Az őrök, ha egyáltalán azok voltak, és nem bérgyilkosok, vagy inasok – nem akarta megtudni a választ – gyengéden terelgették át a folyosók és lépcsők kusza során. Soha nem fogok megszabadulni a lépcsőktől, gondolta. Hagyta magát terelni, és bár néhányszor megpróbált szóba állni a kíséretével, de azok nem törődtek vele. Egy elég vacak filmben érezte magát. Ha majd egyszer, az utolsó pillanatokban lepereg szeme előtt élete filmje, akkor erre a részre biztosan azt mondja majd, hogy ezt is meglehetett volna egy kicsit jobban rendezni. Mert nincs rossz történet, nincsenek gyatra színészek csak rossz rendező. És az élet egy ideje nem rendezett valami jól nála.

Néhány percnyi liftezés és gyaloglás után egy kellemesen berendezett, elegáns helyiségben találta magát. Kanapék, ruhás szekrények, öltöztetőállványok és tükrök köszöntek vissza rá egy mesés színű, méregdrágának tűnő szönyegpadlón úszva. Színésznek érezte magát, aki hamarosan kiáll a nézők elé. Színház az egész világ. Nyilván az, ki gondolta másként?

A kíséret eltűnt és ő egyedül maradt.

Levette a cipőt – végül is afrikainak hívják a kölykök – , amit teste boldog megkönnyebbüléssel üdvözölt. Lassan sétált körbe a szobában. A sminkasztal gazdagon megrakott eszköztárában alig ismert fel néhány kelléket. Bárki is dolgozott itt, profi volt. Hozzá képest mindenképpen.

– Ha körbenéztél, le kéne vetkőznöd – szólalt meg egy hang.

Megperdült. Az ajtóban Babett állt. Prudencia képtelen volt megszólalni.

– Meglepődtél, mi? – kérdezte a nő.

– Babett – hebegte Prudencia. – Téged…

– Igen. Elvittek. De megúsztam.

– Megúsztad?

– Nem. Valójában egyáltalán nem úsztam meg semmit. Így sikerült. Majd elmesélem a felkészülés után.

– Te fogsz felkészíteni?

– Én. A legjobban én tudom, hogy mi vár rád. És engem legalább ismersz. Úgy gondolták, hogy ez jót tesz neked.

– Miért, mi vár rám?

– Arcvesztés, édesem. A legkeményebb arcvesztés, ami csak létezik.

Prudencia arcára olyan borzalom ülhetett ki, hogy Babett elnevette magát.

– Nem szaggatják le a képed, ne aggódj. Nem fog fájni. Mármint testileg semmiképpen – mondta és az egyik szekrényhez lépett, melynek ajtaja mögött egy bárpult bújt meg.

– Mit kérsz? Töményet? Bort. Sört?

– Nem ártana józan maradnom.

– Fölösleges. A szertartás holnap lesz. Ma csak egymásié vagyunk. Mint két régi, lelkes kolléga. Én vodkát iszom. Az tiszta és gyorsan hat. A gyorsaság fontos dolog. Nem szeretem az átmeneti állapotot, kényelmetlenül reális képet ad.

– Miről?

– Az életemről. Itt komolyan kell innod, Prud, hogy ne lásd magad olyannak, mivé váltál. Már ha zavar, ahogy kinézel. Ha nem zavar, akkor nincs gondod. Akár józan is maradhatsz.

Babett töltött magának és Prudencia felé sandított, aki nemet intett a fejével.

– Ahogy gondolod – vont vállat a nő.

Prudencia leült az egyik közeli kanapéra és figyelte, ahogy Babett elkészíti magának az italt. A lent megismert lendület még ott volt benne, de a mozdulatok valahogy értelmetlenné váltak. Babett szétszóródott a mozdulataiban.

– Na – ült le vele szembe a nő. – Soha nem gondoltam volna, hogy ide kerülsz. Mondjuk azt sem, hogy én ide kerülök.

– Én feljöttem ide.

– Mert hoztak.

– Nem. Magamtól jutottam fel.

Babett egy biccentéssel nyugtázta az információt. Ő volt az egyetlen, aki eddig nem ütközött meg különösebben a bejelentésen.

– Tudod, nem is csodálkozom. Ki, ha nem te? Majd egyszer mondd el, hogyan.

– Mindenképpen. És te hogyan jutottál fel?

– Én? – húzta kétes mosolyra száját Babett. – Engem felhoztak. Aznap éjjel, amikor elvittek, választanom kellett, hogy vagy le, vagy fel. És én úgy döntöttem, hogy megnézem, mi van fent.

