31. rész
Az öltözőben már alig tudott magáról. Nehezen vette a levegőt, arcán lázrózsák bontottak virágot. Szédelegve állt meg a zuhany előtt.
– Baj van? – kérdezte Virginia.
Nemet intett fejével, de akár bólinthatott is volna. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy mi a válasz, a teste önállósodott, és ő csak utasként figyelte, ahogy percről percre egyre mélyebbre süllyed a betegségbe.
Tétován, reszketeg végtagokkal zuhanyozott le. A forró vízben is fázott és ez megijesztette. Amikor kilépett a fülkéből és visszatámolygott az öltözőszekrényéhez, elszörnyedve nézett le a padlóra. Cipője, mely oly jó szolgálatott tett a pályán, már nem várta a helyén.
– Hol a cipőm? – kérdezte lihegve.
– A mezt nem tarthatjuk meg – vont vállat egy kolléga. – De minek is? Elég hülyén néznénk ki benne tanítás alatt.
– Én nem néznék ki benne hülyén. Kell az a cipő – mondta Prudencia lángoló arccal.
– Hát sajnálom, akkor is elvitték.
Prudencia aprókat biccentve indult el az ajtó felé. Egy törülközőbe csavarva, nedves hajjal lépett ki a stadion folyosójára. Kint senkit nem talált. A betonpadló hideg volt, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Nem emlékezett arra, hogy merről jöttek. A folyosó ugyanazt az arcát mutatta mindkét irányba. Fordítsd oda a másik orcád, mi? És ha csak egy van, akkor mi legyen? Találomra indult el egy távli EXIT tábla felé. Talpa csattogott a padlón. A folyosó – mintha folyosókból állna ez az egész világ – követte a stadion ívét, és komótos ívet húzott a térben. Megtorpant. Fülelni kezdett, de semmit sem hallott. Vajon, miért nincs zaj, miért nem éri el őt a meccsről távozók önfeledt ricsaja? Vagy ők is csupán kivezényelt kellékek voltak? Versenyt kellett szurkolniuk a szemközt ülőkkel? Magára nézett. A törölköző alól kilógó lába már megszáradt. A teste lángolt. Talán vissza kéne menni, gondolta, de az ötlet valahogy nem tűnt helyénvalónak. Kell az a cipő. Szüksége van rá. Tovább gyalogolt az ívben. Zárt, szürke ajtók mellett haladt el. Az egyik kilincsét találomra lenyomta ugyan, de az nem engedett. Nem is várta el tőle ezt a szívességet. A folyosó olyan váratlanul öblösödött ki bal kéz felé, hogy szinte megszeppent a változástól. Egy szélesebb térben találta magát, mely mögött ott zöldellt a pálya gyepe. Önkéntelenül kanyarodott arra.
A pálya néptelen volt. A szurkolók zaja és a játékosok hiánya ijesztően magányossá tette a helyet. Tétován lépett a gyepre. Kell az a cipő, hajtogatta magában.
– A tanárnő nem fázik? – szólalt meg mögötte valaki.
Lassan fordult meg. A láz lelassította a testét.
– Tessék?
– A tanárnő nem fázik? – kérdezte egy fiú. Nyolcadikos lehetett.
– Te mit csinálsz itt?
– Gyakorlaton vagyok.
– Sport… menedzser…
– Igen. Sportpálya menedzser leszek, ha majd végzek – bólintott a fiú.
– Aha. Az jó. Az nagyon jó.
– A tanárnő eltévedt?
– Nem egészen. Vagyis most nem találnék vissza az öltözőbe, de tudod, nem is érdekes, mert…
Prudencia a fiúra nézett. Kedves arca volt.
– Én tanítalak téged?
– Igen. Több tantárgyat is – bólintott a nő. – A számítástechnika a legjobb.
– Nem emlékszem rád.
– Nem érdekes. Hátul ülök.
– Miért?
– Jobb ott. Nyugisabb. A tantárgyi jegyek nem számítanak, csak a gyakorlat.
– Azért figyelhetnél. Hátha mást is… – Prudencia megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. – Mindegy. Nem érdekes.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a fiú.
