– Haladni kéne – szólalt meg mögötte ugyanaz az ember, aki kirángatta a folyosóról. Magas volt és erősnek tűnt.

– Hova?

– Nem látja? – mutatott előre a férfi.

A pálya közepén egy a kezdőkört jóval túlnyúló, teljesen üres, hófehér pódiumot vett észre. Meg mert volna esküdni arra, hogy az előbb még nem volt ott semmi. Vagy talán nem figyelt eléggé. Vállán megérezte a férfi kezét, így elindult. A tömeg egyre hangosabban kiabált. Sok torokból hallotta saját nevét, mely most távolinak, ismeretlennek tűnt, mintha nem is hozzá tartozott volna. Megpróbálta kihallani Oliver hangját, de tudta, hogy már a puszta gondolat is abszurd. Ilyen tombolásban az emberek és az akaratok összemosódnak, olyanok lesznek, mint ezernyi vektor egyetlen eredője. Elmosolyodott. Hát a végén mégis matekos lett. Az emelvényre fehér vászonnal letakart egyszemélyes lépcsősor vezetett fel. Lefogadom, hogy tizenhárom foka van, jutott eszébe, és azonnal számolni kezdett. Amióta elindult felfelé a kürtőben, a vágyak elemi erővel törtek fel belőle. Nyolcig jutott, aztán összezavarodott. Újra kezdte. Ismét nyolcnál akadt el. Majd ott, döntötte el gyorsan, mielőtt újra nekiveselkedett volna.

A pályán verőfényes nappali világosságot teremtettek a reflektorok, de a közepén álló emelvény, mely nagyjából három méter magas lehetett, szinte izzott a gyep zöldjében. Ahogy közeledett, úgy vált hangosabbá a tömeg. Hirtelen jött a gondolat, és azonnal cselekedett. Olyan gyorsan állt meg, hogy a mögötte lépkedő férfi beleütközött.

– Hé, asszonyom, menni kéne!

– Várjon! – mondta ellentmondás nem tűrő hangon. Ez hatott. A férfi összevont szemöldökkel ugyan, de nem lökdöste tovább. Nem meri, söpört át Prudencia fején a gondolat. Túl sokan látják.

Kapkodva nézett végig a tömegen. Nem tudhatta, mikor fogy el a férfi türelme és – szabály ide vagy oda – tereli tovább. Először az alsó sorokon futtatta át a tekintetét, majd a lelátó távolabbi szekcióit vette sorba, sehol nem látott ismerős arcot. Az erkély, jutott eszébe hirtelen. Felnézett és kapkodva kereste meg a falat, melyhez majdnem a korlátig egy vaslétra vezetett. Nem látott kibukkanó fejeket.

– Most már tényleg menni kéne.

– Mindjárt! – Még tudta tartani határozottságát.

Újra a sorokat pásztázta. A szeme sarkában megvillant valami. Ilyen lehet egy látomás, gondolta. Odakapta a fejét. A partvonal mellett, ahol a meccset játszó csapatok szoktak összegyűlni – technikai zóna, jutott eszébe valahonnan a kifejezés – emberek csoportja ugrált és lengette a karját nagy lelkesedéssel. Elsőként Virginiát vette észre, majd Kaspar és mellette Oliver is feltűnt. Érezte, ahogy arca elvörösödik. Visszaintett. A mozdulatot hatalmas ováció kísérte a lelátó minden szegletéből. Az ágyúgolyó integet, mosolyodott el. Oliver távol volt. Alig vette ki arcát, de úgy vélte, vagy csak remélte, hogy a férfi örömében kiabál.

– Odamegyek! – mondta kemény hangon.

– Nem hiszem – mondta a férfi és közvetlen mögé állt, hogy megragadhassa, ha elindulna.

– Mit tehet?

– Elég sok mindent.

– Nem hiszem. Mindenki lát.

– Ha maga mondja – mondta a férfi hűvös hangon.

A következő pillanatban olyan sötét lett, hogy Prudencia azt hitte, saját szeme mondta fel a szolgálatot. Kétszer is pislogott, hogy megértse, a fény hiánya egyetemes, nem ő tehet róla. Mielőtt felocsúdhatott volna két erős kar ragadta meg a derekát. Aztán emelkedni kezdett, mintha eldobták volna. Felsikoltott volna, de a mozdulat belefojtotta a hangot. Túl gyorsan történt minden. A gyomra alatt egy csontosodó erős vállat érzett. A férfi fölkapta és úgy gyalogolt vele, mintha egy fél disznót vitt volna be a hentesboltba. Kiabálni akart, de a sötétben hiábavalónak tűnt a jajgatás. A tömeg még mindig morgott, bár a sötétség jelentősen visszavett a hangerőből. Lám, még mindig állatok vagyunk, gondolta, akik megszeppennek a sötéttől. Alatta a férfi nekiveselkedett a lépcsőnek. Így is számolhatta a fokokat. Tizenháromig jutott. Megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el, hogy jó saccolt.