Prudencia arcára valószínűleg kiült a megdöbbenés.

– Én sem hittem el, hogy ilyen vagyok. Szerintem egyszerűen csak beszartam. Van az úgy. Azt választottam, ami legalább nekem jó.

– És jó?

– Nekem…? – merengett el a válaszon Babett. – Elég sokat iszom. Szóval biztos nem. Ha eddig nem vetted volna észre, három féle ember van itt. Amikor felkerülsz, ebből a háromból valamelyikké válsz. Nem úszhatod meg. Ez van.

– Biztos? – kérdezte Prudencia mosolyogva. Szívből örült Babettnek.

– Egészen biztos. Minden azon múlik, hogy milyen a tudatod.

– A tudatom?

– Naná. Az a tengelye mindennek.

Babett feltette cipős lábát a kanapéra. Nem igazán érdekelte, hogy mit koszol össze. Italának felét egy szuszra pusztította el. A plafon felé meredt, úgy beszélt tovább.

– Az első ember-fajta, én kánon-uraknak hívom őket, azok, akik pontosan tudják, hogy mi a helyzet. Tudják, hogy mit tesznek és miért teszik azt. Tudnak mindent, és semmit sem szégyellnek. Ők hozzák a szabályokat, ők szentesítik azokat, beleértve saját magukat is. Önszentelők. Bizonyos értelemben teremtők.

– Teremtők?

– Megteremtették maguk körül mindezt, és úgy hiszik, hogy ezért aztán az övék is. Magukon kívül mindenki másra csak teremtettként tekintetnek. Akit nem emelnek be a kánonba, az teremtett. Eszköz csupán.

– Ők az istenek – biccentett Prudencia.

– Igen. Úgy gondolna magukra, még ha nem is mondják ki azt.

Prudencia szárazan biccentett egyet.

– És el is hiszik?

– Van, amelyik elhiszi, van, amelyik nem. Mint régen a fáraók és a királyok. Soha nem tudtam eldönteni, hogy hisznek-e a saját isteni eredetükben, vagy csak megjátsszák azt a hatalom érdekében. Talán kicsit ez is az is. Egy pszichológus azt mondaná, hogy idővel mindenképpen elhiszed azt, amit magadról hazudsz, még akkor is, ha képtelenség. Pláne, ha mindenki más is úgy bánik veled, ahogy azt a hazugságod elvárja. Baromi vékony a mezsgye igazság és hazugság között, ha csak egyetlen dolog választja el egymástól a kettőt, és az az egy dolog a te tudatod. Az ember tudata – nevetett fel Babett, felhörpintette itala maradékát, talpra pattant és újra töltött, hogy néhány másodperc múlva újra a kanapén pihentesse cipős lábait – az amúgy is elég képlékeny valami. Bármit behazudik magának, csak hogy a világ szebbnek tűnjön a szemében. Szóval a kérdésedre válaszolva is-is. Vannak olyanok, akinek a tudata elég erős, és nem engedi át a hazugságot. Ők pontosan tudják, hogy nem istenek, csak emberek, akik azt tesznek, amit akarnak. Vagyis majdnem. De vannak olyanok is, akiknél összemosódik a dolog, és idővel maguk is elhiszik, hogy isten szülte őket erre a világra. A lényeg, hogy teremtőként gondolnak magukra.

– De nem azok.

– Kicsit igen. De végül is ezt teljesen mindegy. Így gondolnak magukra és ez a lényeg.

– A második fajta?

Babett Prudenciára vigyorgott.

– Abból van a legtöbb. Ők az amnéziások. Ők lentről jönnek és a lehető leggyorsabban megpróbálnak felejteni. Mindent, ami lent volt. Ők lesznek azok, akik majd valamikor kánon-urakká válnak, ha ügyesek.

– Felejteni nem könnyű.

– Ez nem igaz. Szándék kell hozzá semmi más, és persze segítség.

– Van segítség?

– Hogyne lenne. Valamit csak valamivel lehet felcserélni. Alapvető fizika.

– És mire cserélik azt, amiben eddig éltek?

Babett megcsóválta a fejét, kiitta a poharát és újra töltött.

– Prudencia, te egy értelmes nő vagy. Az egyik legértelmesebb, akit ismerek. Nem hiszem, hogy ezt meg kell kérdezned.

Prudencia mély levegőt vett, és elgondolkodott.

– A kánon?

