*

Egy jó órán át rótta még a folyosókat, hátha talál valakit az első emeltről, akivel beszélhetne, de nem fűzött sok reményt a találkozása, amit igencsak jól tett. Izzadó kollégák futott el mellette és neki minden egyes alkalommal lelkiismeret-furdalása támadt. Feladta a keresést és hamarosan már a C folyosón sietett ismeretlen ajtók felé.

*

Rengeteg dolgot fedezett fel. Talált egy komplett tantermet. Egy pillanatra azt hitte, hogy a folyosó valamiképpen felvezette az elsőre, így mielőtt alaposabban megvizsgálta volna a termet, kinyitotta a következő ajtót is, ahol dohos, régi tanári egyenruhák köszöntek vissza rá. Az azt követő ajtó mögött pedig csak egy üres poros szoba fogadta. A tanterem azonban tiszta volt. Mintha nemrég takarították volna. Újra az a ködös érzete támadta, hogy esetleg ő maga volt az, aki idetévedt egyszer. A gondolat ellent mondott a logikának, ami viszont nem mondott ellent a 23-as logikájának. Így válik egy idő után minden logikussá: nem kell mást tenni, mint kellő mennyiségű értelmetlenséggel telehinteni a világot, és idővel minden értelmetlenség helyesnek tűnik majd, tehát értelmesnek. Elmerengett a gondolaton miközben körbejárt a padok között. Komplett terem volt. Ha most lenne itt pár kölyök, akkor leadnék egy órát, gondolta. Olyan órát, amilyet csak akarok. Mondjuk irodalmat. Az ötlet fájdalmat szült és a fájdalom tehetetlenséget.

Kisétált a teremből. Amikor egy székkel kitámasztotta az ajtót, hogy bármikor visszataláljon hozzá, eszébe jutott a napok során küszöbökre tett ajtóékek sora. Meg mert volna esküdni rá, hogy ma nem mindegyiket látta viszont. Kényelmetlen érzés szorította el a torkát, de úgy döntött, hogy nem hagyja magát belekeveredni valamibe, amiből csak pánik és félelem születhet.

– Nem ezért vagyok itt – mondta ki hangosan a szavakat. Hangját szárazon nyelte el az enyhén kanyarodó folyosó.

Miközben tovább ment, a tanteremre gondolt, és arra, hogy talán egyszer lesz még haszna a felfedezésének.

A következő ajtók mögött érdektelen dolgokat fedezett fel. Üres szobákat, régi iskolai eszközöket talált. Volt egy szoba, ahol térdmagasságig hosszú, vékony pálcákat talált. Karmesteri pálcáknak is nevezhette volna, ha nem lettek volna kétszer, vagy akár háromszor hosszabbak annál. Egyik-másik darab vastagabbik vége kopott volt, vagy éppen sötét foltok éktelenkedtek rajta. Talált olyan szobákat is, ahol műanyag folyosói órák ezrei, talán tízezrei várakoztak arra, hogy valaki elemet tegyen beléjük. Újra rombolni támadt kedve. Felnevetett a hirtelen támadt felismerésre, hogy az idő megtestesült eszközei milyen haragot váltanak ki belőle. Az órákról eszébe jutott a délutáni műszak. Felmosni még mindig kellett. Ezt az egyet meghagyták neki. Nyilván azért, mert bár vitte az időt, de teljes magányban zajlott.

Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideje van még a felfedezésre, de úgy döntött, hogy egy ajtó még mindenképpen belefér. Talán kettő is.

Egy ideje már a Fibonacci sorrend szerint ment az első hét elemig. Ahogy egyre több matematikát tanított, úgy fedezte fel – legnagyobb örömére –, hogy a számok világa szorosan beágyazódik a valóság szövetébe. A felfedezés új fényekkel világította meg a tényeket, és ez izgalmas volt. Akkor is, ha tudta, hogy valójában semmit sem ért a matematikából. Egy kecske csupán, aki szépen mekegi vissza azt, amit hallott. Átfutotta fejében a számsort. 1,1,2,3,5,8,13. Misztikusnak tűnő sorozat. Most éppen a nyolcasnál tartott. Tehát ki kell hagynia öt ajtót, hogy eljusson a tizenhármasig. Az oldalakat váltogatta és most éppen a bal oldal volt soron. Számolni kezdett és a maga felállított babonán gondolkodott, míg el nem jutott az kiszemelt ajtóig. Tétovázás nélkül nyomta le a kilincset.

