A csapda

Kisurrant a kanyon peremére, majd guggolva nézte a lenti sziklák között kanyargó kis csapatot. Csapdába sietnek éppen gyanútlanul, gondolta. Egy ideig elidőzött szeme a lent libasorban bandukoló társaságon. Furcsa ruhájuk volt. Talán Európából jöttek. Egy biztos: ezen a vad vidéken semmi esélyük. A megrakott öszvérek úgy vonzották az útonállókat, mint lótetem a legyeket. Talán megfelelő fegyvereik sincsenek. A csapat mögé nézett. Az úton, ahonnan jöttek, már gyülekeztek a farkasok. Két lábon jártak és fegyvereik voltak, de attól még farkasok voltak. Vérengző, kegyetlen bestiák osontak a zsákmány után.

Elől, néhány kilométerrel távolabb az út kettéágazott. Az egyik Roswell felé visz, a másik pedig egyenesen ki a kanyonból. Ha túlmennek az elágazáson, akkor csak a halál vár rájuk. A farkasok főserege ott várja őket, ahonnan már nem lehet visszafordulni, hátuk mögött pedig bezáródik majd a csapda.

Lázasan pörgette a gondolatait, hátha kitalálhat valamit, valami égből jött ötletet keresett, mely egy szempillantás alatt a kanyon elágazásába varázsolja őt Villám nyergében és hűséges huszonötlövetűjével a kezében.

Tehetetlenségében megcsóválta a fejét. Leadhatna egy figyelmeztető lövést, de azzal csak gyorsabb tempóra sarkallná ezeket a szerencsétlen bárányokat. Nincs mit tenni. Elvesztek, ha balra kanyarodnak Roswell felé. És arra fognak, mert az tűnik biztonságosnak.

A kanyon fölött éles vijjogással egy szirti sas indult portyázásra. Ha neki is szárnya lenne… gondolta, és a gondolatot egy másik követte.

A Nagy Szikla.

Sarkon fordult és felpattant Villám hátára. Hű társa pontosan tudta, hogy a következő tíz perc nem sétalovaglás lesz. A kaktuszokkal övezett fenti út embert és lovat próbáló vágtát követelt meg magának. Kiállt a nyeregből, hogy Villámnak könnyebb dolga legyen. Már látta a Nagy Sziklát. Azt a gigantikus kőgolyóbist, mely ezer érve egyensúlyoz a kanyon fölött. És ez az egyensúly már nem tart sokáig. A szikla pár napja megmozdult, és csak idő kérdése volt, hogy mikor lódul meg a kanyon mélysége felé.

Ez az idő pedig most jött el.

A lövés éppen elkerülte fejét. Villám felágaskodott a dörrenés nyomán, ő pedig gyakorlott mozdulattal csúszott le a nyeregből. Újabb dörrenés zavarta meg a csendet. A kis karaván talán most megtorpant lent, gondolta, miközben fedezéket keresett egy szikla mögött. A jó öreg Henry már lövésre készen várakozott kezében. Villám elszelelt. Így helyes, majd előkerül, ha szükség van rá. Feje fölött sziklaszilánkokat szórt a következő lövés. A lövész valahol a Nagy Szikla környékén lehetett és értett a mesterségéhez, lövései pontosak voltak, úgy záporozták körbe a menedékül szolgáló sziklát, hogy még csak ne is gondoljon a szökésre.

Sürgette az idő. A lenti kis csapat lassan már közelít, és a Nagy Sziklának időben el kell indulnia, hogy megállítsa őket. Kilesett a fedezék mögül. Bár azonnal lövés dördült, amitől nem bámészkodhatott tovább, de annyi ideje még maradt, hogy felmérje támadók erejét. Hárman voltak. Ketten a Nagy Szikla tövében, egy pedig kissé távolabb, egy természet által kialakított árokból célzott rá.

Ez csapda! Most döbbent rá, hogy nem csak a tapasztalatlan európai vándorok, de ő is csapdába esett. Mégpedig egy előre kitervelt, okos csapdába, melyet csak úgy lehetett előkészíteni, hogy…

Lövések érték el a sziklát. Csak úgy záporoztak rá a szilánkok.

