62. rész

Felébredéskor a szoba kongó üressége emlékeztette Babettre. A gondolat, hogy a nő már valahol lent jár, mámorítóan jóleső volt. Talán figyelték, talán találomra nyitottak be hozzá, egy őr feje jelent meg az ajtóban, majd tűnt el azonnal. Kisvártatva egy fiatal lány érkezett. Zsúrkocsit tolt maga előtt. Még soha nem toltak be nekem egyetlen ajtón sem reggelit, fedezte fel magában a gondolatot Prudencia. Az érzés inkább kényelmetlennek tűnt, mintsem kellemesnek. Nem szokott a zsúrkocsik világához.
– Hoztam a reggelit, tanárnő.
– Ismerjük egymást?
– Egyszer voltam egy óráján. Nagyon jó volt – bólintott a lány és pakolni kezdett. – Hoztam tükörtojást, piritóst…
– És mit tanítottam?
– Matekot. De érdekes volt. Nem példák voltak, hanem arról beszélt, hogy milyen fontosak a számok. Szerettem.
– Örülök – bólintott Prudencia és arra gondolt, hogy ezek szerint az első matekórái egyikére ülhetett be a lány. Azokra az órákra, melyeket éppenhogy sikerült túlélnie. – És mit keresel itt?
– Ételmenedzserit végeztem. Most itt dolgozom.
– Elégedett vagy?
– Nagyon. Szeretek itt. Itt minden olyan… gazdag.
– És az jó?
– A gazdagság? Az jó. Vannak benne lehetőségek.
– Értem – biccentett Prudencia.
A lány lehetőségeire gondolt. Azokra a szűkre szabott, rövidke kis lépcsősorokra, melyek tetején befalazott ajtók várják az oda kapaszkodókat. A mászók mégis örülnek ennek, mert kapaszkodni jó. A kapaszkodás maga a haladás, és a haladás maga az élet. Amikor pedig elérik majd a lépcsősor tetejét és megállnak a fal előtt, ha egyáltalán eljutnak odáig, akkor örömmel sóhajtanak fel, igen, elértük a célt. Találgatnak vagy álmodoznak, de nem kérdezik meg, hogy ki falazta el a továbbjutást, és miért. A világ legfélelmetesebb fegyvere a kérdés. Forradalmak akkor törnek ki, amikor olyan kérdések születnek meg a fejekben, amiket eddig senki sem tett fel. Ismét megértett valamit a történelemből, amiről eddig fogalma sem volt. Néhány pillanatig azon tűnődött, hogy vajon hogyan tanított eddig, ha az emberiség mozdulatainak alapvető mozgatórugóit sem értette.
– Kér narancslét, tanárnő? – zökkentette ki a lány tűnődéséből.
– Igen. Hogy hívnak?
– Enna.
– Szép név.
– Állítólag azt jelenti, hogy kard. Én nem érzem magam valami kardosan.
– Majd ha harcolsz, akkor kiderül, hogy az vagy e.
– Nem hiszem, hogy valaha is harcolnék.
– Azt nem te döntöd el.
– Hát ki?
– A helyzet. Néha az ember csak úgy elkezd harcolni. Akkor is, ha nem akar.
– Én nem fogok. Az fix.
– Majd meglátjuk. Mondtam már: nem te döntöd el. Néha az emberben felmerülnek olyan kérdések, amikre csak harc árán lehet választ kapni. És ha elég fontos a kérdés, akkor harcolni kezd a válaszokért. És nem állsz le. Persze nem lehet tudni, hogy mikor jön el az a pont és azt sem, hogy egyáltalán eljön-e, de ha bekövetkezik, akkor a harc elkerülhetetlen. Így változik a világ. Kérdések merülnek fel, ezek választ követelnek, aztán megjelenik a szikra, ami berobbant mindent, lerobbantja a falakat, és utána csak úgy özönlenek a válaszok. Ha pedig már válaszok is vannak, azok puszta létükkel önmaguktól átalakítják a világot. Talán nem azonnal, de idővel biztosan. Ezért kellenek a kérdések. Mindent meg kell kérdőjelezni. Mindent. Nincsenek tabuk, nincsenek szabályok. Ahol kérdés van, ott lesz a továbbvivő út.
Enne értetlen, tágra nyitott szemekkel nézett rá. Zavarban volt, ezt le sem tudta volna tagadni.
– Ebből egy szót sem értettél, igaz?
– Nem nagyon, tanárnő.
