Anyagtalan

Tudta, mert szóltak neki, hogy egyszer ott lesz. De akkor sem hitte el. Az ilyesmit nem hiszi el az ember – már aki épeszű. Vannak olyan dolgok, amik ellentmondanak az józan észnek. És ezekről a végén mindig kiderül, hogy átverés volt az egész, hogy nincsenek szellemlények és megmagyarázhatatlan dologok, csak tények vannak és törvények, és persze igaz, hogy vannak fantasztikus jelenségek, de valahogy azok – a vége előtt egy pillanattal – mégis besorolnak az épelméjűség sávjába. Ilyen az élet. Csodálatos, de megmagyarázható. És ami nem ilyennek látszik, az valahol a mélyben mégiscsak oda tartozik. És az ember egészen addig hisz ebben, míg nem találkozik valamivel, aminek semmilyen józan ész szerint nem szabadnak léteznie.

Miután megalapította a céget, várakozni kezdett. Egy barátja szólt neki először. Figyeld meg, majd jön. Nem hitt neki. Miért hitt volna? Ilyen dolgok nem szoktak csak úgy jönni.

– Csak át akarsz verni.

– Nem. Komolyan beszélek – mondta a barát. – Azért szólok, hogy ne lepődj meg.

– És ha nem jön, ugyanis én erre számítok.

– Igen. Olyan is előfordul néha – bólintott a barát.

– Na tessék, most bújtál ki az állítás alól.

– Nem bújtam ki sehonnan – háborgott a barát. – Én azt mondtam, hogy jönni fog. Nagy eséllyel a cégalapítás után rövid időn belül ott lesz.

– Hol? Hová nézzek? – kérdezte nevetve. Még mindig egy hatalmas átverést sejtett az egész mögött.

– Sehova nem kell nézned. Majd csak ott lesz minden figyelmeztetés nélkül.

– Persze.

– Hát majd jussak eszedbe. Ja, és csak annyit, hogy ha majd megjön…

– Persze-persze…

– Mondom, ha megjön, akkor azt be kell jelenteni.

– Ez komoly? – nevetett fel.

– Ez halálosan komoly – válaszolt a barát és ő nem nevetett.

A figyelmeztetés ennyi volt. Persze ő nem hitt neki. Átverés. A cégtulajdonsok nagy tréfája az egész, gondolta. Mindazonáltal figyelt. Napok teltek el és nem történt semmi. Aztán a napok hetekké váltak. Vitte a cég ügyeit, és a hétköznapok lassan mindenre ráöntötték a feledés szószát.

Egy hétfői reggel történt. Már megérkezett a telephelyre. Éppen a kávéját szürcsölte az ablaknál. Még nem ugrott bele a teendők sűrűjébe. Kellett pár perc a megérkezés után, hogy akklimatizálódjon a naphoz. Kint a telephely udvarán már nagy volt a nyüzsgés. Ennek így kellett lennie. Éppen befejezte volna a nézelődést, amikor megjelent az állat. Állatnak hívta, bár nem volt biztos benne, hogy azt lát. Valami volt, de hogy mi, arra nem mert volna mérget venni. A lény úgy kilenc méter magas lehetett. Ló feje, birka teste volt. A lábai hosszúak voltak, mint egy őzé, de paták helyett mancsokat látott. A lófejből szarvak meredeztek az ég felé, a farok pedig bolyhos volt, mint egy nyúlé. Nem vette észre, hogy a kávéja egyenesen az iroda padlójára csorog. A lény probléma nélkül lépett át a telephely amúgy magasnak épített kapuján, majd körbenézett, és kecskefüleivel körbepásztázta az udvart, mintha azt figyelte volna, hogy ki beszél hozzá. Egy ideig csak figyelt, majd egyenesen az irodaépülethez ment és benézett az ablakon.