Prudencia újra ránézett a kedves arcra. A kor teszi visszataszítóvá a vonásokat. Kezdetben minden arc kedves. Lehet persze buta, vagy furcsa, vagy egyenesen ronda is, de egy ideig mindenképpen kedves marad. Aztán a kor, az évek, ahogy lassan rákotorják a maguk emlékeit, gyötrelmeit, csalódásait, kudarcait, szétmállasztják a kedvességet. Nem mindenkinél, de sokuknál. Öt évesen még kedves a legtöbb arc, de tíz év már elég ahhoz, hogy valakinek az arca elromoljon. Az előtte álló fiú azonban még ártatlannak tűnt. És ha így halad tovább, akkor az is marad. Szerencsés ember. Már ha nem használják ki majd azt a bájt, amit megőrzött. Talán nem. Talán szerencséje lesz.
– Tanárnő, ha nem kell semmi, akkor mennék a dolgomra. Nem lesznek jók a jegyeim, és akkor nem kapok se papírt, se állást.
– Ja, a jegyek – bólintott Prudencia. – Szemétszedés, felsöprés… Azok fontos dolgok.
Remegni kezdett a hidegtől. Lábain fagyos kezek kúszta fel combja felé. Homlokára hideg veríték ült ki. Megtántorodott.
– Tanárnő. Segítek! – ugrott mellé a kedves fiú, és megragadta Prudencia mezítelen karját.
– Nem kell. Jól vagyok.
– Nem úgy tűnik.
Hagyta magát. Pedig nem akarta. Tudatának minden apró szeglete azt parancsolta, hogy oldja meg egyedül a dolgot. Egy tanár nem kér segítséget a diákjától. Nem azért, mert nem szabad. Nem, dehogy. Azért, mert egy tanár legyen tanár. Legyen egy kicsit elérhetetlen, egy kicsit távoli. És persze még mindig nem azért, hogy hatalommá váljon vagy diktátorrá vagy fegyőrré. Dehogy. Nem. Csupán azért, hogy legyen kire felnézni egy kicsit. És nem annak érdekében, akire felnéznek. Istenem, nem! Hanem a felnézés érdekében. A gesztus érdekében, hogy az, aki felnéz a tanárra, az ez által a merőben formális mozzanat által megérezze a különbséget közte és a tanár között. Ennyi kell csupán. Az az apró, de alapjában véve mindent meghatározó érzet, hogy a tanár valamit tud, amit ő nem. És hogy ez a tudás többé teszi őt. De ez a több nem a hatalmasok felsőbbrendűsége, hanem egy magasabb szint, melyre a tanár felhúzhatja, sőt, fel is húzza a diákot. Felhúzza, mert ez a dolga, ezért van itt. A tudás így adódik át: mindenki egy lépést feljebb lép. És egy tanár soha nem haragszik azért, amikért mellé léptek. Örül. De kell, igen, kell az az néhány lépcsőfoknyi különbség, amivel ő feljebb áll annál, mint aki lentről felnéz rá. Erre szükség van. És nem a tanárnak, hanem a diáknak. Hogy érezze a különbséget és megszülessen benne a vágy arra, hogy ő is oda kerüljön. Szükség van a különbségre, hogy kinyissa a fülét, amikor fentről szólnak hozzá, és kinyissa az értelmét is. Mert ahhoz, hogy az értelmét kinyissa valaki, ahhoz kell a tisztelet, nem a tanár, hanem a tudás tisztelete. Ha nincs tisztelet, akkor nincsenek nyitott kapuk. Akkor ellenfelek vannak. Ellenfelek mindenütt. Ezért nem lehet kérni egy gyerektől. Mert nem szabad lelépni a lépcsőn. Nem miatta, hanem a gyerek miatt.
A világ megszédült vele. Érezte, hogy a fiú keze erősen fogja, ez az egyetlen ok, hogy nem terül el a lassan deressé váló gyepen.
– Nem tudod, hogy hová vitték a cipőket? – kérdezte kásás hangon. Már nem voltak lépcsőfokok és fent és lent. A fiú most felnőtté vált, egy kedves felnőtté, és bár ez mélységes szégyenérzetet fecskendezett Prudenciába, de valahol mégiscsak biztonságot adott számára.
– Milyen cipőket, tanárnő?