Prudenciában zsigeri vágy kelt életre, hogy mindent elmagyarázzon a lánynak.
– Van tea is – emelte fel a kannát a lány. – Nagyon finom.
– Enna, te tettél már fel életedben olyan kérdést, amit addig soha?
– Nem hiszem – nevette el magát a lány. – Én nem vagyok tanár. Nekem bőven elég dolgom van így is.
Enna töltött, és a hátrébb húzta a zsúrkocsit az asztaltól, hogy Prudencia kényelmesen odaférjen a székéhez. Prudencia a lányt nézte, aki mosolyogva, értetlenséggel a szemében nézett vissza rá.
Ez a kulcs, gondolta Prudencia. Újabb lámpák villantak fel tudatában. Ha nincs kérdés, nincs változás. A legfőbb feladat egy hatalom számára, ha már megszerezte az irányítást az, hogy ne engedje megszületni a kérdéseket. Miden folyamat, minden szabály és rendelet alapjaiban ezt a célt szolgálja: senki se tegyen fel új kérdéseket. Lehetőleg ne legyen elég esze hozzá, az a legjobb. De ha mégis van, akkor ne legyen rá lehetősége, helye, hogy feltegye azokat. A hatalom záloga az új kérdések hiányában rejlik.
– Tanárnő!
– Tessék? – rázta meg fejét Prudencia, mintha egy álomból ébredt volna.
– Elmehetek? Lenne dolgom. Majd mindent hagyjon ott az asztalon, én összeszedem.
Prudencia nem válaszolt. Fejében erősen tomboltak a gondolatok. A lány ezt igennek vette, köszönt és elsietett. Dolga volt. Nyilván lényegi kérdések nélküli dolga.
Leült enni. Meglepően jó étvággyal esett neki a reggelinek. Új felismerései nem hagyták el, tovább pörögtek benne. Eddigi ismereteit megpróbálta összeilleszteni hirtelen támadt megvilágosodásával, és nem csalódott az eredményben.
A reggeli után semmi sem történt. Néha rákukkantottak az őrök, de más nem zavarta magányát. Dél tájt – csak saccolni tudta az időt – ismét megjelent Enna. Elvitte a reggeli maradékát és ebédet hozott helyette. A lány kedves volt, de sietett, és nem volt benne hajlandóság a beszélgetésre.
Az idő lassan telt. Prudencia kétszer is megfontolta, hogy Babett után eredjen. Kíváncsiság volt csupán, nem szándék, de arra megfelelt, hogy megerősítse elhatározásában: valamilyen különös okból végig kell játszani ezt a játékot.
Délután újra elszunyókált a kanapén. Álmából egy férfi hangja rángatta a felszínre.
– Látom, eligazították.
Savonarola állt fölötte.
Prudencia felült a kanapén. Másodpercek kellettek hozzá, hogy újra képbe kerüljön.
– Merre van a nő? – kérdezte a férfi hűvösen.
– Milyen nő?
– Aki felöltöztette.
– Babett? Nem tudom. Este elaludtam, ő pedig nincs itt.
Savonarola szűkre húzta szemét, de nem kérdezett többet. Néhány feszült másodperc után szája keskeny mosolyra húzódott.
– Készen áll a szertartásra?
– Mivel nem tudom, hogy miről van szó, azt mondanám, hogy nem.
– Szóval igen. Akkor talán mehetünk is. Lassan itt a meccs. Fontos találkozó. Mindenki nézi.
Elindultak. Bár nem mert volna megesküdni rá, de úgy tűnt, hogy ugyanazon az úton haladtak, mint amelyen előző nap az öltözőbe kísérték. Savonarola mellette lépkedett.
– Már nem tart sokáig, és itt lesz velünk.
Prudencia nem válaszolt.
– Nem baj, ha nem örül. Majd megszokja.
Néhány váratlan kanyar következett.
– Életemben nem láttam ennyi folyosót és lépcsőt a 23-as előtt.
– Akinek itt a helye, az kiigazodik. Akinek nem, annak útvesztő.
Megálltak egy ajtó előtt, mely lassan széthúzódott előttük. Prudencia emlékezett rá. Ebben a felvonóban beszélt először Arisztotelésszel. Friss sütemények álltak felpolcozva asztalokon, kávé szaga terjengett a levegőben.
– Újra megyünk fel a teraszra?
– Majdnem – kacsintott rá Savonarola.
