BUÉK, drága!

Úgy kereste a gombot, mintha az élete múlt volna rajta. Valójában így is volt, de erről inkább nem vett tudomást. Jobb nem félni és nem megijedni. Emlékei szerint egy évvel korábban éppen a szemetet vitte le a földszintre, mert a ledobó újra eltömődött és a szilveszteri bulira érkező vendégeket mégsem várhatja egy halom szemét. Most is egy teli szemeteszsákot szorongatott. Akkor véletlenül vette észre a gombot, mely halványan ugyan, de jól láthatóan jelent meg a normál hívógombok oszlopa mellett.

13/B

Akkor megnyomta és megváltozott az élete. Most csak remélte, hogy hasonló szerencsében lesz része. A lift megérkezett. A fölötte lévő emeleten élő gyűrött arcú öreglány nézett vissza rá a fülkéből. Rozzant kutya sandított fel a lába mellől.

– Lefelé? – kérdezte a nő.

– Nem – vágta rá ösztönből.

Egy évvel ezelőtt nem volt a liftben senki, amikor rálelt a gombra. Gyanította, hogy ez valamiféle feltétel lehet.

Várt.

Néhány percnyi szabadkozás után végre üres lift érkezett. Belépett. A liftajtó bezáródott. Nem mert a táblára nézni, de valamit tennie kellett. Ha más nincs is, legalább a szemétnek le kell kerülnie. Mélyet sóhajtott és rápillantott a gombokra.

13/B

A gomb ott derengett a normál 13. emeletet jelző mellett.

– Ez az! – nyomta meg azonnal.

Kezében síkossá vált a szemetes zsák műanyag füle.

A lift megállt, az ajtó kinyílt, és pont ahogy egy évvel korábban, most is azonnal egy szobában találta magát. Egyszerű helység volt. Néhány kopott szőnyeg, semmitmondó virágokat ábrázoló képek a falon, és persze ott volt az alak is. Egy kopott kanapén ült. Szemben vele egy tévén a szilveszter délután szüntelen ismételt filmek egyike pergett. Hang alig szüremkedett ki a készülékből. Az alak arcának fura, de különös módon mégis vonzó vonásai boszorkányt idéztek, vagy űrlényt, vagy mesealakot. Egy éve sem tudta mihez hasonlítani, most sem ment jobban. Egy biztos: újkorában is csúnya színű pamutmelegítőt viselt.

– Már megint maga? – nézett fel rá az alak.

– Hát én.

– Remek. Ne higgye, hogy minden éveben maga lesz a szerencsés nyertes.

– Azt sem tudtam eddig, hogy nyertes vagyok.

Az alak megvonta a vállát és a szőnyegre mutatott a kanapé előtt.

Ő letelepedett a szőnyegre, a szemeteszsák (nem merte maga mellé tenni) az ölébe került.

– Maga nagyon szeretheti a szemetét.

– Nem szeretem.

– Akkor miért tartja az ölében?

Erre nem volt válasza. A zsákot óvatosan maga mellé tette és felnézett az alakra, aki most kifejezetten vonzónak tűnt.

– Na, miért jött? – kérdezte az alak. – Nem volt jó a tavalyi ajándék?

– Hát nem – rázta meg hevesen a fejét. – Nagyon nem volt jó.

– De hiszen maga akarta.

– Én akartam, de most azt akarom, hogy vegye vissza.

– Vissza?

– Vissza?

– Miért? Hiszen minden egyes ember a világon éppen ezt teszi ma este és hajnalban. Koccintanak a jövőre, álmodoznak, kívánnak. Sokat kívánnak. És néha fogadkoznak. A mai este a jövőbelátásról szól, és egy picit a múltról. A szilveszter egy időutazás. És ezt maga is pontosan tudta egy évvel ezelőtt.

– Tudtam.

– Akkor?

– Már nem akarom tudni.

– Mit nem akar tudni?

– Semmit.

– Semmit!? – nevetett fel az alak. Tetszett neki a kirohanás. – És miért nem akar tudni semmit?

Erre a kérdésre hónapok óta készült.

– Hát lássuk csak. Soha többé nem akarom tudni, hogy milyen baj történik majd velem, vagy mással, vagy a világgal a jövőben.

– Nem?

– Nem.

– De az előrelátás, a felkészülés lelkileg nagyon sokat számít.

– Szarok a felkészülésre, már elnézést.

– Ismerem a szót, nem gond. És még?