– Bármilyen cipőt. Nincs cipőm, mióta idejöttem. Elvették.
– Kik?
Erre nem válaszolt. A lépcsőfokok és az irányok. Fontosak az irányok. Ki merre néz. És egy gyereknek nem szabad túl hamar döntenie. Mindenhez idő kell. Az évek, amitől lekopik a kedvesség az arcokról. Jöjjön el minél később.
– Nem érdekes. Nem tudod, hogy honnan lehetne cipőt szerezni?
– Nem, tanárnő. Fogalmam sincs. Odaadhatom az enyém.
Prudencia a fiú lábára nézett. Masszív munkabakancs nézett vissza rá. A vágy szinte belé mart.
– Ugyan már, fiam! Az a tiéd.
– De tanárnő…
– Ez nem vita tárgya. Engem az érdekel, hogy hova viszik a sportcipőket.
– Azt nem tudom. A szertár menedzserek tudják, mi nem megyünk a szertár közelébe.
Prudencia bólintott. Meglepődve vette észre, hogy a mindkét térde egyszerre ér a most már jéghideg gyephez. Aztán a világ az oldalára fordult. Vajon lehetséges-e ennél lejjebb süllyedni egy diák előtt? Félmeztelenül, vagy talán már teljesen pucéran – nem érzékelte magán a törülközőt, csak azt, hogy rettenetesen hideg van – hever egy tanítványa előtt cipőért esedezve. Gratulálok, Prudencia! Ez volt az utolsó gondolata, amit még ki tudott ötölni az ájulás előtt.
*
A napok lassan teltek, mintha lábuk sárba ragadt volna. Prudencia legfontosabb időtöltése az alvás volt. Oliver rendszeresen meglátogatta – Virginia szerint odaköltözött – ételt hozott neki és őrködött fölötte. A tükrön keresztül jól látszott, hogy kint az eső újra nekikezdett. Vigasztalanul esett a sportpályára. Prudencia bármennyire is megerőltette a képzeletét, nem tudta kitalálni, hogy melyik pályát látja immár hosszú idő óta, ha a hamis ablakra néz. Már ezerszer meg akarta kérdezni, de minduntalan elfelejtette. Különös világ ez. Az ablak hamis, de a kép valódi. És mégsem az. Mert bonyolult rendszerbe állított eszközök küldik le ide a fényt. Eszközök, melyeket emberek alkottak és talán emberek üzemeltetnek. Vajon valamelyik szaki osztályban van hamis-ablak karbantartó menedzsert képzés is? Nyilván. Ha szükség van rá, akkor igen. Talán van ebédlőszörny idomár és titokzatos ajtósor menedzser osztály is. És persze mindenképpen van sár-menedzser képzés is. Mert a sár olyan, mint egy sűrű gondolat: bele lehet ragadni, és aki beleragad, az bele is fullad. Félig öntudatlanul nézte az esőt, mely már biztos, hogy feláztatta a mezőt, az ösvényt, a szántót. Sártengerré vált a valaha létező út, amelyen egyszer ő is idekerült. Ami a vidéknek a sár, az az embereknek a gondolat, melyet közösen termelnek ki magunkak, önmagukból. Apró emberi gondolatcseppek áztatják fel a nagy, addig biztonságos földként létező gondolattömeget, mely aztán dagonyává válik és elnyel mindent, mindenkit. Zavarossá lesz tőle a tiszta víz, sár borítja a növényeket, sárban fuldokló fűszálak és bokrok próbálnak túlélni valami náluk sokkal nagyobbat. Sár. Az emberi gondolat sara sokkal veszélyesebb, mint a természeté. Mert aki beleragad, az ki nem kerülhet onnan. A sárral együtt szárad majd meg és a sárral együtt olvad majd ki, ha újra rázúdul valami emberi vihar.
– Sár – mondta alig hallhatóan.
Talán mezítláb jobb benne a járás. Ha nincs a lábon cipő, akkor nincs mit félteni. És ha nincs mit félteni, akkor az ember bátorrá válik. A bátorság ott kezd nőni, ahol zsugorodni kezd a vesztenivaló. A ruha teszi megfontolttá, sőt akár gyávává is az embert. A ruha. Ruha nélkül bele lehet feküdni a sárba. Meg lehet benne hempergőzni, mert az ember tudja, hogy lesz még eső, lesz még víz, valójában nincs semmi, ami tönkre mehet.