A lift most lefelé indult el, de néhány másodperc ereszkedés után megállt. Savonarola megfordult és egy mozdulattal sarkon fordította Prudenciát is. Az ajtó kitárult és egy keskeny, szürke betonfolyosó tárult fel szemük előtt. A vége sötétbe veszett.
– Arra tessék – mutatott a folyosó felé Savonarola. Prudencia vállán érezte a férfi kezét, mely határozottan ugyan, de nem erőszakosan tolta ki őt a dísztelen betonjárat felé. – Sok sikert. Bár nem lesz nagy szüksége rá. Tegye, amit mondanak. Mást úgy sem tehet.
Savonarola szavai közvetlen Prudencia tarkójánál keletkeztek. Érezte a férfi száraz, meleg leheletét. Megborzongott.
Aztán a kéz és a száj egyszerre távolodott el a testétől. Mögötte surrogva csukódott be az ajtó és ő egyedül maradt. Óvatosan fordult hátra, de mögötte csak a felvonó zárt ajtaja nézett vissza rá. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Néhány percnyi várakozás után, elindult a folyosón. A lift előtti lámpa fénysugara gyorsan vált félhomállyá, majd reménytelen sötétséggé. Tapogatózva haladt előre, és néhány méter óvatos botorkálás után keze egy újabb ajtóhoz ért. Nem találta rajta kilincset. Visszanézett a lift irányába. Most már tudta, hogy egy alig tíz méteres alagútban ácsorog.
Teltek a percek, melyek lassan órákat szőttek maguk köré. Elveszítette az időérzékét. A lift fölötti fény nem halványodott, az ajtó sem mozdult meg. Ágyúcsőben érezte magát, mely élő ágyúgolyóként bármikor kilőheti őt egy ismeretlen porondra. Leült a földre. Hangokat nem hallott. Csupán Savonarola utolsó szavai neszeztek a fejében. “Mást úgy sem tehet.” Valóban van ilyen? Létezhet helyzet, melyben minden egyes cselekvés a helyzet része, ahol bármit tesz, vagy nem tesz, az előre kiszámított? Hiszen ilyen tudással csak az istenek rendelkezhetnek a lét fölött. Vagy talán még ők sem. De ha igen, ha mégis igaz, és ő egy folyamat tehetetlen része, akkor vajon nem istenek ők, a folyamatok gazdái? Talán azok. Ő pedig nem több egy aprócska részfolyamatnál. Miért is ne? Ezt a gondolatot talán jóval könnyebb elfogadni, mint azt, hogy bármit is megtehet önállóan.
– De tegyük fel… – mondta ki hangosan a szavakat, és ez valahogy helyrebillentette titokban készülődő rettegését.
Tegyük fel, hogy ők sem tudnak mindent, lökte tovább a gondolatmenetet. Tegyük fel, hogy ők is csak abban az illúzióban élnek, hogy kezükben az irányítás, és ha komolyabban magukba néznének, akkor rá kellene döbbenniük, hogy szilárdnak hitt épületük ugyanúgy a világ végtelenül bonyolult és kiismerhetetlen szeszélyének homokozójában áll, mint minden más. Hogy az épület nem az övék, csak lakják. És hogy mint minden lakó, ők is csak átmeneteli vendégek, nem istenek csak kellően vakok ahhoz, hogy istennek képzeljék magukat. Ha így áll a helyzet, akkor mindez csak illúzió. Vagy éppen most csapja be magát azzal, hogy gyengeséget keres ott, ahol csak erő van és kontrollált folyamatok. A gázkamrába terelt áldozatok hiába gondolták azt, hogy a terelők is csak emberek, ők is csak hibáznak valahol, de attól még az ajtó bezáródott mögöttük és a gáz ömleni kezdett a zuhanyrózsákból… Meghökkent az asszociáción. Hogy jönnek ide a gázkamrák? Talán a szürke, vigasztalan betonfalak hozták ki belőle a hasonlatot. Libabőrös lett a karja.
– Azért itt még nem tartunk – szólalt meg hangosan.
A lift ajtaja olyan váratlanul tárult ki a folyosó túlsó oldalán, hogy önkéntelenül ugrott talpra. Az ajtó mögött most nem a sütemény és kávészagú lift állt, hanem a puszta sötétség.