– Nem fogom elrontani az egész évemet, mert tudom, hogy jövő novemberben beüt a ménkő. Legalább addig jól akarok élni. Elkeserít. Megmérgezi a napokat. És nem akarom tudni, hogy történik-e valami jó az életemben.

– Az is elkeseríti?

– Nem. Vagyis igen. Onnantól nincs benne a meglepetés. Az öröm. Mintha meg sem történt volna.

– De hát megtörtént.

– De nem akkor, amikor megtörténik, hanem előbb. Az úgy nem jó. Semmi várakozás, semmi izgalom. Én izgulni akarok.

– Hát izguljon nyugodtan.

– De úgy nem lehet. Nem érti? Ha tudok valamit, akkor már nem izgulok, nem félek, hanem csak úgy vagyok. Vagy rosszkedvűen vagy semmilyen kedvűen. Ez így nem jó. Színtelen minden.

– Akkor miért kérte?

– Hát ez az. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért kértem. Mert hülye vagyok. Azt hittem, hogy jó lesz, de nem lett jó. Iszonyatos évem volt. Mintha nem is éltem volna. Elment egy év az életmből.

– Reklamációt nem fogadok el.

– Nem azért mondtam. Csak azt kérem, hogy vegye vissza. Idén semmiről sem akarok tudni. Inkább aggódok, gyötrődök, bosszankodok, meglepődök, sajnálkozom, de semmit sem szeretnék a jövő évről tudni. Köszönöm. Kipróbáltam. Nem kell.

Csend lett.

– Aha – mondta az alak. – Akkor azt sem akarja tudni, hogy a szerelme…

– Milyen szerelmem?

– Hát a szerelme… tudja, aki most még nincs, de jövő…

– Állj! – üvöltötte el magát.

– Ne ijesztgessen már! Mi állj?

– Lesz egy szerelmem?

– Naná! Tudja jövő…

– Állj!

– Ezt ne csinálja! Infarktust fogok kapni.

– Figyeljen ide. Nem akarok egy újabb csomagot. Nem akarom, hogy az év, ahogy tavaly is, a koccintáskor a nyakamba zúduljon. Azt sem akarom, hogy maga eláruljon belőle bármit is. Vegye el tőlem. Vegye el tőlem a jövőt. Könyörgöm! És lehetőleg anélkül, hogy bármit mondana. Megoldható ez némán?

– Szóval, hogy ne szólaljak meg?

– Igen. Ne mondjon semmit. Megtenné?

– Hát azért ez elég bunkó dolog – vont vállat az alak –, de egy éveben egyszer elmegy. Kész!

– Mi kész?

– Nincs jövő. Meg van szabadítva a tudástól. Ritka dolog ugyan, hogy valaki azt kéri, legyen inkább hülyébb, de megoldottam. Maga átlagos emberként, semmit sem tud a jövőről. Ez így oké lesz?

Megkönnyebbülten sóhajtott. Egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, amikor feláll a szőnyegről.

– Nagyon köszönöm! Nem akartam bunkó lenni. Tényleg… én…

– Áh! Nem gond! Megszoktam – legyintett az alak.

Megindult az ajtó felé. Lábai szinte nem is érintették a földet. Boldog volt, és tudatlanul felhőtlen. Már éppen megnyomta volna az ajtó melletti lift hívót, amikor az alak megszólalt közvetlen a háta mögött.

– Ha gondolja, azt a kis információt is kitörölhetem, amit az idén beköszöntő szerelméről mondtam. Csak hogy teljes legyen a boldogsága.

A liftajtó kinyílt és ő belépett rajta. Megfordult, az alak mosolygós szemébe nézett és csak annyit mondott. – Azt azért megtartanám. És BUÉK, drága, köszönöm!

Az ajtó becsukódott és ő vigyorogva nyomta meg a földszint hívóját. Csak két emelet múlva vette észre, hogy szemeteszsákja a szobában maradt. A gomb már eltűnt. A helyzet belerögzült a jelenbe.

– Hát ez ciki! – csóválta meg a fejét még mindig vigyorogva.

Boldog volt. Tudatlan, szorongó, önfeledt és reményteli. Jó lesz a jövő év. Erre fog koccintani.

*

Az alak megfordult, hogy újra lehuppanjon a kanapéra. Meg akarta nézni a film végét. Szemem a a szőnyeg közepén heverő szemeteszsákra siklott.

– Neked is BUÉK, édesem! – nevetett fel hangosan. – Olyan hebrencs vagy, hogy az már imádni való. De nem baj, majd én figyelek rád… Hamarosan.

**

Boldog (ismeretlen) Új Évet minden kedves olvasómnak!

Varga Lóránt