Az iroda díszes volt és kényelmesen berendezett. Mintha inkább laktak, mintsem dolgoztak volna benne. Az ablak előtt régimódi íróasztal terpeszkedett, mögötte kényelmes karosszék. A padlózatot intarziás parketta borította. Az egész látvány különös, talán fel sem fogható kontrasztban állt a földszinti betonrengeteggel.

Oldalt könyvespolcok húzódtak, a polcokat a folyosóról visszaköszönő öltönyös alakok fényképei és különböző versenyen – Prudencia nem tudta beazonosítani a sportágakat – megnyert trófeák keszekusza halmai foglalták el. Könyvet nem látott. A szekrények között kitömött állatok trófeái porosodtak. Ijesztő tekintetük mintha megsokszorozta volna a Vice-Igazgatóhelyettes amúgy is szúrós pillantását.

– Üljön csak le – mutatott egy vékonyka, támla nélküli, sámliszerű székre a férfi az asztal előtt. Ő is helyet foglalt a saját helyén.

Prudencia a székhez lépett, melynek ülőfelülete alig érte el a térdét. Kétkedve szemlélte meg az alkalmatosságot, majd körbenézett a szobában.

– Mit keres? – kérdezte a Vice-Igazgatóhelyettes.

– Egy kicsit magasabb széket.

– Nincs. Üljön le – biccentett a szék felé a férfi. – Vagy állhat is. Az is helyes.

Prudencia a táskáját a szék lábának támasztotta. A cipőjét is mellé helyezte. Aztán eszébe jutott a márványlépcső és gyorsan a háta mögé pillantott, hogy hagyott-e véres vagy éppen sáros nyomokat ezen a szép parkettán. Nem látott károkat, és ez megnyugtatta. Miközben újra körbenézett, egy futó pillantást vetett a Vice-Igazgatóhelyettes mögötti ablakra. Kint fákat látott, egy park szépen nyírt gyepét és néhány kék kezeslábasba bujtatott alakot, ahogy talicskát tolva kezükben kapával sietnek valamiféle kertészeti küldetés felé.

– Azok gyerekek? – kérdezte Prudencia.

– Diákok, igen. Gyakorlaton vannak. Na, leül?

Prudencia végül behajlította a lábát és leereszkedett a székre, mely valóban alig volt magasabb egy sámlinál. Szemei alig érték el a férfi mellkasát. Prudencia gyereknek érezte magát, és ettől kuncoghatnékja támadt. Eszébe jutottak a szép korok, amikor Emil óvodás lett, és ő az első szülői értekezleten egy csapat apukával és anyukával egyetemben hasonló székekre kuporodott le, mint valami gyomorgörcsben szenvedő dinoszaurusz. Az emlék mosolyt csalt az arcára.

– Valami vicces? – kérdezte a Vice-Igazgatóhelyettes.

Prudencia nemet intett a fejével.

– Helyes – bólintott a férfi.

Hosszú csend következett. Prudencia a férfit nézte, aki egy napsárga mappát lapozgatott nyugodtan.

– Alea Prudencia – mondta végül színtelen hangon.

– Igen.

– Tudom, hogy az, csak felolvastam.

– Elnézést.

A férfi nem válaszolt, tovább lapozgatta a mappát.

– Magát most vezényelték át ide.

Prudencia nem volt biztos benne, hogy erre a szintén állításnak tűnő mondatra mit reagáljon, így inkább csöndben maradt.

– Nem? – nézett fel rá a férfi a kitömött álltok kísérteties szemével.

– De igen – válaszolta Prudencia.

– Ha kérdhetem, válaszoljon, amikor felteszek egy kérdést, mert nincs túl sok időnk, viszont munka van rengeteg.

– Azt hittem, hogy ezt is tudja – mondta halkan Prudencia.

A férfi alig észrevehetően csücsörített a szájával, de nem szólalt meg. A lapozgatás tovább zajlott. Kint mintha madarak csiripeltek volna a párkányon.

– Na, akkor figyeljen ide! – mondta váratlanul a Vice-Igazgatóhelyettes, félretolta az aktát és előre hajolt. Most már megszólalásig hasonlított arra a szarvasbikára, ami a szoba jobb oldali falán nézett le rájuk. – Ez egy iskola. Ide tanárokat várunk. Nem lázadókat, nem renegátokat, hanem elkötelezett, a szakmájukért rajongó, lelkes tanárokat. Mert ez egy iskola és itt nincs helye a bomlasztásnak. A jövőt képezzük itt, és a jövőnk fontos dolog.