– Na, akkor itt vagyunk – mondta a férfi és olyan könnyedén helyezte ismét talpra, ahogy felemelte. – Innen már nincs lefelé. Ne is próbálkozzon.

Prudencia derekáról lekerültek a vaskos kezek. Elindult volna, de a sötétség még mindig vakító volt és üres. Ha nem jó irányt választ, akkor fájdalmasan zuhanhat a gyepre. Bár lehet, hogy ez is megéri.

– És most? – kérdezte halkan.

A lelátó tömege szinte teljesen elnémult, és ez őt is visszafogta.

– Mindjárt – mondta a férfi.

– Mi mindjárt?

A választ nem a férfi adta meg. A fények risztó hirtelenséggel térek vissza, és jobban vakítottak a sötétség kontrasztjában, mint korábban. A szeme elé kapta a kezét. Reflektorok tucatjai zúdították rá mindenüket, amijük csak volt. Zihálva kapkodott levegő után. Ezek szerint még lélegezni is elfeledkezett a fényárban. Újra hallotta a lélegzetét. Ez vezette tudatát arra a felismerésre, hogy a tömeg néma csendben bámul rá. Értetlen és zavaró volt a csend. Szinte a bőrén érezte a sok ezer tekintet pásztázó érintését.

– Hát itt vagyunk! – szólalt meg mögötte valaki.

A pályán úgy hullámzott végig a három szó, mintha isteni kinyilatkoztatás lett volna, majd dübörgő visszhangokat vetve tért vissza a pálya közepére. Prudencia hátra kapta a fejét. Öten sorakoztak mögötte. Arisztotelész egyik oldalán Savonarola a másikon egy férfi állt. Két oldalt egy-egy nő zárta a csoportot. Elképzelni sem tudta, hogyan kerültek a háta mögé.

– Újra itt. Ezen a csodás, győzedelmes, magasztos napon! – tárta szét két karját Arisztotelész. Visszhangot kapott újra válaszul. A tömeg nem pisszent, de ez mintha nem lepte volna meg Arisztotelészt, aki Prudenciára kacsintott, majd néhány lépéssel közvetlen mögé állt. – Ez Alea Prudencia napja! A ti napotok! – nyilatkoztatta ki.

Halk morgás jött válaszul, mely Prudenciát az iskola sötét zugaiból előtörő hangra emlékeztette.

– Kezdődjön hát az ünnepség! – emelte fel a levegőbe színpadias mozdulattal Prudencia két karját Arisztotelész a csuklójánál foga, melytől Prudenciának olyan érzése támadt, mintha éppen egy repülő madarat utánozna. A tömeg továbbra sem pisszent. Robbanásveszélyes gázként sűrűsödött körülöttük a csend. Prudencia a bőrén érezte a viszkető feszültséget, mely tudatában egy szemvillantás alatt vált lehetőséggé.

– Oliver! – kiáltotta torka szakadtából.

– Azóta nem hallanak, mióta feljöttél – mondta természetes hangján Arisztotelész. – Nézd! Mutatott éppen az alakjukat fényárban úsztató reflektorok felé. Prudencia egy alig látható, de mégis létező, a levegőben remegő kupolát vett észre a színpad fölött.

– Ez mi?

– Védelem, Prudencia. De nevezhetjük fordítógépnek is. Ezt figyeld! – mutatott a fejük fölé. Magasan a pálya fölött hatalmas kivetítők keltek vibrálva életre. – Onnan jobban látja a nép, hogy mi történik a színpadon. És ami jobb, az vonzóbb is. Praktikus dolog.

A kijelzőkön, melyek jóval nagyobbak voltak bármilyen vászonnál, amit Prudencia valaha is látott, magát vette észre ahogy széttárt kézzel a színpad közepén áll. Mögötte Arisztotelész mosolygott.

Ereiben meghűlt a vér. Szája kiszáradt, szemei végtelen szélesre tágultak.

A fenti képen anyaszült mezítelen volt. Testének minden egyes hajlata, bőrének minden egyes sejtje pőrén virított az óriási képernyőn. A tömeg úgy nézte a képet, mintha megbabonázták volna.

– Ez… – suttogta Prudencia. Kirántotta kezét a férfi szorításából és karjait összefonta mellei előtt. Érezte testén a ruha anyagát. A kép lassan követte a mozdulatot, de nem másolta le a valóságot. Prudencia két karja a teste mellé ereszkedett és ott is maradt.

