– Bejutok – jelentette ki magabiztosan a nő. Jellegtelen arcán értelmes, fürkésző szemek ültek. Vékony, semmi kis teremtés volt. Nem tűnt se kémnek, se szuperembernek, vagyis jelen esteben szupernőnek, már ha az ember és a nő két külön kategóriát jelent. Maxim szerint nem, de azért ezen elgondolkodott néhány másodpercig.
– Biztos?
– Egészen biztos. Mindig bejutok.
– De hogyan?
– Az legyen az én titkom.
– Az én titkomnak is lennie kell, mivel ott leszek magával.
– Majd ott megtudja. Este találkozunk a célpont előtti tér túloldalán. Ne menjen közelebb, nehogy elérjék az érzékelők Ott várjon rám – zárta rövidre a vitát a nő, intett és már ott sem volt.
Maxim kinézett az ablakon. Semmi kedve nem volt dolgozni, ami érthető is volt, hiszen az évtized ipari kémkedését tervezte végrehajtani. Elképzelni sem tudta, hogyan jutnak majd be. A nőt egy letagadni akart időszak egyik eldugott szegletében megbújó kapcsolatának köszönhette. A barát kezességet vállalt érte: „bárhova bejut, bárhova bevisz, csak tedd, amit mond.”. Hitte is meg nem is. Akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor a nő úgy jelent meg az irodája előtt, hogy az épület egyetlen kapuja, beléptetőrendszere, nyomkövető rendszere sem jelezte a jöttét. Ez elvileg elképzelhetetlen volt. Gyakorlatilag is. Mégis ott állt az ajtó előtt. Ez persze nincs rendjén, de el lehet fogadni. Azonban az továbbra is kétséget ébresztett benne, hogy mindezt a riválisnál is képes lesz-e gond nélkül produkálni. Márpedig, ha lebuknak, akkor neki vége. Nem teljesen, nem véglegesen, hiszen a kémkedés éppolyan része az üzletnek, mint a holo-reklámok – még költségvetési tétele is van, ami egyébként nyilvánosan elérhető annak, aki nagyon kitartó –, de attól még megüti a bokáját. Az előléptetésnek lőttek egy időre, a nyaralás is ugrott. Szóval jó lenne nem lebukni.
Mégis hitt a nőnek, akiből olyan hűvös magabiztosság áradt, amilyet rég nem tapasztalt a környezetében. Meg kell próbálni. A díj nagy, a büntetés elviselhető.
*
Az órájára nézett. Éjfél volt, a nő még sehol. Idegesen pislantott fel a tér mások oldalán tornyosuló épületre, mint aki már most bűnben jár. Most el sem tudta képzelni a sikert. Ez egy vicc, nem ésszerű akció. A nő pedig nyilván berezelt, vagy soha nem is volt szándékában…
– Mindjárt megyünk – szólalt meg mögötte a nő.
– A frászt hozza rám – nyögött fel Maxim. – A percomjára figyelt, melynek jeleznie kellett volna, ha egy kontakt közelít felé. A beültetett kommunikációs egységnek úgy látszik, hogy semmi közlendője nem akadt. Mielőtt elgondolkodhatott volna a megoldáson a nő beszélni kezdett.
– Nos. Akkor bemegyünk. A hetvenegyedikig megyünk fel, a 98702-es laborba. Ez még mindig stimmel?
– Igen.
– Jó. Már csak egyetlen apró dolgot kell elintéznünk és indulhatunk is.
– Éspedig? – kérdezte idegesen Maxim. Tudta, hogy lesz egy apróbetűs rész. Mindig van, mindenhol.
– Kikapcsolom a percomját, amíg bent vagyunk.
– Mit csinál? – kérdezte kikerekedett szemmel.
– Kikapcsolom – mondta a nő és zsebéből előhúzott egy aprócska kockát, amit Maxim fel felé közelített.
– Álljunk csak meg egy pillanatra – hőkölt hátra. – Az én percomomat csak ne kapcsolja ki.
– Akkor maga nem jön velem.
– De megyek.
– Jó, de akkor kikapcsolom. Csak így jutunk át az ellenőrző pontokon.
– Percom nélkül? – rázta meg a fejét értetlenül Maxim. – Hiszen akkor nincs net.
– Nincs.
– Percom nélkül azt sem tudom, hogy hol lakom?
– Azért az csak tudja.
– Jó, tudom, de majdnem nem. A lift kódjára nem emlékszem, azt a percom csinálja…
– Figyeljen ide. Vagy kikapcsolom, vagy egyedül megyek, vagy nem csináljuk meg. A pénzt így is kérem.
Csend lett. Maxim rémülten keresett valami kiutat.
– De hogyan? Ha nincs percom, akkor még belső tár sincs. Nincsenek háttérfájlok… nincsen… semmi sincsen.