… hogy előre megtervezték, hogy tudták, mikor és merről érkezik, mint ahogy azt is tudták, hogy hová fog elbújni. És ha ez igaz, és ha ezt a csapdát tényleg neki állították, akkor az is egyértelmű, hogy valamikor be is fog záródni.

Hátranézett az úton ahonnan érkezett. Igen. Valamikor hamarosan onnan is támadás éri majd. Talán nem lovasok lesznek, hanem olyanok, akik régen elbújtak rejtekeikbe és csak arra várnak, hogy alkalmas pillanat adódjon a támadásra.

A golyó majdnem a térdébe csapódott. Beljebb húzódott. Megértette a tervüket. Egyre jobban szorítják majd a szikla kanyon felé néző oldalához, mert onnan már nincs menekvés. Támadni nem mernek, mert félnek tőle, de terelgetni igen, ahhoz nem kell nagy bátorság. Ezek is farkasok, mint ott lent. Vagy talán a lentiek is őt akarják? Talán azért ólálkodtak a karaván körül, mert arra vártak, hogy ő felbukkanjon?

Újabb lövés csapódott a csizmája mellé. Az árokban lévő lövész a juhászkutya. Ő tereli irányba a bárányt. A többi csak arra ügyel, hogy ki ne törjön előre. Tehát elsőként a terelőebbel kell valamit kezdenie. Hasra feküdt, és mint egy rák úgy araszolt hátrébb, hogy a Nagy Szikla takarva legyen. Óvatosan mozgott. A talaj lejtett – erre nem figyeltek a farkasok – így a földre lapulva észrevétlen is maradhatott egy ideig. Óvatosan helyezte Henryt maga elé. Egyetlen esélye van, és ez az esély egyetlen másodpercig tart majd ki. Amikor a juhászkutya felfedezi, hogy nem a szikla mögött van, hanem pár méterrel mögötte, azonnal lőni fog. Neki pedig addig kell megoldania a helyzetet, ameddig a felismerés tart. Felhúzta a fegyvert, majd mélyeket lélegzett. A por kis felhőkben pöfékelt előtte.

Egyszerre dugta ki a fejét, és emelte célzásra a fegyvert. Gyakorlott, vadászaton nevelkedett szeme azonnal kiszúrta a poros sziklák és domborulatok közé beékelődő formát. A lövész a szikla felé nézett, de amikor felfigyelt a mozgásra, feje oldalt lenült. A kezében lövésre kész fegyver ezzel párhuzamosan meglódult, de a lövésig már nem jutott el.

Henry eldördült, majd egy kiáltás hallatszott az árok felől, melyet csend követett.

Ennél jobb alkalom nem kínálkozhat a helyzet megoldására. A Nagy Sziklánál rejtőzködő farkasok nyilván meglepődtek, sőt talán megzavarodtak társuk váratlan elhullása miatt. A meglepetést pedig mindig ki kell használni. Felpattant, és futni kezdett a Nagy Szikla felé. Folyamatosan, de célzottan lőtt. Most ő volt előnyben. A lövészek menedéket kerestek. Majd akkor lesznek bajban, amikor azt hiszik, hogy kifogyott a töltényből. Csakhogy ez nem következik be még egy ideig. Henryben még huszonnégy golyó várta, hogy célba találjon. Futva közelített a célpontok felé.

– Albert, vacsora!

A Nagy Szikla tövében felbukkant egy fej.

– Albert, vacsora! Nem mondom még egyszer.

– Anya!

– Nem mondom még egyszer!

Albert nagyot sóhajtott. Miközben elindult az ebédlő felé a Nagy Sziklára gondolt. Azt még valahogy fel kellene robbantani. De honnan lesz dinamit? És persze hova teszi a töltetet? Mennyi megválaszolandó kérdés? És milyen kevés idő maradt a vacsora és a lámpaoltás között!