Az ellenállás

1.

Június 5-én érkezett el a nap, amikor valóssá vált az ígéret: soha többé nem lehet megbukni egy iskolában. A gimnáziumok, egyetemek szótárából száműzték a „bukás” kifejezését. Diákok milliárdjai ujjongtak a hír hallatán. A papír biztosítva volt, csak pénz kellett hozzá, vagy türelem, hiszen aki bekerült, az előbb-utóbb sikeresen ki is jutott a rendszerből. Ha elég pénzt fizetett, akkor gyorsan túlesett az egészen, ha csak annyi pénze volt, hogy kifizesse az iskola járandóságát, akkor pedig az előírt évek után kapta kézhez a végzést tanúsító dokumentumot.

Tulajdonképpen mindenki elégedett volt. Az egyetemek felvirágoztak. Egyre többen jelentkeztek tanulónak: ki ne akarna diplomát némi pénzért? A diákok megkönnyebbültek. Semmi stressz, nincs többé vizsgadrukk. Elég csak megjelenni, és a kettes már biztosítva van. És persze, ha valaki hiányzik az sem katasztrófa: mindig van kiskapu, kérvény, külön engedély, mivel megbukni nem lehet, maximum kihalni. A tanárok pedig…

2.

A titkos összejövetel éjfélkor kezdődött az egyetem étkezdéjének raktárhelyiségében. Ariadné találta meg a helyszínt. Véletlenül bukkant rá, amikor délben a szakáccsal beszélgetett. Az öreg árulta el neki, hogy a hátsó helyiségekben nincs megfigyelő rendszer, így akár ötven ember is bátran összeverődhetett ott anélkül, hogy kockáztatták volna a gyülekezési tilalom megszegéséért járó retorziókat. Nincs szem, nincs bűn. Így megy ez már ezer éve. A bűntett önmagában nem létezik. Csak ha tudnak róla, akkor válik bűnné. Legalábbis mostanában ez látszott igaz megállapításnak.

– Késtem? – kérdezte suttogva Bogumil.

– Nem. És nem kell suttogni.

– Hát én azért suttogok. Ha lebukunk, akkor ugrott az életünk. Pláne, hogy tanárok vagyunk. Akkor talán még a börtön…

– Ne beszélj hülyeséget – szakította félbe Ariadné, és kitárta a raktár ajtaját.

Bent négyen ücsörögtek a salgó-polcok közé kitett, konzervekkel teli kartondobozokon.

Bogumil látványára ketten is felpattantak.

– De jó, hogy te is… – ölelte át a férfit Oriána, a tanszék leglelkesebb tagja. Aki nála érzelmesebb volt, az már nem számított emberi lénynek – legalábbis ezt tartották róla a legtöbben.

– Hát… azért én be vagyok szarva – ölelte vissza Bogumil.

Ariadné visszatért az ajtóból, majd átvágott a gyülekezeten, és néhány pillanat múlva kólákkal és néhány zacskó sósropival tért vissza.

– Béla ajándéka az ellenállás számára – mondta, és a nassot a középen álló doboz tetejére halmozta.

– A börtönben adnak kólát? – kérdezte Bogumil.

– Szerintem igen, de nem a menzán, hanem a rabtársak, ha megtanítod őket írni – válaszolta Ariadné.

– Az jó.

– És senki sem megy börtönbe. Azért jöttünk, hogy lefektessük az elveket. Semmi több. Ez még nem bűncselekmény.

– Tanszékvezető vagy. Te tuti oda mész, ha lebukunk.

– De nem bukunk le! És ha mégis, akkor kártyáztunk – mosolyodott el a nő, és táskájából kivett két originál pakli francia kártyát. Kibontotta és osztott.

– Komolyan kártyázunk? – kérdezte Lícia.

– Nem – nézett kollégájára Fülöp, aki valószínűleg most szólalt meg utoljára a találkozón. Az előadótermeken kívül nemigen szólalt meg.

– Csak úgy kérdeztem. Mármint, ha ránk törnek, akkor tényleg azt látják…

– Ha valakire rátörnek, akkor az nem kártyázik tovább, szóval jó lesz ez így – jegyezte meg Klaudia halkan és elvett egy szál ropit.

– De olyankor általában ledobják a kártyát és menekülnek az emberek.

– Akkor dobd le.

– De hát nincs a kezemben. Hogy dobjam le?

– Jó. Aki úgy érzi, az tartsa a kezében a lapokat, amíg megbeszélés tart, hogy ledobhassa, ha ránk törnek – zárta le a vitát Bogumil.