– Úgy van – bólintott Babett. – Már kezdtem kétkedni benned. Persze, hogy a kánon. Nincs más dolgod, csak bízni benne. A bizalom hitté válik, a hit pedig kiűzi a régi tudatot. Egyébként olyanok is vannak, akik már eleve hisznek benne. Ott még amnézia sem kell, csak egy kis lelkesedés. A lényeg, hogy szemed előtt legyen a kánon. Ha elég időt töltesz el itt, akkor lassan beléd szivárog. A bőrön át, az összes nyálkahártyán, a hangokkal, a színekkel. Észre sem veszed, és már benned is van. Onnantól pedig nincs választásod.

– Mint a tanrendtartás.

– A világ fraktálként ismételgeti önmagát a végtelenségig. Imádom a fraktálokat…

Csend lett. Babett a szájához emelte a poharát, és olyan undorral szagolt az átlátszó szeszbe, mintha méreg lenne.

– És végül itt vannak az emlékezők. Megrekedtek, mint én.

– Két világ között?

– Két világ között. Lent már nem jó, nem mennél vissza, ha nem muszáj. De fent… képtelen vagy elfelejteni a lentet. Nem megy. Valami miatt az istenért sem vered ki a fejedből. Még akkor sem, ha nagyon akarod. És ezért a kánon nem tudja átvenni benned a hatalmat. Mindig ott van egy kis zug, ami a régi világot tartalmazza, és onnan folyamatosan úgy oldja a kánont, mint valami szemét, makacs oldószer. Ez van. Itt vagy, és mégsem vagy itt teljes szívvel. Néha azt kívánom, hogy bárcsak elhinném mindazt, amit tálcán kínálnak elém: edd meg, emészd meg, váljon a részedé és minden könnyebb lesz. De nem megy. Egyszerűen nem megy.

– Akkor miért vagy itt?

Babett felnevetett és egy szuszra itta ki a poharát.

– A test és a tudat a megszokás rabja. Szenvedélybetege annak, ami körbeveszi. Az ember saját világának szenvedélybetege. Ne hidd, hogy nem akartam lemenni. De vissza nem mehetek a C-re. Azt nem engednék. Akkor hova menjek: le az F-re? Vagy mélyebbre? Ott sem leszek az, aki voltam. Ugyanúgy szenvednék, csak kánon nélkül. És meg kell mondjam, a kánon felvételének vannak előnyei. Komoly előnyei vannak. Vagy menjek el a fenébe innen, el a 23-astól? El sem tudom képzelni.

Babett megrázta a fejét. Prudenciában régen nem tapasztalt erősségű szánalom bukkant fel.

Csend lett.

– És most? Mi lesz velem? – kérdezte Prudencia.

– Mit gondolsz? Most mondtam el, hogy mi közül választhatsz. Nem figyeltél? – horkant fel Babett. Erőszakos volt, ahogy azok a részegek, akik csapdába esésük felejtése miatt isznak, többnyire mind azzá válnak. – Három lehetőséged van. Egy: azonnal kánon-urrá válsz. Simán el tudom képzelni rólad. Kettő: lassanként amnéziás leszel és itt maradsz, mint a kánon őrzője. Három: itt rohadsz meg a kettő között. Se ide se oda nem tartozol majd. Nem teszel semmit, ami őket bántaná, mert félted magad, de nem szívesen teszel olyasmit, ami a régi éned bántaná, mert még annak érzed magad. Szóval iszol, míg elhalnak az agysejtjeid, és kimosódnak belőle az információk. Az is, ami voltál és az is amivé válnod kéne. Vagy elmenekülsz és remete leszel. Csak semmi interakció. Halál ez is az is. Önként száműzöd magad, csakhogy ne kelljen döntened. Egy nyúl vagy a reflektorfényben, aki arra vár, hogy végre meghaljon.

– Aludnod kéne – állt fel Prudencia.

– Dehogy. Még dolgunk van – rázta meg fejét Babett és állapotához képest meglepő magabiztossággal állt fel a kanapéról.

– Elsőként a ruha. Ezt kéne felvenned.

Egy közeli szekrényhez sietett. Kezében egy gondosan összehajtogatott ruhakupaccal tért vissza.

Prudencia kikerekedett szemmel nézett a ruhákra.

– Az én gönceim. Ezekben tanítok lent.

– Tanítottál. És úgy van. Ezt kell majd levenned mindenki szeme láttára. Persze mezítlábason, te afrikai.

– Levennem?

– Hogyne. Az arcvesztés ezzel jár. Minden bőrödet levedled nyilvánosan. Mit gondoltál?