– Ez a valóság – mondta Arisztotelész a képet nézve. – És teszik.

– Ez nem a valóság – nézett magára Prudencia. Ruhában volt.

– Nekik igen! De most legyünk egy kicsit csendben. Bejelentések jönnek a nagy ünnepre tekintettel.

– Hölgyeim és uraim! 23-as iskola! – szólalt meg mögötte valaki. Prudencia hátranézett. A férfi ismeretlen volt ugyan, de a hangja nem. Az iskolaszent volt, erre meg mert volna esküdni. Sokszor hallotta már a maszk mögül kiszivárogni ezt a szikár, kellemetlenül száraz hangot.

A fejük fölötti kijelzőn a férfi alakja látszott óriási méretekben. A képen – ellentétben a színpadon álló húsvér alakkal – maszkot viselt.

– Nem kell felfelé bámulni – mutatott előre Arisztotelész. – Ott is látszik.

A színpad határában Prudencia egy jóval kisebb képet fedezett fel, mely a fenti képernyőt másolta.

– Hangyák! – mondta a féri Prudencia háta mögött.

– “Tanárok barátaim! “– szólalt meg a képen a maszkos alak.

– Jó mi? – kérdezte derűsen Arisztotelész. – Azonnal fordít. Drága volt, de nagyon hasznos. A hatalom sokba kerül, de cserébe nagyon sok mindent hoz.

– Változások lesznek.

– “Iskolánk végre elérte az új korszak határát. Egy korszakét, mely új távlatokat nyit meg előttünk” – mondta a képen pózoló alak.

– Akár le is ülhetünk – intett Arisztotelész az emelvény hátsó traktusa felé. Egy fiatal szakis – arca rémlett valahonnan Prudenciának – két összecsukható széket hozott fel a színpadra. Arisztotelész leült és hellyel kínálta Prudenciát, aki vonakodva ugyan, de végül helyet foglalt. Az iskolaszent hangú férfi folytatta.

– Átszervezés kell, mert szétesik minden. Ezért most más világ jön, szarosok.

– “Barátaim, kollégák! Az iskola vezetése, én, az iskolaszent, az iskolaszentek tanácsa és a legfőbb szentek úgy döntöttek, hogy egy modern, életképes, élhető és progresszíven a jövőbe néző iskolát hozunk létre. Olyan intézményt, melyre mindenki büszke lehet – szavalta a kép. – Ennek első lépései közé tartozik a szerkezeti átalakítás. A jövő szempontjait és célkitűzéseit szem előtt tartva a 22-es, a 23-as és 24-es iskolák összevonásra kerülnek.”

A nézőtéren morgás támadt.

– Tovább is van, szarosok! – morogta némi szünet után az iskolaszent.

– “ Igen, az igatottság jogos. Mi kaptuk a megtiszteltetést, hogy ellássuk az összevont iskola teendőit kiegészítve a 24-es tanári karral. Tudjuk mindannyian: minél több a diák, annál nagyobb az iskola, minél nagyobb az iskola, annál fontosabb szerepet játszik. A 23-asnak így súlya lesz. Híre. Ereje. De több ezer diák jelenléte természetesen kötelez bennünket a színvonal emelésére. Minden intézkedést ennek szem előtt tartásával hoztunk meg. Hogy modern, a jövővel lépést tartó, nagy hagyományokkal rendelkező intézménnyé váljunk végre, át kell gondolnunk a tanterv egészét és az oktatók feladatait. Ennek érdekében csökkenteni fogjuk a tantárgyak számát. A múltat jelentő, maradi tantárgyakat ezentúl havi egy órában oktatjuk majd, végül fokozatosan teljesen elhagyjuk azokat. A fontos és a jövőt célzó tantárgyak ezentúl nagycsoportos oktatással valósítandóak meg. A csoportszellem és a tanári jólét érdekében hatszáz fős összevont osztályokat alkotunk, így erősítve a tanár-diák viszonyt. A tananyag tömeges átadása nem csupán egységesíti a diákokkal közölt információkat, de a közös figyelem hatékonyabban juttatja el az anyagot az amúgy kisebb csoportokban könnyen elvándorló figyelmű diákok elméjébe…”

– Fenyítés, darabszám – bökte ki száján a szavakat az iskolaszent. A képmás egyetlen pillanatra elhallgatott, majd tovább beszélt.