– Na tehát. Akkor kezdjük meg az ülést – mondta komolyan Ariadné. – Elsőként azt kell eldöntenünk, hogy mi legyen a hozzáállásunk az egészhez.

– Mármint mihez? – kérdezte Lícia.

– A tanításhoz.

– Most ez komoly? Azért vagyunk itt, mert itt mindenki egy dolgot akar.

– Igen, de azért ezt ki kell mondani. Tehát. Két választási lehetőségünk van. Az egyik a könnyű út. Vázolom. Nem kell többé tanítani. Semmi erőfeszítés. A minimumot adjuk, azt is félgőzzel. Mivel a diákok nem igénylik a tanítást, mivel ettől a perctől kezdve a tanulás nem szükséges feltétele a sikeres vizsgáknak, mi sem tesszük oda magunkat. Leadni a minimumot, vagy még annyit sem. Semmi fölösleges energiapazarlás. A cél a fizetés felvétele, és a megfelelő, minimális energiabefektetési sémák alkalmazása. Amennyiben ezt választjuk, úgy kidolgoztam egy rendszert, amiben tulajdonképpen heti egy, maximum két óra valódi munkát kell ezt követően befektetnünk úgy, hogy közben látszólag mindenki tartja az elvárt színvonalat. Aki erre szavaz, az tegye fel a kezét.

Csönd lett a raktárban.

– Azért ez elég csábító – mondta végül Fülöp. Szájából cigarettaként lógott ki egy ropi. Úgy nézett ki, mint Humphrey Bogart a Casablancában.

– Fülöp, ne már! Én nem leszek díszlet – nézett rá Bogumil.

– Jól van, na! Csak úgy mondtam. Ha lenne valami komoly hobbim, most ezt választanám. Aranyélet, semmi stressz. Rugalmas elszakadás a hallgatóktól. Fogadjuk el, hogy ez már más világ. A tudás mehet a kukába, elég az internetelérés. Őskövületek vagyunk. Legalább élvezzük ki, hogy nem kell dolgozni.

– Tényleg? – kérdezte most már szigorúan Lícia.

– Nem. Csak úgy mondtam.

– Akkor jó. Szóval akkor ki szavaz erre? – kérdezte Ariadné.

Egy kar sem mozdult meg.

– Jó. Akkor jön a második lehetőség. Mégpedig az, hogy tanítani fogunk.

– De hát… hogy? Mert én egyetlen órát sem vagyok képes tartani úgy, ahogy ezek néznek ránk. Üveges tekintet, unott arcok – mondta halkan Oriána. Sírás érződött a hangjában.

– De nem mindenki.

– Jó, nem mindenki, de azért… sok. Túl sok.

– Nyugi, a terv pont erről szól – bólintott Ariadné. – Figyeljetek! Az első lépés a szétválasztás. Ez a legfontosabb. Ki kell válogatni azokat, akik még akarnak tanulni. Ez a legnehezebb lépés. Komoly körültekintést igényel, mert könnyen le lehet bukni. Mondom a tervet. Az év elején dolgozatokat fogtok íratni velük.

Többen felnevettek.

– Ariadné, ne viccelj? Hát még azok sem írják meg, akikben van értelem. A hülyék pedig nem is értik, hogy mit jelent a dolgozat szó – mondta nevetve Fülöp, aki már most többet beszélt, mint az elmúlt tíz év összes értekezletén.

– Nem hülyék. A hallgatók nem hülyék.

– De azok – vont vállat Fülöp.

– Nem mondhatsz ilyet!

– De hát, ha azok? Egyik-másik a legalapvetőbb gondolati műveletekre sem képes. Ezt én hülyének hívom, bocs.

– Nem az, csak nincsenek meg a megfelelő képességei.

– Ezt nevezem hülyének. Nullás dolgozatok százai, Ariadné. Aki nullás dolgozatot ír, az nálam hülye. Sőt, még annál is rosszabb, mert egy hülye azért tudja, hogy ha találomra ikszel be megoldásokat, akkor néha bele kell trafálnia. De van, aki még ezt sem érti meg. Mi rosszabb a hülyénél?

– Az érdektelen. Szerintem az rosszabb – szólalt meg Lícia.

– Mi lenne, ha nem hülyéknek hívnánk őket, hanem információdeficites hallgatóknak? – kérdezte Bogumil.

– Jó. Te hívd így. Én maradok a hülyénél.

– De nem hülyék. Ez megalázó kifejezés – sóhajtott Ariadné.

