő hét túl gyorsan telt el. Esténként újra és újra átbeszélték a dolgot, és szerdára sikerült valami tervet kovácsolni. Reszketeg kis terv volt, de úgy kapaszkodtak bele, mintha luxus mentőöv lett volna nőkkel és vodkával. Egyébként a vodka is a terv részét képezte. „Ha így kell lennie, akkor legalább legyek közben segg részeg”, jelentette ki Szemjon, és ezzel többé-kevésbé Lev is egyetértett. Vodkát tehát szereztek, mint ahogy sikerült néhány közönséges tárgyat is a ruha alá csempészni. Meglepően sok minden fér el egy zubbony alatt, ha behúzza a hasát az ember.
Az éjszakai műszak délelőttjén, bár ez volt a szokás, ők nem aludtak. „Minek aludni? Az izgalom majd ébren tart”, jelentette ki Lev, és elmentek az Arbatra kávézni: „Le van szarva, hogy kétszer többe kerül”.
Végül kivonultak a kaszárnyából. Lev díszlépése kicsit döcögött, és Szemjonnak lassítania kellett, nehogy baj legyen. Iván, a rókapofájú őrmester vigyorogva tisztelgett feléjük.
– Rohadj meg! – suttogta alig hallhatóan Lev.
Kimasíroztak a térre, majd megtörtént az őrségváltás.
– Sok sikert, srácok! – mondta mozdulatlan szájjal, a nyurga Jevgenyij.
– Kösz! – válaszolta Lev, és Szemjon mellett belépett a fekete márványfalak közé.
A kétszárnyú kapu dörögve csukódott be mögöttük.
Hosszú ideig csend volt. Lev jól hallotta Szemjon lélegzetvételét. Nem mert ránézni, pedig már egyedül voltak. A szokás mégiscsak szokás. Akibe beleneveltek valamit, az nehezen szokik le róla. Pláne, ha büntetés jár érte.
– Alszol? – kérdezte Szemjon.
– Hülye!
– Nem kéne pihenni?
– El kéne innen menni.
– De hát nincs semmi. Fél kettő és…
– Honnan tudod, hogy fél kettő? – kérdezte Lev.
– Megnéztem az órám.
– Díszőrségben? Az igen!
– Senki sem lát.
– Az nem számít.
– Hát hogy a fenébe ne számítana? – mondta Szemjon, és letámasztotta a fegyverét. – Lazíts, Lev, nincs itt semmi baj.
Lev végre vette a bátorságot és barátjára nézett. Hátra nem mert fordulni.
– Vodka? – kérdezte Szemjon vigyorogva.
– Add csak ide!
Lev elvette a felé kínált laposüveget, és elcsavarta a kupakot.
Ekkor hallották meg a hangot. Halk volt, és természetellenesen mély.
– Gyertek ide!
Lev megmerevedett. Szemjonra nézett, hátha csak a fantáziája szülte az egészet. Szemjon szemében azonban ugyanazt a rémületet látta, amit ő érzett.
– Gyertek ide! – súgta a hang a hátuk mögül.
Mindketten egyszerre fordultak meg. Sztálin felegyenesedve ült a koporsóban. Fehérre fakult szemeivel hol Levre, hol Szemjonra nézett. Szája alig látható vigyorra húzódott, két kiálló szemfoga hegyesen bökte színtelen alsó ajkait.
– Akkor igaz – suttogta Lev. – Minden igaz.
– Gyertek ide! – sziszegte Sztálin, és kinyújtotta feléjük a karjait.
Szemjon felvisított, és a mauzóleum kapujához ugrott.
– Akkor te gyere ide! – nézett Sztálin Levre, aki furcsa delejt érzett homlokán.
– A karó! – kiáltotta Szemjon. – Vedd elő a karót!
Lev meglepődve vette tudomásul, hogy bár lábai engedelmeskednek a parancsnak, és egyre közelebb jár Sztálinhoz, a kezei szabadon mozdíthatók. Zubbonya belső zsebéből egy kifaragott karót vett ki. Úgy tartotta maga előtt, hogy ha végül odaér, akkor legalább az érjen hozzá elsőnek.
– Gyere ide! Haza-apácska éhes!
– Nem ettél már eleget? – kiáltotta Szemjon, és Lev mellett termett. Neki is karó volt a kezében. – Ne félj, Lev, megkentem foghagymával – súgta barátjának.
– Gyere te is! – nézett Sztálin Szemjonra, akinek azonnal lehanyatlott a keze. A foghagymától bűzlő karó erőtlenül fityegett a kezében.
– A francba! – suttogta Szemjon.