Prudencia bólintott. Talán a csendes egyetértés megfelelő lesz a szarvas számára.

– Mit bólogat?

– Értem.

– Melyiket érti? Az iskolát, a renegátot, a jövőt?

– Mindet.

– Akkor legalább külön-külön bólogasson. Biztos, hogy maga tanár?

– Húsz éve. És remélem, hogy elég jó.

A férfi szája szegletében egy vékonyka mosoly jelent meg, mely olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant.

– Azt majd meglátjuk.

– Ha lehetőségem van bebizonyítani, akkor biztosan.

– Lesz, lesz – bólintott a férfi. – De már meg ne haragudjon, azért a minősítését bízza ránk. Az önminősítés mindig félrevisz és nem kívánatos cselekedetekre sarkall. Higgye el nekem, bocsánat, nekünk, hogy egy öntudatos, de alapjában véve fals értékrendszer, pláne akkor, ha az önérzettel is jár, szinte minden esetben apró kis dinamitrúd egy jól felépített híd alatt. Márpedig a hidakat nem felrobbantani kell, hanem átgyalogolni rajtuk. Ezzel nyilván egyetért.

– Persze.

– Helyes. Akkor azt is érti, hogy az egyénieskedés, az én pontosan tudom, hogy mit akarok és mi a helyes hozzáállás tulajdonképpen eleve nem lehet megfelelő és követendő viselkedés. Hiszen honnan is tudhatná, hogy mi a helyes, ha nem ismeri a rendszert? Honnan is tudhatná, hogy mi a jó, ha nem ismeri a céljainkat? A célokhoz mindig vezet egy út. De melyik utat választja, ha nem tudja, hogy hol a cél?

– Egy iskolában? Ha minden igaz, akkor az lenne a cél, hogy okosodjanak. Úgy menjenek el innen, hogy többé válnak.

A Vice-Igazgatóhelyettes félrebillentette a fejét, mint valami kíváncsi kutya.

– Így van – mondta halkan. – De hogyan váltak többé? Azt tudja? Tisztában van azzal, hogy mi kell nekik?

– Hát a tantárgyat tekintve…

– Ne vágjon a szavamba! – csattant fel a férfi.

Prudencia összerezzent.

– Nem a tantárgyat tekintve – folytatta újra halkan a férfi, mintha soha nem kiabált volna. – A tantárgy a legutolsó dolog. Ami előbb jön, az a hozzáállás. A dolgokra való rátekintés. Ez a legfontosabb: hogy a kireppenő diákok hogyan tekintenek a világra. Mindent ez határoz meg. És mindent ennek kell alávetni. A világ olyan, amilyen. Ebben megegyezhetünk. De nem mindegy, hogy hogyan nézünk rá. Mert lehet jól és rosszul. És ha rosszul tekintünk rá, ha maguk tanárok, ott bent a tanteremben mindenféle hozzáállást sugallnak, akkor a világ szenvedés lesz. Kín. Gyötrelem. De ha jól, ha helyesen tekintünk rá, akkor öröm is lehet. Boldogság. Ezért jó lenne, ha még ez elején megértené, hogy mi itt nem csak tanítunk, de nevelünk is. Mert a jövőre nevelés a legfőbb feladat minden felnőtt korosztálynak. És maguk, tanárok, ennek a feladatnak az eszközei. Nem egyénieskedő művészek kellenek ide, különc ideákkal rendelkező magánzók, hanem katonák, akik teljesítik a legszentebb küldetést: a jövőre nevelést.

A Vice-Igazgatóhelyettes elhallgatott. Szarvasszemei hidegen pásztáztak Prudencia arcán.

– Azért a tantárgyak fontosak – mondta Prudencia óvatosan.

– Hát persze hogy fontosak. Meg is kapja majd a központi tantervet, ami alapján oktathat. De amikor belelapoz, akkor látni kell a szándékot, ami mögötte van. Értenie kell a szándékot, aminek szellemében megterveztük. Mert a cél a jövő megfelelő szemlélése, és nem néhány adat és ismeret átadása. Az mellékes a célhoz képest. Maga tanár, így megérti, hogy a forma ezerszer fontosabb, mint a tartalom. Egy pohár víz semmit sem ér pohár nélkül. Ha nincs pohár, akkor szomjan hal: a víz kifolyik az ujjai között. A forma, asszonyom, a forma a lényeg. És mi adjuk a formát, és a formához illesztjük a tartalmat, mert mi tudjuk, hogy a forma a legfontosabb. Mert a forma visz el a célig. Csak az – mondta az utolsó mondatokat már szinte szavalva a Vice-Igazgatóhelyettes, majd várakozón nézett Prudenciára.