– Na, figyelj ide! Nálam háromféle hallgató van. Az egyik az, aki okos, és tanul. A második az, aki buta, és nem való egyetemre, mert az értelmi képességei nem elegendőek ahhoz, hogy itt tanuljon. Ő az A típusú hülye. Őket sajnálom. Rossz helyen vannak, és az mindenkinek fáj. A harmadik az, aki lehetne okos, de gyűlöl tanulni. Ő a B típusú hülye. Őket utálom. De nálam az A és a B is mind hülye. Vagy a hozzáállása miatt, vagy, mert tényleg az. Tök mindegy, hogy melyik. Tanítani nem lehet, tehát hülye marad. Akkor sem lesz okosabb, ha csillagszóróval a seggemben magyarázok neki, miközben egy kötélen egyensúlyozok. Nem akar tanulni, vagy nem tud tanulni, nekem egyre megy. Hülye. És most éppen ezek számára alakítjuk át az egyetemet. Szóval nekem ne magyarázz, hogy írassak velük dolgozatot, mert az nem fog menni. – Fülöp orrcimpái szélesre tágultak a dühtől.

– Befejezted? – kérdezte Ariadné.

– Be.

– Akkor folytatom. Tehát a terv az, hogy dolgozatot íratunk velük. Nem is egyet. Figyelünk, keresünk. És azokat, akik vagy nem képesek, vagy nem akarnak tanulni… azokat hagyjuk szépen.

– Ez mit jelent? – tette fel a kezét Oriána, mintha iskolában lennének. Végül is ott voltak.

– Amit jelent. Hagyjuk. Tovább engedjük őket. Ha ír valamit a lapra, arra pontot adunk. Annyit, hogy átmenjen. Ez a feladat, ezt kaptuk parancsba, szóval ez lesz.

– Ezt sikerült kitalálnod? – kérdezte Fülöp.

– Várd ki, Fülöp! Tehát azokat, akik a közelében sincsenek a szintnek, azokat átengedjük, vagyis… – Ariadné komoly hatásszünetet tartott.

– Vagyis? – kérdezte Oriána tágra nyitott szemekkel.

– Vagyis magukra hagyjuk őket. Nem törődünk velük. És azokra koncentrálunk, akik nem…

– Na, micsodák? – szólt közbe Fülöp.

– Nem reménytelenek.

– Én az A típusú hülyéket sem dobnám el – szólalt meg Klaudia. – Azok nem tehetnek róla, hogy hülyén érkeztek ide. Ők nem reménytelenek. Vagyis nem mind azok. Azokkal még talán lehet kezdeni valamit. Sőt. Lehet, hogy nem is hülyék, csak sok mindent nem tudnak. Szóval őket nem kéne elengedni.

– Jó, de hogy válogatod külön őket a B típusúaktól? – kérdezte Ariadné. – Honnan tudod, hogy nem akar vagy nem tud tanulni? Ha az A és a B is kettest kap a semmire, akkor honnan tudod, hogy melyik melyik?

– Hát kérdezzük meg őket – mondta Oriána.

– Tényleg. Az jó! Kedves hallgató, áruld már el: azét írtál tizenkét százalékot a hatvanszázalékos kettesért, mert nem tudsz gondolkodni, vagy azért, mert eszedbe sem jutott? Szerintem ez menni fog – bólintott Fülöp és új ropis cigarettára gyújtott.

– És ha azt mondanánk nekik, hogy aki hármast ír, az… – Bogumil nem fejezte be a mondatot.

– Kap egy csokit? – nevetett fel Fülöp.

– Nem – rázta meg a fejét Bogumil.

– De! – szólt közbe Ariadné. – Az kap valamit. Majd kitaláljuk, hogy mit. Ez jó ötlet. A lényeg, hogy aki a kettessel nem elégszik meg, az már akar valamit.

– Csokit – bólintott Bogumil.

– Az is valami. Legalább csokit akar és nem egy papírt ingyen. Na, haladunk. Tehát az A típusú nem reményteleneket és azokat, akik tudnak és akarnak is tanulni, elkülönítjük a B típusúaktól. Azokat hagyjuk szépen. Kapjanak diplomát hülyén.

– Na, látod, te is így hívod őket – vigyorodott el Fülöp.

– Csak, hogy haladjunk. Velük nem törődünk. Legyen a társadalom gondja, hogy tele van papíron okos, a valóságban hülye emberekkel…

– Már megint – kacsintott Fülöp.