Lassú, de feltartóztathatatlan lépésekkel közeledtek a múmia felé, aki két lábát átvetve a kereten kiült a koporsó szélére. – Finomnak tűntök mindketten.
– Segítség! – kiáltotta Szemjon. Lev is csatlakozott a kiabáláshoz. A szájukat nem tartotta fogva a delej.
Elérték az első lépcsőt.
– Segítség! – kiáltották torkuk szakadtából.
Kintről zaj szűrődött be hozzájuk. Lev megpróbált hátra nézni. Talán meghallották őket, és jön a segítség. Talán most van vége ennek az egésznek.
– Hahó! Jól szórakoztok ott bent? – szüremkedett be hozzájuk a rókaképű Iván őrmester hangja.
– A rohadék! – lépet fel egy lépcsőfokot Szemjon. Lev utána lépett.
– Haza-apácska éhes a haza gyermekeire!
– Haza-apácskának vissza kellene feküdnie! – nyüszögte Lev.
– Haza-apácska vissza akar jönni, mert még dolga van – nyitotta nagyra a száját Sztálin.
– Majd mi megoldjuk, aludjon szépen – kiáltotta Szemjon, és hatalmas erőfeszítéssel a szörny szájába dugta a karót.
Sztálin harapott egyet, és a karó fele eltűnt.
– Pedig foghagymás volt – rebegte Szemjon.
– Vas foga van – suttogta Lev.
– Acél, te hülye – vigyorgott Sztálin, és két karját Lev vállára tette. – Légy hazafi!
– Akkor én mostantól pánikolok – nézett Szemjonra Lev, és fejhangon visítani kezdett.
Szemjon csatlakozott a hangzavarhoz.
Sztálin közelebb húzta Levet. Szélesre tátotta száját. A tűéles szemfogak megkarcolták Lev nyakát, aki egy oktávval magasabban kezdett visítani. Szemjon is hangmagasságot váltott.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Sztálin teste felemelkedett, majd megpördült a levegőben, zúgva átrepült a csarnokon, és a kapunak csapódott.
Lenin állt fölöttük. Megsimogatta kecskeszakállát, és kemény tekintettel nézett rájuk.
– Abbahagynátok? – kérdezte átható hangon.
Lev és Szemjon egyszerre csukta be a száját.
– Na! Ez az! És innentől csend legyen!
Lev pislogás nélkül nézte végig, hogy Lenin visszafekszik a koporsójába. – Csitt, mert mérges leszek! – mondta még utoljára, és becsukta a szemét.
Sokáig nem mozdult semmi és senki, aztán Sztálin váratlanul felült.
– Megint kezdi – súgta Lev.
– Van még karóm! – bólintott Szemjon, és egy újabb karót vett elő a zubbonya alól. – Ez sima hagymás.
A mauzóleum ajtaja ekkor lassan kinyílt.
– Hahó! – nézett be kaján vigyorral Iván őrmester. – Végeztetek?
– Nézd, Sztálin, egy haza gyermeke! – kiáltotta el magát Szemjon.
– Mi a… – mondta meghökkenten Iván, de a mondatot nem fejezte be, mert Sztálin letépte a fejét, és a hóna alá szorítva azt elrohant az éjszakába.
Nyolc órakor Szemjon és Lev rezzenéstelen vigyázzállásban várták az őrségváltást.
– Hova tűnt? – kérdezte Csukcsin őrmester, akit a szolgálatban eltűnt Iván helyett kerítettek sebtében.
– Ki?
Az őrmester az üres koporsó felé biccentett.
– Dolga volt – mondta katonásan Szemjon.
– És ő? – nézett a másik koporsó felé Csukcsin. – Neki nem volt dolga?
– Ja, Lenin? Ő élt, él és élni fog.
*
Október 31. Halloween
1961. november 1-én távolították el a Lenin mauzóleumból Sztálin bebalzsamozott testét, miután Dora Abramova Lazurkina felszólalt az SZKP XXII. kongresszusán. Mondandója igencsak furcsán ezoterikus volt (már a helyszínt és a közönséget tekintve). Így hangzott: „Elvtársak, én csak azért voltam képes túlélni a legborzalmasabb pillanatokat [gulág], mivel örökkön a szívemben hordozom Lenint, és vele tanácskozom meg, hogy mit kell tennem. Tegnap ismét tanácsot kértem tőle. Úgy állt előttem, mintha élne, és ezt mondta: »Nem jó nekem Sztálin mellett feküdnöm, aki annyi rosszat tett a pártnak.«” A kongresszus tapsolt, szavazott, és Sztálin kikerült a mauzóleumból.
Vagy csak kiszökött előző este. Ki tudja?