Hazaértek, és ő érezte, hogy mély, beláthatatlanul mély lyuk tátong a gyomra tájékán. Eleinte észre sem vette a jelenlétét, aztán semmi másra nem tudott gondolni. A lyuk pedig percről percre egyre nagyobbá vált. Elment fürdeni. Talán minden megoldódna, ha meghalna, vagy egyszerűen eltűnne a föld felszínéről. Igen, akkor minden megoldódna. Beült a kádba. Várt, de az égvilágon semmi sem történt. A konyhában zajlott az élet, és ez valahogy mindent szürreálissá tett. A fürdőkád melletti fal csempéjét eddig szerette. Sok kellemes órát köszönhetett annak a falnak. Jól emlékezett rá, amikor egy hatalmas vízálló képet tett ki rá, melyen egy erdő volt, a távolban egy vár, és persze ott volt egy sárkány is. Hosszú órákat töltött el előtte, amikor lovagnak képzelte magát, és azt játszotta, hogy éppen most indult el a vár felé, ahol hatalmas, életveszélyes kalandok várnak rá. De mindez egy pillanat alatt vált a múlttá.
Kint valaki felnevetett. Szeretett volna velük nevetni, de úgy érezte, hogy bekövetkezik a legrosszabb: árulóvá válik. Az árulás pedig kegyetlen dolog. Elárulni valakit nem szabad. Olyat nem tesz senki. Talán a kémek. De nem. Ők sem árulók. Csupán tettetik az ellenségnek, hogy velük vannak, de a szívükben mindig saját népükhöz hűek. Egy áruló akkor válik árulóvá, amikor olyannak hazudik, akinek nem akar hazudni, mégis megteszi. Ugundur áruló volt, amikor elmondta az ellenségnek, hogy hol lehet bejutni a várba. Azért volt áruló, mert olyanoknak esett baja, akik azt képzelték, hogy Ugundur soha nem tenne ilyet. De még akkor sem volt áruló, mert Ugundur lehetett volna kém is. Azért volt áruló, mert a szörnyű tett előtt egy héttel még akár az életét adta volna oda azokért az emberekért. Ugundur akkor lett áruló, amikor azokat bántotta, akiket addig ő is szeretett. Csak egy jó ember lehet áruló. Ha valaki eleve rossz ember, akkor az árulás egyszerű gonoszság. De ha valakit szerettünk, ha jók voltunk, és azután ártunk neki készakarva, gonoszul, akkor válunk valódi árulóvá. Ugundur is szerette Imgildát és a testvérét és Imgilda szüleit, és ők is szerették őt. Ugundur akkor lett áruló, amikor elmondta a gonosz Xixertin grófnak, hogy hol van a vár titkos bejárata. Éppen ezért fáj annyira ez az egész. Ő lett Ugundur. A lyuk megint nőtt egy kicsit. Már akkora volt, hogy belefért a köldöke és a mellkasa is.
Ugundur árulása kegyetlen volt, de az ő árulása ennél kétszer nagyobb. Mert Ugundur nem szerette a gonosz Xixertin grófot. De ő igen, ő szereti. Ezért ő kettős áruló. Hiszen vagy Imgildát választja, vagy Xixertint, de valakit választania kell, és így mindenképpen áruló lesz. Tulajdonképpen már most is az. Áruló. Egy gazember. Egy senki. És pontosan az lesz a büntetése, mint Ugundurnak, akit száműztek. Imgilda soha többé nem akarta látni. Nem is látta, és Ugundur egyedül halt meg egy kis kunyhóban a Magányos Erdő közepén. A halálba sírta magát. Hiába ment Xixertin-hez, ő is elküldte. Persze, hogy elküldte, mert senki sem szereti az árulókat. Azokat megveti, gyűlöli mindenki. Ez lesz a sorsa. Már most is az.
A lyuk már a feje búbjáig ért. Jobb lenne meghalni. Akkor miden megoldódna, és ő nem lenne többé Ugundur az áruló.
Lassan törölközött. Hamarosan kilép a fürdőszobából, és el kell követnie az árulást. De hogy kit fog elárulni, Xixertint vagy Imgildát, azt még nem tudta.
Elsírta magát.
És minden azzal a kis mondattal kezdődött délután hazafelé a parkból. Egy apró kis mondattal, ami ráébresztette a valóságra, arra hogy ő Ugundur, ő az áruló.
Bárcsak elfeledné azt a mondatot, amit apa mondott a park sarkánál: „Anyunak ezt, ugye, nem áruljuk el?!”
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!