– Én nem vetkőzök le senki előtt.

– Dehogynem. Majd meglátod.

– Te levetkőztél?

Babett újra felnevetett. Holló károgott benne.

– Én? Én nem értem annyit nekik, hogy műsor legyen belőlem. Csak azoknak kell, akik nagy trófeák, mint te. A nagyvadaknak vannak félretéve az ilyen szertartások. És te nagyvad vagy. Szerintük is. Szerintem is. Látni kell mindenkinek. Mert ha nem tudnád, bizonyos szinten csak a látvány számít.

– Ezt már tudom.

– Akkor érted is, hogy miért kell így lennie. Szóval vedd fel szépen, hogy majd le tudd venni és felvehess valami mást.

– Mit kell felvennem?

– Tudod te azt.

Tényleg tudta.

– Akkor erről ennyit. A szöveget majd odaadják, és ezzel kész is leszel. Semmit sem kell igazán tudnod, vagy tenned, mindent intéznek helyetted. A lényeg, hogy ne állj ellent. Érted? Ne állj ellent. Tudom, hogy ez volt a terved, de nem fog sikerülni. Semmi esélyed. Most már csak előre van út.

Prudencia kikerekedett szemmel nézett a nőre, aki vihogni kezdett, majd olyan hirtelen vált komollyá, hogy az ijesztő volt.

– Mindenki tudja, hogy mit terveztél. Naiv vagy, ha azt hitted, hogy sikerülni is fog.

– De én nem…

– Ugyan már! Szólj, ha valahol tévedek. Az volt a nagy terv, hogy kiállsz, és amikor mindenki hall és lát, szónokolni kezdesz. Beleteszed szíved lelked és leleplezed a kánont, az isteneket, az egészet, úgy ahogy van. Ez volt a terv, ugye? Messiásként szónokolsz majd a tömegnek. Úgy voltál vele, hogy mártírrá válsz, de megéri, mert azok a szavak majd beivódnak a lentiek tudatába, és kitör a forradalom. Erre számítottál, ne is tagadd.

Prudencia nem válaszolt. Jéghideg tömbbé állt össze minden a testében. Lábaiból kifutott az erő.

– Ezt ők is tudják, Prudencia. Gondolod, hogy engednének szabadon beszélni? Azt képzeled, hogy vállalnának egy ilyen kockázatot? Csak a kánon-urak beszélhetnek szabadon. Még közülük sem mindenki. Nem lehettél ennyire ostoba. – Babett most már kiabált. – Itt már nem lehet improvizálni. Mert nincs hol. Hülye vagy, ha azt gondoltad, hogy majd neked sikerül. Ha tudod, hogy minden látszat, akkor azt is tudnod kell, hogy a látszatra vigyáznak a legjobban. És tudod mi a látszat? Van fogalmad arról, hogy mi a látszat?

Prudencia nemet intett a fejével. Agya zakatolt, megszólalni nem tudott volna.

– Hát minden, ami a legkisebb módon is kapcsolódik a látszódáshoz. Minden, amivel, ami által, amin keresztül, aminek a segítségével látszódhat valaki. Az az övék. A kánon-uraké. Prudencia, neked véged. Az arcodat már ők birtokolják. Te már csak két irányba mehetsz, de mindenképpen az lesz, amit ők akarnak. Az arcvesztés garantált. Vagy holnap kiállsz és végig játszod a szertartást, felkerülsz ide, aztán majd történik veled, ami történik – szerintem remete leszel. Vagy megőrülsz. Vagy együtt iszunk, amennyi belénk fér. Az alkohol minden szinten megoldás. Még közöttük is vannak páran, akik így tompítják a fájdalmukat.

– És mi a másik? – nyögte ki a szavakat Prudencia.

– Lelépsz, még a szertartás előtt.

– Hogyan? Hova?

– Hova? El innen. Bele a semmibe. Messzire a 23-astól. Vissza nem mehetsz. A tanítást felejtsd el. Nem engednének. Ugye érted? Már most pontosan azok a lehetőségeid, mint nekem. Most már nem arról van szó, hogy feljössz-e vagy lent maradsz, hanem az, hogy kiszállsz végleg, vagy azt teszed, amit ők akarnak. A lenti szálakat már elvágták, a fentieket még nem csomózták meg. Az üresben lebegsz. Ha lelépsz, akkor legyintenek egyet: kiszálltál, a te bajod, a lényeg, hogy vissza ne kerülhess se ide, se oda. Ha maradsz, áruló leszel a lentiek szemében, és azért nem mehetsz majd vissza. Márpedig az ember képtelen vákuumban élni. Tartozni akar valahova.

