A folyótorkolatot nézte, aztán a túlpartot, aztán megint a torkolatot. Semmi kedve nem volt beleugrani. Valószínűleg hideg a víz. Eltűnődött egy ideig, hogy milyen lehet öngyilkosnak lenni. Nyilván semmilyen, hiszen, amíg él az ember, addig él, aztán meg nem él, szóval… semmilyen. Persze ez hit kérdése. Hittel van tele az élet. Egy férfi sodródott mellé. Ő is a túlpartot nézte.
– Hello! – szólalt meg az idegen.
– Hello.
Semmi kedve nem volt beszélgetni, de hát, aki társadalomban óhajt élni, annak vannak kötelezettségei, melyeket csak ideiglenesen lehet felfüggeszteni.
– Maga szerint meddig élek?
A kérdés meglepte. Érdekes volt és abszurd.
– Ezt nem értem.
– Meddig élek én? – kérdezte a férfi.
Most már odafordult. Öltönyös, üzletember formájú alak volt. Borotvált, jólfésült, irodakész.
– Ezt most tőlem kérdezi?
– Persze. Ezt bárkitől meg lehet kérdezni.
– De senki sem tud rá válaszolni.
– Éppen ezért lehet megkérdezni bárkitől. Hát nem jó? A legfontosabb kérdés teljesen nyitott. Nem kell hozzá sehova menni, bárhol fel lehet tenni.
– De nem kapunk rá választ.
– Dehogynem. Maga szerint meddig élek még?
– Mit tudom én.
– Jó, de saccra. Kábé.
– Kábé sem tudom.
– Dehogynem. Ne kéresse magát.
– Atyaég! – nyögött fel. Délelőtt a torkolatnál életkérdéseket kell kiötölnie. Hát milyen világ ez, kérem?
– Ne sokat agyaljon – nógatta a férfi. – Csak ami zsigerből jön.
– De nem tudom.
– Dehogynem. Azt például tudja, hogy most még élek.
– Na azt igen.
– Akkor ebből máris tud valamit.
– Ja, így…
– Persze. Szóval?
Most ocsúdott fel a sokkból. Néhány másodpercig a férfit tanulmányozta. Látszólag nem tűnt betegnek. Sőt, egész jó bőrben volt, jobban festett, mint reggel ő a tükörben.
– Hát nem is tudom.
– Na?
– Figyeljen. Szerintem sok éve van még hátra.
– De mennyi?
– Jaj, mit tudom én. Ha azt mondom, hogy száz évig él, akkor rendben vagyunk?
– Száz évig? Tényleg ezt gondolja? Vagy csak úgy mondja?
– Csak úgy mondom.
– De miért?
– Csak úgy udvariasságból.
– De én nem ezt kértem. Ne udvariaskodjon, hanem azt mondja, amit tényleg gondol.
Felnevetett. Még most sem hitte, hogy ez történik vele.
– Na, rendben. Azt gondolom, hogy…
– Igen?
– Várjon, tisztázzuk. Mennyire legyen tipp és mennyire legyen tuti?
– Hát jobb lenne a biztosabb. Az megnyugtatóbb.
– Aha. Ok. Ha nagyon-nagyon biztosra akarnék menni, akkor azt mondanám, hogy tíz perc múlva is élni fog.
– Aha. Az jó.
– Még mindig biztosnak tűnk számomra az, hogy holnap is, sőt, szerintem még egy hét múlva is élni fog, de persze nem lehet tudni, mindig jöhet egy autó, egy busz, egy áramütés…
– Persze-persze, az nem számít. Az mindig jöhet.
– Úgy van. Na, figyeljen ide. Ahogy magára nézek, én azt mondanám, hogy… na, hát szerintem megéri a nyolcvanat.
– Tényleg? – derült fel a férfi arca. – Nyolcvanat? Az jó.
– De lehet több is, csak szerintem a nyolcvan simán kinéz magának.
– Nyolcvan – bólogatott elgondolkodva a férfi. – Nyolcvan. És lehet benne több.
– Persze.
A férfi mélyet sóhajtott, majd felnézett: – És azt mondja, hogy egy hét az tuti.
– Sőt, kiegészítem. Szerintem az idei évet is kipipálhatja.
– Ez elképesztő – csóválta meg fejét a férfi. – Egészen elképesztő. És persze hálás köszönet.
– Ugyan már. Ne vicceljen.
– De tényleg. Nagyon köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – rázta meg a kezét a férfi, és elsietett.
…
Újra a folyó torkolatát nézte, és a túlparti toronyházakat. De nem igazán látta őket. Eszelős, gondolta mosolyogva. Egy ilyen kérdést? Hát hogyan? Hát miért? És pont tőle? Marhaság. Honnan tudhatná ő? Honnan? Soha nem is látta még a férfit? Nem is fogja talán. Mert persze, ha úgy ismerné, mint saját magát, ha tudná, hogyan él, mit eszik, mikor kel, kocog-e vagy zsírt zsírral…. Ha mindezt tudná…
…
…