– Mezítelen – súgta maga elé.
– Tessék? – kérdezett vissza Oliver.
A pőreség az, ami dacolhat a szennyel. Prudencia érezte, hogy valahol megmozdul benne egy gondolat. Nem tudta, hogy mi az, és azt sem, hogy helyes-e. Egyetlen egyben biztos volt: igaz. A sár ellen csak ruha nélkül lehet küzdeni. Le kell vetkőzni, félre kell tenni a szégyent, a szemérmet és úgy kell belegázolni a sártenger közepébe kiabálva, hogy hiába tapadsz rám, én meg tudok tisztulni.
– Én! – kiáltott fel Prudencia.
Aztán homlokán egy hűs kéz jelent meg.
– Láza van. Megint – mondta valaki a feje fölött.
– Mióta vagyok itt? – nézett fel a hang irányába.
Ismerős arc nézett vissza rá. Oliver.
– Tessék?
– Mióta vagyok itt? – ismételte meg a kérdést.
– Egy ideje.
– Jó, de mennyi ideje?
– Nem tudom. De ezzel most ne törődj.
– Le kell vetkőznöm.
A férfi mondott valamit, de a választ Prudencia már nem hallotta. Újra belezuhant egy sötét kútba.
*
A szobájában ébredt. Oliver az ágy mellett ücsörgött. Az íróasztal székét húzta az ágyhoz. Zoknis lábát az ágykeret és a matrac közé fúrta. Úgy tűnt, hogy nem egy ötperces látogatáson van éppen túl.
– Mi volt? – kérdezte Prudencia elhaló hangon.
– Á! Csipkerózsika felébredt.
– Mi volt?
– Melyik rész érdekel? Az amelyikben meztelenül fekszel a pálya közepén, amelyikben tüdőgyulladásod lett, vagy amelyikben mindenáron le akartál vetkőzni meztelenre?
– Mind a három.
– Rendben. Akkor röviden: kimentél egy szál törülközőben a pálya közepére, ott levetkőztél és elheveredtél, kaptál egy kis tüdőgyulladást, összegyűjtöttek és azóta pucér akarsz lenni, már amikor magadnál vagy félig meddig.
– Meztelenül feküdtem a pályán?
– Anyaszült.
– Istenem, ez nagyon kínos – nézett a plafon felé Prudencia.
– A kölyöknek nem volt az, hidd el. Még jó nő vagy. Lesz min elmélkednie a következő hetekben.
– Ez még kínosabb.
– Egyébként miért indultál el közvetlenül zuhanyzás után?
– Elvették a cipőmet.
– Milyen cipődet?
– A focicipőm. Meg akartam tartani.
Oliver komolyan bólintott egyet.
– Sajnálom. Most egy ideig úgysem kell.
– Mióta vagyok itt?
– Három napja.
– Megkaptuk a szünetet?
– De meg ám! A legtöbben el is mentek.
– Haza? – csillant fel Prudencia szeme.
– Ha nem is haza, de legalább is el innen.
– És te?
– Én? Én is elmentem. Most csak a szellemem őrködik itt.
– Köszönöm! – mondta Prudencia. – Nem kellett volna.
– Dehogynem. A sulinak nincs kórháza, de azt mondták, hogy ha vigyáz rád valaki, akkor maradhatsz itt is. Jobb ez így.
– Feltámadt! – kiáltott el magát Virginia az ajtóban.
A folyosóról taps és éljenzés szüremkedett be hozzájuk.
– Ez mi volt?
– Sokan szurkoltak ám neked. Aki gólpasszt ad az első meccsén, az nagy dolgokra született.
– Nagydologra – bólintott Prudencia.
– Jól van, már humorod is van – állt fel Oliver. – Hamarosan hozom az ebédet.
Prudencia egyedül maradt. A félig nyitott ajtóból üdvözlő arcok és intések érték el. Erőtlenül, de boldogan fogadta ezeket. Most először érezte, hogy ide tartozik.
Ide, és csakis ide.
VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK
(folyt. köv.)
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mélységi mámor!(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)