– Értem.

– Helyes! Akkor az is érti, hogy a forma egy iskolában a rendet jelenti. A rend maga a forma. És aki nem követi a rendet, az a jövőt ássa alá, a mi jövőnket. És aki a jövőt ássa alá, az az ellenségünk, vagyis a jövő ellensége. És azokat nem tűrjük a soraink között. Nekünk rendet tanító, rendet követő munkaerőre van szükségünk. Olyan tanárokra, akik felfogták, hogy a legfontosabb számunkra a jövő, amit csak a rend teremthet meg, amit csak olyanok képesek átadni, akik maguk is követik azt a rendet. Ha ez nincs meg, akkor a tanár nem tanár, hanem robbanószer, a jövő aláaknázója, az emberiség gyilkosa.

– Azért ez kicsit túlzás, nem?

– Az? – kérdezte szemöldökét felvonva a Vice-Igazgatóhelyettes. – Az?

– A saját vélemény, értékrend…

– Persze – bólintott a férfi. – Az fontos. És helyénvaló. Ha egyezik a renddel. Ha nem…

– Ha nem? – kérdezte Prudencia. Gyomra tájékán újra érezte azt a kellemetlen nyomást.

– Akkor nincs itt helye, ugye? Hiszen ha nem a rend mellett áll, akkor az iskola ellen van. Akkor a diákok ellen van.

– Az iskola nem azonos a diákokkal.

– De hát itt tanulnak. És aki itt tanul, az az iskola része. Ezt azért még maga is megértheti.

Prudencia magába fojtott egy éles választ. Fejét leszegte, de inkább nem válaszolt, és ez mintha tetszett volna a Vice-Igazgatóhelyettesnek.

– Nos. Ezek fényében remélem, megérti, hogy elsőként nem az érdekel minket, hogy mit és hogyan tanít, hiszen azt, hogy mit tanít, a tantervünk úgyis meghatározza, a hogyan pedig valójában másodrendű kérdés, hiszen, ha a rend szerint tanít, akkor nem is taníthat rosszul, ez nyilvánvaló. A legfontosabb kérdés tehát, hogy képes-e a rend szerint tanítani. Megfelel-e azoknak a feltételeknek, amit a rend megszab a tanárok számára. Azt kell látnunk, hogy képes-e igazodni a rendhez, és ha képes, akkor milyen mértékig képes azt a magáévá tenni. Tapasztalatunk szerint minél inkább vallja magáénak egy tanár a rendet, annál boldogabb és annál jobban tanít. Aki nem képes alkalmazkodni, az szinte minden esetben kedvetlen lesz, majd a közösség számára elviselhetetlen, végül olyanná válik, akitől jobb megszabadulni, mielőtt végzetes károkat okozna a rendben, így a diákokban, így a jövőben.

Prudencia nem bólintott, de nem is ellenkezett. A vezénylésre gondolt, a diákokra, és arra, hogy a gyakorlat mindig más. Az osztályokban zajlik az élet, és nem az osztályok fölötti irodákban.

– Értette? – kérdezte a Vice-Igazgatóhelyettes.

– Igen.

– Jó. Tehát az első dolgunk az lesz, hogy megnézzük, magát milyen fából faragták. A jó gerendát szeretjük, hidat építünk belőle, a szuvast elégetjük.

– Elégetik?

– El. Miért, maga mit csinál? Beviszi a jó fák közé? – kérdezte a férfi nevetve, majd váratlanul felállt és a sárga mappával a kezében megkerülte az asztalt.

Prudencia fel akart állni, de a férfi egy kézmozdulattal megakadályozta a szándékot.

– Az, hogy maga milyen gerenda, az nyilván nem öt perc alatt derül ki. Ezért bevezettünk egy értékelési, minősítési rendszert. Kemény, de igazságos, és egészen egyszerű. Öt kategória létezik. A, B, C, D, F. Minden értékelés alkalmával kap egy pontszámot. A kategóriák tízesével ugranak. Tehát, ha most öt pontot kap, akkor az F-be kerül. Ha huszonkettőt, akkor a C-be. Érthető, nem? – Prudencia bólintott. – Helyes. Minden kategóriához meghatározott juttatások tartoznak, és persze azok megvonása, ha véletlenül egy alacsonyabb kategóriában találja magát. Érdemes tudni, hogy az A és B kategóriákba érdemes tartozni. A C-be azok sorolódnak, akikből még lehet tanár. De a D-be és az F-be, higgye el, nem érdemes lecsúszni. Ott már kellemetlen az élet. Az senkinek sem jó.