– A fene! – nyögte hangosan, amint szeme megszokta a félhomályt.

Egy keskeny, fatraverzes csigalépcső köszönt rá. Fenézett, de a középső tengely felé keskenyedő lépcsőfokok tömör fából voltak, így nem láthatta, hogy az akna, amelynek most éppen a legalján állt, milyen magasra emelkedik. Eddig csak a szintek közötti lépcsőházakban és a tanári teraszra vivő ajtó mögött látott lépcsőket. Ez valami más volt. Megemelkedett a pulzusa, bár ennek okát nem tudta volna megmagyarázni. Még mindig a bejárati ajtót kilincsét szorongatta. Bár nem akarta bevallani magának, de a csigalépcső ellenállhatatlan erővel hívogatta. Tudni akarta, hogy hova visz. Nyilván felfelé, de meddig? Talán itt egyenesen az elsőre is felrepülhet. Vagy esetleg még annál tovább is viheti ez a hirtelen támadt lehetőség. Újra eszébe jutott a délutáni takarítás, majd az este, amikor végre összefut Oliverrel, aki az utóbbi napokban egyre fáradtabban érkezett haza. A kép egyszerre volt vonzó és üres. Jó volt Oliverrel. Szerette a férfit és ő is szerette őt. Ebben nem kételkedett. De az is igaz volt – és ezt sem tagadta le maga előtt –, hogy Oliver egyre ritkábban foglalkozott a tervvel. Amióta feljutott, vagy – az ő szavaival – felráncigálták, már nem volt benne akkora lelkesedés. Nem megy, mondta pár nappal korábban, amikor Prudencia éppen panaszkodni kezdett a hirtelen támadt üresjáratok miatt. Nem megy, mert fáradt vagyok, és nem akarom elveszíteni azt, amit megszereztem. Amikor Prudencia megjegyezte, hogy a férfi nem szerzett meg semmit, csupán többet adnak neki annak cserébe, hogy többet is kérjenek tőle, Oliver csak legyintett. Az a lényeg, hogy adnak, mondta. Prudencia pedig megértette, hogy ennél több most nem telik a férfitól. Kapni jó, de adni hatalom. Tudja ezt mindenki, aki azért ad, hogy kapjon.

Újra felnézett a feje fölötti spirálra.

– A francba az egésszel! – mondta hangosan. – Prudencia! Egyszer már neked is fel kéne adni valamit. – Még akkor is, ha az egy nyomorult felmosás a délutáni műszakban, tette még hozzá gondolatban.

Belépett az ajtón és megállt az első lépcső előtt. Az ajtó mögötte döngve becsukódott. Hátranézett.

– Hát ennyi – csóválta meg a fejét, amikor a szokásos kilincs helyett csupán egy ajtógombot fedezett fel.

Az élet néha eldönt dolgokat. Sőt, talán mindent az dönt el, és csak visszamenőleg gondoljuk úgy, hogy a mi kezünkben volt a kormányrúd, gondolta miközben fellépett az első fokra. A visszaút már nem létezik. Ha valaha is visszajut C szintre, azt nem ezen az ajtón keresztül teszi majd meg.

A lépcsősor nem volt reszketeg, de minden egyes lépésére hangosan felnyögött. Ha van valaki odafent, annak nem lesz nagy hír a megérkezése. Kezdetben óvatosan lépkedett felfelé és megpróbálta megjegyezni, hogy hányszor fordult már meg saját tengelye körül, de az elhatározás hamar kudarcba fulladt. A fal nem segített – szürke beton köszönt rá mindenhonnan, és a fokok is egyhangúan meneteltek felfelé. Rövid időn belül elveszítette a fonalat és tudta, hogy azt már soha többet nem találja meg. Az élet leegyszerűsödött lépcsőfokokra és izommunkára, és ez bizonyos értelemben felszabadította a tudatát. Ha nincs min töprengeni, akkor nincs min aggódnia sem.

