Amikor L. belépett a szobába, egyértelművé vált, hogy a világ rendje alapvetően helyre állt. L. a kabátjával vacakolt, ő segíteni akart ugyan, de erre soha nem volt szükség. L. ezer dologban önálló volt, és nem szorult az ő segítségére. De akkor is. Segíteni mindig lehet. Vagy ha nem, hát felajánlani a segítséget feltételen megengedett. L. a konyhába ment. Követte.
–Hello – mondta L.
– Hello! – válaszolt azonnal.
Végre kapcsolódtak. A kapcsolódás a világ legfontosabb dolga. Ha az nincs, akkor semmi sincs. Ez nyilvánvaló. Pláne akkor, ha két, fizikailag persze különálló, de kapcsolatában tulajdonképpen egyetlen nagy egységbe tartozó elemről van szó. Márpedig ők egyek voltak. Két testtel.
Egy ideig futott a rutin. L. levetkőzött, megfürdött, aztán leült a TV elé. Kapcsolgatni kezdett és megállapodott a híreken. Szeretett vele tévét nézni. Nem is a műsor volt miatt (az sokszor érdektelen és hazug volt), a kapcsolódás miatt volt jó az egész. Mellé ült. L. mélán nézte egy ideig az adást, aztán bosszankodott valamin. Nem szerette, amikor L. bosszankodik, olyankor benne is kellemetlen érzések keltek életre. És ki a fene szereti a kellemetlen érzéseket?
– Baj van? – kérdezte.
– Jaj. Bocs, nem akartalak felidegesíteni – válaszolt L, és ránézett.
Egyenesen a szemébe.
És akkor végre megérezte, amit azóta várt, hogy L. betette lábát a lakásba. L. szembogara az övébe fúródott, melynek nyomán teste először bizseregni kezdet, majd a boldogság hullámokban áradt szét a legtávolabbi sejtjéig. El nem ájult ugyan – hiszen már volt ilyenben része, és lesz még ezerszer, ha minden jól megy – de közel volt hozzá. Az öröm édes kábítószerként hullámzott benne, és ettől egy ideig képtelen volt bármi másra koncentrálni.
L. mosolygott.
Az öröm, mint egy gyorsan ható vegyület újra átmosta a testét, majd újra és újra.
– Kérsz enni? – kérdezte L. és felpattant a kanapéról.
– Igen! – kiáltott el magát.
Gyönyör nap, gondolta, miközben L. után rohant a konyha felé.
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű!
Az ajtó újra kinyílt, és ő megpillantotta Zs.-t, aki az előszobában állt és egyenesen ránézett.
Majdnem összeesett a testében felágaskodó boldogságtól.
Szörfözött az örömben.
Ez már nem gyönyörű, ez már maga az élet értelme.
Az élet abszolút, visszavonhatatlan és újra, minden alkalommal megismétlődő értelme.
*
Augusztus 26. A kutyák világnapja.
A kutyák boldogsághormonokat – konkrétan oxitocint – termelnek és váltanak ki, amikor egy ember a szemükbe néz, és ugyanez a válasz bekövetkezik az emberben is. Ez az oxitocin-visszacsatolási kör erősíti az érzelmi köteléket a kutyák és az emberek között, hasonlóan ahhoz, ahogy az anya és a gyermeke között alakul ki kötődés.
A kutatások szerint ez a szemkontaktus által kiváltott oxitocin-kör egyedülálló az ember–kutya kapcsolatokban a háziasított állatok között. Kísérletek, amelyek kutyákat és felnevelt farkasokat hasonlítottak össze, kimutatták, hogy a farkasoknál nem figyelhető meg a kölcsönös tekintet hatására oxitocin-növekedés sem magukban, sem az emberben – szemben a kutyákkal.
Más emlősök is termelnek oxitocint, és használják társas kötődésre, de az a képesség, hogy tartós szemkontaktussal idézzék elő az oxitocintermelést és erősítsék az emberekkel való kötődést, úgy tűnik, a kutyák háziasításának eredménye, és más fajoknál nem figyelhető meg ugyanilyen módon.
***