– Személyiségvesztés? – kérdezte Prudencia.

A férfi szeme megvillant. Most valamiféle gyilkos ragadozó, szellemszarvasnak tűnt Prudencia számára.

– Ugyan már! Odáig csak nem jutunk el, ugye? – A férfi elmosolyodott, majd kinyitotta a sárga mappát és egy papírt vett elő belőle. Egyetlen lap volt némi szöveggel és az alján kitöltendő pontokkal.

Prudencia meglepődve vette észre, hogy a mappában csak ez az egyetlen irat volt. Az asztal túloldalára nézet, de ott sem látott kivett iratokat, azonban mielőtt komolyabban belemerülhetett volna a rejtélybe, a férfi a lapot az asztalra tette, majd egy tollat is ráhelyezett: – Tessék!

– Ez mi? – nézett az iratra Prudencia.

– Szerződés. Ha itt akar tanítani, ezt alá kell írnia. Valójában egy szándéknyilatkozat csupán. Arról a bizonyos hozzáállásról, amiről már beszéltünk.

– Ezt nem értem – rázta meg fejét Prudencia.

– Akkor olvassa el!

Prudencia felvette a lapot és hangosan olvasta fel.

– Egyetértési nyilatkozat. Alulírott Alea Prudencia tudomásul veszem, hogy a nyilatkozat aláírásával elfogadom az Iskolai Rendtartásban megfogalmazottakat, a Rendtartás minden elemét kötelező érvényűnek tekintem magam számára, a vele kapcsolatos minden jogorvoslati lépésről lemondok. Az aláírás után a nyilatkozat vissza nem vonható.

– Ezt írjam alá? – nézett fel Prudencia.

– Ha itt akar tanítani, akkor igen. Különben nem tudunk továbblépni.

– És a Rendtartás?

– Mi van vele?

– Hol van? Nem kéne elolvasnom?

– Hosszú – legyintett a Vice-Igazgatóhelyettes. – Csak egy csomó jogi szöveg. A lényeg, hogy a maga érdekeit szolgálja.

– Az én érdekeimet?

– Egyértelmű. Vagy, ha magának jobban tetszik, akkor a jövőnk érdekét szolgálja. Az mégiscsak jelent valamit, vagy nem?

Prudencia hosszú ideig meredt a papírra.

– Szeret tanítani? – kérdezte a Vice-Igazgatóhelyettes.

– Igen.

– Akkor írja alá. Látom magán, hogy jó tanár.

Prudencia felvette a tollat.

– Azért beleolvasnék – nézett fel újra.

– Nincs is nálam. Majd odaadom később.

– De akkor más késő lesz.

– Nem késő, hanem később. Egyébként bármikor felmondhat. – Prudencia tétován bólintott. – Ugyan már! Maga jó tanár. A diákok szeretni fogják. Ez csak egy nyilatkozat, hogy jó tanár akar maradni. Semmi több.

– Semmi több?

– Semmi több – vigyorodott el a Vice-Igazgatóhelyettes.

Már nem szarvas volt. Valami más.

Prudencia halványan biccentett és aláírta a papírt.

– Helyes! – bólintott a férfi és visszatette a mappába a dokumentumot. – Akkor megkapja a ruhacsomagját.

– A mit? – kérdezte megrökönyödve Prudencia.

– Ruhacsomag. Mit gondol, egy rendes iskolában bármiben taníthat? Menjen szépen! Dominika már várja.

A Vice-Igazgatóhelyettes ellentmondást nem tűrő határozottsággal kísérte Prudenciát az ajtóig, melyet kívülről még azelőtt kinyitott a fakó királynő, mielőtt odaértek volna.

Prudencia még kérdezni akart valamit, de az ajtó egy szemvillanás alatt becsukódott mögötte, kongó hangot hagyva maga után a folyosón.

– Aláríta? – kérdezte Dominika.

– Alá.

A nő arcán átsuhant valami, amit Prudencia egyaránt hihetett sajnálkozásnak és kárörömnek.

– Akkor haladjunk! – bólintott kurtán Dominika, és belekarolt Prudenciába.

Úgy indultak tovább a folyosón, hogy Prudencia nem tudta eldönteni, vezetik, vagy éppen segítik sántikáló lépéseit.