Winner takes it all

Az EGYKUTYA után sok-sok sok egyéb történet!

A Társaság tagjai azok az emberek, akik egy évnyi tagsági díjukkal (mely nagyjából összesen 4-5 könyv ára) nem csupán azt teszik lehetővé maguk számára, hogy szinte minden nap olvashassanak egy történetet (immár 833 írást), de azt is, hogy a széles nagyközönség is kaphasson ingyen írásokat hetente kétszer.

Köszönöm azoknak, akik így döntenek önmaguk, az író és a nagyközönség javára.

Belépés két hétig lehetséges, utána csak decemberben nyit meg újra: www.kozossegiiro.hu

//

ÉS MOST A NOVELLA

//

Délia megállt az íróasztal előtt. Főnöke fel sem nézett a képernyőről, amit Délia szívből utált, és mint mindig, most is megfogadta, hogy ha főnök lesz, soha nem viselkedik így. Annyit azért megérdemel egy húsvér ember, hogy ránézzenek. Fülöp azonban nem ezt az elvet vallotta, így Délia emberi pillantás hiányában kezdett hozzá a litániához. Először felsorolta az aznapi teendőket, aztán a fontosabb meetingekkel kapcsolatos tudnivalókat vette sorra. Fülöp arcán mély unalom tükröződött, és látszott rajta, hogy alig figyel oda. Ez különösen zavarta Déliát. Akkor mit keres itt? Miért ez a szánalmas kis monodráma, ha Fülöp minden információt digitálisan is bekér? Sokszor az volt az érzése, hogy mindez csak egy kis hatalomgyakorlás, semmi több. Egy pár perces „megmutatom, hogy ki itt a főnök”. Fülöp nem egyszer mondta már Délia füle hallatára is: az alkalmazottakat nem csak irányítani kell, de uralni is. Hát ja. Most éppen ez történik.

Lassan befejezte a mondandóját, és – bár nem tudta, hogy mi tört rá – az utolsó mondatot félbehagyta. Aztán csak várt.

– Ennyi? – kérdezte Fülöp.

– Ennyi – válaszolta Délia, és most már biztos volt benne, hogy a férfi a felét sem hallotta meg annak, amit az imént felsorolt.

– Hát, akkor köszönöm. Átküldi mindezt a naplómra is, ugye?

– Természetesen, már át is küldtem – bólintott Délia.

– Remek – biccentett a férfi, és még mindig nem vette le szemét a képernyőről.

Délia elköszönt, és elindult az ajtó felé. Érezte, hogy a tüskék egyre keményebben hatolnak a húsába, és hogy lesz az a pillanat – talán nem is sokára – amikor nem bírja tovább.

– Délia! – szólalt meg Fülöp.

– Uram?

– Maga szerint a hetvenes évek zenéje jó?

Délia meghökkenve nézett a főnökére.

– Az a diszkó korszak.

– Az. Én kifejezetten utálom. Maga szereti? Azért kérdezem, mert ha szereti, akkor nyilán ismeri is, és ha ismeri, akkor tudna nekem tanácsot adni.

Délia bólintott, de nem szólalt meg. Magyarázat nem volt rá, de úgy érezte, hogy felrobban a dühtől.

– Szóval Johannának akarok egy kis meglepetést, és ő veszettül szereti a hetvenes éveket. Én meg…

– Ön meg nem.

– Hát nagyon nem – bólintott Fülöp. – De ha ajánlana valamit, akkor nem kéne nekem itt végignyálaznom ezer moslékot. Valami ötlet?

Délia felhúzta a szemöldökét, egy pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon újabb „na, ki itt a főnök” jelenet játszódik-e le, vagy most tényleg figyel rá Fülöp.

– Hát a Bee Gees nagyon jó volt.

– Aha! Az hányadék.

Délia nagyot nyelt.

– De ott van Donna Summer. Vagy az ABBA. Aki hallott egyszer is az Eagle-t, az tudja, hogy mi a jó zene…

– Aha. Fosok mind – bólintott Fülöp. – Szóval Abba?

– Abba – bólintott Délia.

Fülöp kurtán bólintott, majd újra a képernyőjébe meredt. Délia egy kicsit várt, aztán eltűnt az irodából.

A délelőttje rosszul telt. Fájt neki, hogy bántották az Abba-t. Mintha őt tiporták volna sárba. És ez nem járja. Ez nagyon nem járja. Mert persze porba lehet valakit alázni egy csomó módon, de a bandáját, azt, ami erőt adott neki olyan sok alkalommal… Hát azt nem!

//

Ebédkor Fülöp megjelent az asztala előtt.

– Ebédre megyek, és nem jövök vissza – közölte.

Délia bólintott.

– A gépemet zárja le. Elfelejtettem.

Új bólintás volt a válasz.

Fülöp eltűnt a liftben, ő pedig besietett az irodába, nehogy elfelejtse lezárni a gépet. Lehuppant a főnöki székbe, melyből reggelente nem szoktak rá figyelni, és megmozgatta ez egeret. A képernyő felizzott, és üzleti programok helyett a világ legnépszerűbb zenelejátszójának ismert felülete ugrott elő.

Újra érezte az önérzetébe fúródott tüskét. A lezárás gomb felé nyúlt az egérrel, de érezte, hogy a seb kifakad, és a düh elárasztja a tudatát.

– Az Abba fos? A Bee Gees hányadék? – mondta hangosan az irodának, majd a keresőmezőbe két szót pötyögött be:

„Best of disco”.

Ezer lejátszólista jelent meg a képernyőn. Az egyik tizennyolc órában ontotta a discot.

– Ezt edd meg! – nyomta meg diadalmasan a lejátszás gombot.

Meleg, kellemes érzésekkel hagyta el az irodát. A halkra vett zenerendszeren éppen felcsendült a Bee Gees Night fever-je, amikor behúzta maga mögött az ajtót.

Gyorsan számolt. Ha reggel fél órával korábban érkezik, hogy lezárja a gépet, akkor nagyjából tizenkét óra nettó diszkóval eteti meg az algoritmust, és Fülöpnek, nos, kemény munkával is hónapokba kerül majd, hogy megszabaduljon a hetvenes évektől.

Jókedvűen dudorászva ült le az asztalához. Eszébe jutott a Winner takes it all. Bekapcsolta a saját lejátszóját és elindította a számot. Azért mégis jó nap ez a mai. Olyan friss, diszkós.