– “A rend fenntartása és a hatékony tanulás érdekében a tanárértékelő rendszer is megújításra kerül. Mivel a diákok megnövekedett létszáma hatalmas lehetőségekkel bíró, modern oktatást tesznek lehetővé, és mivel a tanulás nem képzelhető el rend, és szabályok nélkül, a tanár egyik legfontosabb feladatának a rend és fegyelem betartását jelöljük ki a tanrendtartásban leírtak szellemében. A tanári értékelő rendszerben megjelenő pontok és a pontokat tükröző nagylelkű és a modern világhoz igazodó elismerések is ezen feladat elvégzésének sikerességét tükrözik. Aki csendben van, az figyel, egy jó tanár tehát elsősorban rendet tart, és csak az után oktat. A rend betartása a holnap záloga. Így juthatunk a jövőbe.”

– Seggdugaszok.

– “A diákok oldaláról sem várunk el többet, mint fegyelmet és figyelmet. Aki csendben van, az figyel, aki figyel, az megtette a munka nagy részét. Ennek értelmében a diákok osztályozási rendszerét is alapjaiban változtatjuk meg és bevezetjük a bizalmi-osztályzás fogalmát. A bizalmi osztályzás, ahogy a neve is utal rá, teljes bizalmat helyez a jövő nemzedékébe. Lényege a megelőlegezett osztályzat. A tanulók a következő tanévtől – mely tanév a meccs második félideje után kezdődik – az értékelés összesen két jegyre korlátozódik. Ezek elnevezése: megfelelt és nem felelt meg. A tanulók alapértelmezetten már az év elején megkapják a megfelelt osztályzatot, melyet csak súlyos rendbontás és szabályszegés esetén veszthetnek el. Az új rendszerrel erősítjük a diákok bizalmi elköteleződését a tananyag és azt azt oktató tanáraik felé. Ez által növekszik iskolánk eredményességi mutatója, mely tovább meli hírnevét és elismertségét. Azt mondanom sem kell, hogy mindez számos lehetőséget nyit meg az iskola és annak vezetői számára, mely mindannyiunk jól felfogott érdeke.”

– Átképzés.

– “A jövőt és a diákok lelki beállítódását romboló, lényegtelen, sőt, a figyelmet és tudást kifejezetten széttördelő tantárgyakat oktató kollégákat fontosabb, progresszív tárgyakra képezzük át. Ide tartoznak a sporttevékenységek és a kézügyességet fejlesztő tárgyak. A nem átképezhető tanerőket egyéb iskolai feladatokkal bízzuk meg. Szentség az iskola, és minden, ami benne van. Tehát amit befogadunk, az szentnek tekintendő. Ezért szigorúan meg kell szabjuk, hogy mi kerül a falai közé, és ki kell gyomlálnunk minden fölösleges oldalhajtást, minden lényegtelen elhajlást, minden akadályozó tényezőt és személyt. Csak a tisztát, csak a jól érthetőt, lényegest adjuk át ezentúl rendben, szabályosan, nagy mennyiségben. Kevesebbet többnek. Ez a lényegre törő koncentráció lebeg egy modern iskola szeme előtt, így a mi víziónk is ez. Én személy szerint örömmel és izgatottan nézek a jövőbe. Remélem, hogy most már önök is.

A képen integetve hátrébb lépett az iskolaszentet ábrázoló alak.

– Lassan mi jövünk – állt fel Arisztotelész is.

A székeket ugyanaz a diák takarította el.

Prudencia magára nézett. Még mindig ruhát viselt. Pontosan azt, amit Babett előző nap átadott számára.

– Remélem, már érti, hogyan működik a dolog – biccentett a kupola felé Arisztotelész.

– Fordít.

– Úgy van. Fordít, hogy minden rendben legyen. Akar beszédet tartani? Megteheti. Nincs kockázat.

Prudencia elborzadva nézett a férfira, aki elnevette magát.

– Azt hitt, hogy majd azt mond, ami az eszébe jut? Ez még magánál sokkal régebben fent lévők sem tehetik meg. Nem egyszer mondtuk el, ha itt áll, akkor már nem vezet másfelé út, csak felénk. Akkor is, ha más tervei voltak. Azt mondja amit mi. Már a mi prófétánk, messiásunk, Jeanne d’Arcunk. Egy messiást úgy lehet leszerelni, ha nem hagyjuk megszólalni. Becsúszó szerelés. De még annál is jobb, ha beszél és azt mondja, amit mi szeretnénk hallani. Az már kész öngól.

Arisztotelész széles mozdulattal fordult a lelátók felé. Alakja megjelent a kivetítőn. Rajta is maszk volt. Mögötte Prudencia megpillantotta továbbra is mezítelen önmagát. Önkéntelen kapta mellei elé a kezét, de a kép most sem engedelmeskedett.

– Hangyák – kiáltotta le magát.

– “Kedves barátaim” – hullámoztak végig szavai a pályán. – “Ezennel elkezdődik Alea Prudencia beavatási szertartása.”