– Hát ez remek… – súgta maga elé, majd elharapta a következő szavakat amint meghallotta a morgást. A hangot már ismerte az ebédlő mélyéről, az iskola tompa sötét zugaiból. Egyre erősödött. Felágaskodott benne a félelem, mely mégis más volt, mint bármikor korábban. A fenyegető morgás különös, ismerős érzéseket pendített meg benne, mintha testében is morgott volna valami, melyet csupán felerősített a kintről érkező hang.
Amikor a valaha liftet takaró ajtó mélyéből felbukkant valami, rémületében felkiáltott és a még mindig zárt ajtónak hátrált. Elméjének néhány gyötrően hosszú másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja, mit lát. Dominika állt a lámpa körfényének udvarában. Teste körül szinte látható módon áramlott a háta mögötti sötétségből bömbölő hang. Várt egy ideig, majd határozott léplésekkel indult el Prudencia felé. Amikor a sötét területre ért, karját kinyújtva folytatta útját anélkül, hogy lendülete akár egy halvány fokkal is megtört volna.
– Itt vagyok – szólalt meg Prudencia, mielőtt Dominika nekiütközött volna.
– Tudom – mondta a nő és azonnal megállt. Talán elszámította magát a folyosó hosszát illetően. – Nincs sok időnk és engem nem láthatnak meg. Gyors leszek, mert mindjárt kezdődik. Egy üzenetet kell átadnom. Az üzenet így szól: amíg ő ott áll maga mellett, addig maga szabad. Használja ki jól.
– Ki áll mellettem, hol?
– Majd meglátja. A lényeg, hogy használja ki okosan – mondta Dominika és megfordult. Kezét lekapta a falról és elindult a fény felé.
– Mi ez a morgás? – kiáltott utána Prudencia.
– A szél, semmi más – kiáltott vissza megfordulás nélkül Dominika. – Egy iskolában mindig fúj valahonnan egy kicsit a szél.
Alakját elnyelte a fénykör keretezte ajtó mögötti sötétség.
– A szél. Hogyne – csóválta meg fejét Prudencia.
A mögötte szinte hangtalanul szélesre táruló ajtó fémnyárba borította a folyosót. Megfordult. Egy futballpálya játékoskifutóját látta, mögötte egy pazar fényekben ázó pálya zöldellt.
– Hölgyem! – lépett elé egy férfi és karjánál fogva kihúzta a folyosóról. – Egyenesen előre – mutatott a pálya felé.
Prudencia tétova léptekkel hagyta el a kifutó fedett részét és lépett ki a szabad ég alá. Visszafogott, várakozásteli zümmögés fogadta érkeztét. A lelátók dugig voltak. Hunyorogva nézett a háta mögé. Tömeg nézett vissza rá. A kispadok irányából is emberek figyelték. Nem fiatalok voltak. Korabeli arcokat látott. Középkorú férfiakat és nőket. Ismerős vonásokat.
Megremegett a lába. A lelátóról és a pálya széléről tanárok néztek vissza rá. Talán újra karácsony volt, vagy Húsvétot jelentettek be valamikor.
– Prudencia! – üvöltötte el magát valaki a tömegből.
A nézőközönség egy emberként hördült fel. Fülsiketítővé vált a kiabálás. Összeszorult a torka.
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:

Kedves Olvasóm!

Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
  • 1.130-nál több novella.
  • 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
  • 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
  • 3 kisregény;
  • 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
 
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
 
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
 
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
 
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
 
Előre is köszönöm és maradok íród:
 
Varga Lóránt
Közösségi író
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!