– Azért valami van – vigyorodott el a nő.
– De mi?
– Szakmai titok. Na, akkor döntsön. Türelmesen várok.
Maxim agya tűzben égett. A tudat, hogy megszüntetik fejében a kapcsolatot a világgal és az ott tárolt információkkal olyan erős érzelmeket keltett benne, hogy szinte remegett.
– Figyeljen, nem muszáj ezt végig csinálnia – szólalt meg a nő.
– De akarom.
– Akkor lekapcsolom.
Maxim újra csendben maradt. A gondolat mos már egyszerre rémisztette el és bizsergette meg. Végül is kipróbálhatja a halált. Mert olyan lesz, mint meghalni. Vagy talán még annál is különösebb…
– Csinálja.
– Biztos?
– Biztos.
– Kicsit fura lesz.
– Csinálja.
A nő bólintott, majd a kockát Maxim nyakszirtjéhez emelte.
Mintha fejbe vágták volna. A csend olyan éles volt és erős, hogy megtántorodott.
– Ez normális. Mindjárt megszokja – hallotta a nő hangját.
Percekig vártak. Maxim tudata elkeseredetten nyúlt ki a kapcsolatok, adatbázisok, információs források felé, de sehol sem talált kapaszkodót. Csak a semmit érzékelte, de abból kijutott bőven. Ránézett a meglévő adatokra, és gyorsan konstatálta, hogy valóban nem tudna hazajutni. Se a lift, se a lakás kódját nem tudja elérni. Az a percom egyik neurálisan védett háttértárjában volt elraktározva, ahogy a legtöbb – frászt, az összes – személyes adata.
– Ez nagyon…
– Fura – bólintott a nő. – Már jól van, jöjjön utánam.
Átvágtak a téren. Maxim még soha nem látta ezt a helyet ennyire egyszerűnek. Minden adatmentes volt, mint egy kép. Más estben szépnek is mondhatta volna, most inkább rémisztő volt.
Megálltak az irodaház ajtaja előtt, mely mozdulatlan maradt.
– Ez meg hogy? – nézett az ajtóra.
– Nincs percom, nincs kontakt, nincs regisztrálás, nincs ajtónyitás. Nem lát minket – kacsintott rá a nő és egy vékony botot húzott elő a kabátja alól. A botot az ajtó felső zsanérján lévő résbe illesztette, majd egy apró lökéssel megnyomott valamit, amitől az üvegtábla résnyire kinyílt. A nő kézzel tágította ki a rést, majd átbújt rajta.
Követte.
– És most hogyan? – kérdezte.
– Most gyalogolunk – lépett a liftek mellett megbújó, szűk kis panel elé a nő. Elvégezte ugyanazt a mozdulatot. A résnyire nyíló ajtó mögött egy kis lépcsőház bújt meg. – Szervízlépcső, csak ön után – intett az ajtó felé a nő.
A nő ezerszer jobban bírta a strapát. A bele is kilógott, mire felértek. Zihálva, átizzadt ruhában lépett ki a folyosóra.
– Összeesek.
– Dehogy esik. Már itt vagyunk – mondta a nő.
Megálltak a laboratórium ajtaja elött.
– És most? – kérdezte a nőre nézve. – Itt nem jutunk be egy pácikával. Ez kódos ajtó, és a kódot…
Amit ezután látott olyasmi volt, amit soha nem felejt el az ember. A nő az érintőpanelhez lépett és a számbillentyűkön egymás után ütötte be a számokat, összesen harminckettőt. Az ajtó jelzés zöldre váltott, majd kinyílt.
– Ezt hogyan? – kérdezte kikerekedett szemmel.
– Varázslat.
– Magának be van kapcsolva a percomja?
– Nincs.
– Akkor hogyan? Ez nem lehetséges.
– De igen. Hiszen látja, hogy az.
– De akkor sem lehet. Hogy csinálta? Árulja el!
A nő arcán halvány mosoly jelent meg.
– Megjegyeztem.
– Mit?
– A kódot.
– De hogyan, a percom…
– Nem kell hozzá. Elég egy kis gyakorlás.
– Gyakorlás? De mit…
– Dolgoznunk kéne. Ha reggel itt kapnak minket, akkor percom nélkül is lebukunk. Az emberi szem így is lát minket. Mert az ember elképesztő szerkezet minden elektronika nélkül is.
– Megjegyezte? – hebegett tovább.
– Meg. Majd megmutatom, hogyan kell, ha akarja.
– Akarom.
– Nem lesz olcsó!
– Jó. Nem baj. Bármennyit kifizetek. Bármennyit.
A nő felnevetett és szélesre tárta az ajtót. – Ez az én szerencsém. Na, akkor munkára. Szerezze meg csak azokat a titkokat.