Egy lépést visítva hátrált, ahogy a lény hatalmas, nedves malacorrát az ablaküvegnek nyomta. Akkor is visított, amikor a fej eltűnt az ablakból. Akkor is visítani szeretett volna, amikor újra az ablakhoz lépett, hogy megnézze, merre tűnt el a lény, de úgy döntött, hogy ennyi méltóságot mégiscsak megelőlegez magának. A lény nem tűnt el. Meglehetős nyugalommal állt a telep udvarán, érdeklődve nézte a körülötte nyüzsgő munkásokat és targoncákat, melyek jól láthatóan nem zavartatták magukat – mintha észtre sem vettél volna a hatalmas, szivárványszínű élőlényt.

– Uram, nekem szólt? – nyitott rá a titkárnő aggódó pillantásokkal.

– Nem… nem tudom – motyogta és nem vette le szemét a lényről.

– Értem. És kérne valamit?

Már majdnem azt mondta, hogy nem, de hirtelen eszébe jutott valami.

– Lídia, idejönne?

– Hova? – kérdezte Lídia, akit elsőkét vette fel a céghez, és akibe feltétel nélkül megbízott.

– Ide mellém az ablakhoz.

A nő engedelmeskedett.

– Mit lát? – kérdezte.

Lídia nem válaszolt azonnal.

– Én most ezt nem értem…

– Mit lát? – kérdezte újra. – Mondja el, hogy mit lát.

– Az udvart. Ott van Kevin a targoncán, a bejáratnál egy teherau…

– Semmi mást? – kérdezte türelmetlenül.

Lídia megrázta a fejét.

– Mert nem látszik – suttogta maga elé.

– Tessék – kérdezte a nő.

– Mert nem látszik – mondta most már hangosabban.

– Mi nem látszik? – kérdezte Lídia.

– Nem érdekes – rázta meg a fejét.

Akkor is a lényt nézte – ami most éppen féltérdre ereszkedve a raktárcsarnok kapuján bámészkodott befelé –, amikor Lídia elment és újra kopogtattak az ajtón.

– Uram – szólalt meg a háta mögött a cég könyvelője. Idősebb nő volt. Értette a dolgát.

– Tessék, Hedvig.

– Uram, lenne valami, amiről beszélnünk kellene…– nem fejezte be a mondatot.

– Arról a valamiről, ami az udvaron van? – kérdezte ő miközben a lényt nézte.

– Igen uram. Pár perce érkezett.

– Maga látja?

Hedvig az ablakhoz lépett. – Én? Látom. Persze.

– Hát ez nem annyira persze – mondta ő miközben azt nézte, hogy egy targonca úgy robog át a lény testén, mintha az csupán délibáb lenne. A lény felvihogott – legalábbis vihogásnak látszott –, Kevin pedig, aki a targoncát vezette tovább fütyörészett.

– És ők… miért nem látják? – kérdezte.

– Uram. Vannak dolgok, amiket csak bizonyos emberek láthatnak – válaszolta a nő.

– Mint azt ott kint.

– Igen. Mint azt ott kint. Hiszen nincs anyaga.

– Nincs anyaga – ismételte meg a mondatot ő és bólintott is egyet. – És most mi lesz?

– Mi lenne? Semmi. Ez már csak ilyen – vont vállat Hedvig.

– Aha. Akkor ő mindig itt…

– Attól tartok, igen.

– Értem. És miért jött most fel hozzám?

– Csak szólni. És…

– És mi?

– Hát tudja: be kell jelenteni – mondta Hedvig. – Hasznot hoz, szóval bejelentés köteles.

– Hasznot hoz? Ez? – mutatott ki az ablakon hitetlenkedve.

– Persze. Majd meglátja – vigyorodott el a nő és elindult kifelé.

– Hedvig? – szólt utána.

– Tessék?

– És minek hívja majd a bejelentőlapon?

Hedvig felnevetett. – Hát immateriális jószágnak, uram. Mi másnak? Hiszen az.