– És ha mégis visszamegyek. Ha lemegyek?

– A látszat minden, Prud. A látszat. Amit ők birtokolnak. Ha akarják, olyannak látszódsz majd, amit mindenki meggyűlöl. Hatalmukban áll. Ez is a híres folyamatukba tartozik. Hallottál a folyamataikról?

– Elég sokat.

– Akkor tudod.

Babett újra tölteni akart, de végül eldobta a poharat, mely bántóan hangos reccsenéssel tört szét egy öltöztető tükröt. Prudencia összerezzent.

– Csőbe húztak, lányom! – kiabálta.

Prudencia a darabokra tört szilánkokat nézte. Arra gondolt, hogy vajon mennyibe kerülhet egy ilyen tükör. A gondolat nevetségesnek tűnt, de akkor is átfutott rajta, mint valami program. Nem akarta azt a pillanatot megélni, amikor már nem jut eszébe ilyesmi.

– Babett, figyelj!

– Én? Minek? – kérdezte kásás hangon a nő.

– Azt mondtad, hogy még el tudok szökni.

– Persze. Az nem nagy ügy.

– Savonarola azt mondta, hogy innen már nincs lefelé út.

– Azt csak szeretnék, Prud. Csak szeretnék. Feljutni tényleg lehetetlen, már bocsánat, kivéve téged, akinek sikerült, de lefelé gond nélkül mehetsz. Szinte mindenhol vannak lejáratok. Egyirányú mindegyik, de attól még működik.

– Mindenhol?

– Mindenhol. Mégis mit képzelsz, hol áll mindez? A felhők fölött lebeg?

– Úgy látszik.

– Úgy lát-szik – tagolta lassan a szavakat Babett. – Lát-szik. Ugyan már. Ezeknek a falaknak is vannak talapzata. Ez nem sci-fi, lányom. A fizika mindenhol fizika, még itt is. Keress lejáratokat, és találni is fogsz. Ők nem keresik és legszívesebben nem is akarnak tudni róluk. Látod, nekik is van vakfoltjuk. De attól még azok a lejárók ott vannak.

– Hol?

– Mindenhol. Jesszusom, Prudencia, nyisd már ki a szemed – csóválta meg fejét Babett és négykézlábra ereszkedett.

– Rosszul vagy? – lépett mellé Prudencia.

– Dehogy vagyok rosszul. Ez még semmi. Ennek a duplája után is képes vagyok kötéltáncolni. Várjál csak.

Babett közel hajolt a szőnyegpadlóhoz és lassan tapicskolva kúszott keresztül a szobán.

– Mit csinálsz?

– Várjál szépen.

Lassan eltűnt egy asztal alatt, majd diadalittas kiáltással borította fel a fölé tornyosuló bútort. Az asztal döngve billent oldalra lesodorva mindent, ami rajta volt.

– Na, itt van! – mutatott Babett maga elé. Körmét beakasztotta a padlószőnyeg egy alig látható résébe, majd az ujját is bedugta az így kitágított nyílásba, végül megmarkolta a plüssborítást és nagyot rántott rajta. A felszakadt vászon alatt egy lejáró keskeny ajtaja vált láthatóvá.

– Tessék! Akár már most is leléphetsz. Nem nagy ügy.

– És hova vezet?

– Lefelé, Prudencia. Lefelé. De ha lemész vissza már nem jutsz. Az arcod már úgyis az övék. Azt csinálnak vele, amit akarnak. Rosszra, jóra festhetik, szóval ha lemész, akkor azt javaslom, hogy soha többé ne nézz hátra. Nem érdemes. Csak elszomorítana az, amit látnál.

Babett megfordult és az italokat rejtő szekrényhez lépkedett. Ahogy mondta, mozgásán alig látszott meg az alkohol.

– Én akkor most seggrészegre iszom magam. Kérsz?

– Nem. Köszönöm.

– Nincs mit. Ingyen van – vont vállat a nő, kinyitott egy újabb üveget és felült az egyik sminkasztalra. – Akkor mi lesz? Lelépsz?

Prudencia kinyitotta a lejárót. Elképzelhetetlenül meredek lépcsősort pillantott meg, mely a szurok fekete ismeretlenségbe vezetett. Ismerős érzések keltek életre benne.

– Babett!

– Na, mi van?

– Lenne még egy pár kérdésem.