Egy ideig csak gyalogolt. Néha meg-megállt, hogy kifújja magát. Aztán agya új játékot talált magának – az ember átka és áldása, hogy az értelem nem képes túl sokáig elviselni az üresjáratot. Úgy saccolta, hogy egy lépcsőfok egy másodpercébe kerül. Ennek megfelelően minden percben hatvan fokot tesz meg. Bertoldnak köszönhetően tudta, hogy egy közönséges lépcsőfok úgy tizenöt centi magas – a férfi egy rakás teljesen érdektelennek tűnő és haszontalan információ birtokosa volt, talán éppen ezért könnyebbült meg, amikor lelépett. Ennek megfelelően hatvan fok alatt úgy – megállt számolni – kilenc méter magasságot tesz meg – tovább indult – becslése szerint legalább húsz perce gyalogolt felfelé, tehát most mintegy száznyolcvan méter magasan járhat, ami több, mint az Eiffel torony fele.

Újabb húsz perc telt el. Ez már magasabb, mint Eiffel torony. Sőt, lassan már az Empire State Building tetején jár, ami nyilvánvaló képtelenség, még akkor is, ha közben jócskán veszített a tempójából és másodpercenként csak fél fokot tett meg. Izzadt, mint egy ló.

Néhány perc kaptatás után egy pihenőben találta magát, melyről egy vaskeretes ajtó nyílt. Megállt az ajtó előtt. Az élet tele van ajtókkal. Egyik idegesítőbb és félelmetesebb, mint a másik. Utálom az ajtókat, gondolta némi iróniával, és bár a lépcső folytatódott felfelé, ő mégis lenyomta a kilincset.

Szűk, de rendkívül hosszú folyosón találta magát. A folyosó két falán mennyezetig érő vékony, fiókos szekrények sorakoztak. Tudta, hogy mit rejtenek a fiókok. Látott már ilyesmit bár legalább húsz éve nem volt a közelükben. Egy katalógussoron állt. A maiak el sem tudják képzelni, hogy régen a könyveket, vagy esetleg az embereket cetlikre jegyezték fel, hogy aztán rájuk akadjanak, ha valaki keresni kívánja őket. Kihúzott egy közelében lévő fiókot. Nem csalódott. Cédulákat talált benne katonás rendben egymás mögött sorakozva. Egy diák ettől menten megőrülne, gondolta mosolyogva. Beletúrt a sorba és átpergetett pár cédulát az ujjai között. A papírlapokon álló információ egyszerű volt. Elolvasta az egyiket, majd érezte, hogy egész testét ellepi a libabőr. A cetlin két rubrika volt. Felül egy számokból és betűkből álló kód virított, alatta pedig – egy jóval vastagabb rubrikában felsorolást olvasott.

MA-6893-LA

Matracok, ágyak, éjjeli lámpák

A következő cédulán ez állt.

JUG-76662

Térképek, útvonalak, csapdák

Remegő kézzel lapozta át a dobozt, majd egy újat és egy harmadikat is. Tudta, hogy mit talált és a tudat végtelen izgalommal és elkeseredéssel árasztotta el elméjét. A szobák katalógusában állt. Végtelen tudás és lehetőség vette körbe. Olyan hatalom, mely akár mindent megváltoztathat, melyre akármit fel lehet építeni. Egy karnyújtásra van tőle a megoldás. Sőt, egyenesen annak a szívében áll.

És mindennek semmi haszna nincs.

Tehetetlenségében összeszorította az öklét. Hiába. Hiába a szoba, ha nem viheti magával. Hiába a tudás, ha nincs hogyan megjegyezze.

– Ez rohadt, szemét igazságtalanság – kiáltotta el magát torka szakadtából.

– Jöjjön csak. Mindjárt fent van – szólalt meg valaki a feje fölött a lépcsősor irányából.

(folyt. köv.)