– … ők innentől nem a mi gondunk. Ne is törődjetek vele. Viszont azokat, akik tudnak, vagy legalább akarnak tanulni…

Ariadné megint hatásszünetet tartott.

– Ariadné, nem színházban vagy. Szóval? – kérdezte Fülöp, de ő is egy kicsit előre hajolt.

– Azokat viszont tanítjuk. Csak rájuk koncentrálunk. Nekik magyarázunk, nekik adunk feladatokat, velük törődünk. Az ő szemükbe nézünk, velük konzultálunk. A B-ket észre sem vesszük. Csak akkor figyelünk rájuk, ha újra akarnak valamit. Mármint tanulni. Egyébként innentől ők nem léteznek. Értitek? Ez a terv.

– És ennek mi a lényege? – kérdezte Bogumil.

– Nem hiszem, hogy nem érted – nézett rá látszat megvetéssel Fülöp.

– Az, hogy így még megéri bemenni hozzájuk. Még elhihetjük, hogy van értelme a létünknek.

– A lelkünknek kell, Bogumil – mondta halkan Oriána, és végre rendesen elsírta magát.

– Ja, így is lehet fogalmazni – bólintott Ariadné.

– És most ennyi? Ez lesz az ellenállás?

– Ez. Nincs más eszközünk, mint az, hogy elhitetjük magunkkal, hogy még van értelme a munkánknak. És így még van. Hiszem, hogy így még van.

– És a azok a B-típusúak, akik csak lusták, de ha megmutatjuk nekik, hogy jobb nem hülyén, akkor talán dolgozni kezdenek? – kérdezte Oriána könnyes szemmel.

– Vagyis azt mondod, hogy törődjünk azokkal is, akik semmit nem tesznek, de a papír kell nekik? – nevetettfel Fülöp.

– Azért van közöttük olyan, aki csak lusta és ha rákap a tudás ízére…

– És hogy gondolod? Beszéljek a lelkükre, hogy „drága szívem, nem jó ám hülyének, pláne, ha választhatsz mást is”?

– Azt megtehetjük – bólintott Bogumil.

– Egy kis rábeszélés tényleg belefér – csatlakozott Lícia.

– Ne már, Lícia! Ez marhaság – legyintett az ég felé Fülöp bosszúsan.

– Miért? Egy tanár lelkesít is nem csak oktat – vágott vissza Lícia.

– Szóval vigyek csillagszórót az órára? Ezt akarod.

– Egy kicsi csillagszóróba nem halsz bele – vont vállat Oriána.

Csend lett.

– Nincs bor? – kérdezte Fülöp.

– Nem hoztam. Kéne?

– Hát, ha komolyan gondoljuk, akkor koccintani kéne rá. Én mondjuk az A-t és B-t is elengedném.

– Én nem. Az A-k nem direkt hülyék. Bennük még van potenciál – csattant fel Ariadné. – És ebből nem engedek!

– Jól van, na! Csak mondtam, hogy úgy könnyebb lenne.

– Nem az! – csatlakozott Lícia. – Ariadnénak igaza van. Őket nem dobhatod ki alapból.

– De a B-ket igen?

– A B-típusúakból azokat, akiket meg lehet győzni, tanítjuk, a maradék B-t pedig észre sem vesszük –

bólintott Ariadné. – Mintha ott sem lennének. Semmi közünk hozzájuk. Ők a papírért jöttek, nem a tudásért. Hát akkor papírt kapnak és mást nem.

– Szegények – súgta Oriána. Megint közel állt a síráshoz.

– Ezt felejtsd el, Oriána. Meg kell keményedned. A rendszer tette őket B-hülyévé és nem te – állt fel Fülöp, mint aki véget akar vetni a találkozónak. – Azzal, hogy tudás nélkül paprít ad nekik. Aki ezt kihasználja, azzal neked semmi dolgod. Jól mondom?

– Jól! – bólintott Ariadné.

– Van még valami lényeges? – kérdezte Fülöp.

– A részletek, de azt kidolgozom én. A válogató teszteket együtt szerkesztjük meg. A B-knek pedig már félig készen vannak a bukásbiztos feladatok. A halaim is átmennének. Azzal nem lesz gond.

A többiek is felálltak.

– Akkor vége a kártyapartinak? – kérdezte Oriána.

– Szerintem igen – nézett rá Bogumil.

– És ki nyert?

Erre a kérdésre senki sem válaszolt.

– Ne egyszerre menjetek ki! Az feltűnő – nyitotta ki a raktár ajtaját Ariadné.

Bogumil és Lícia indult el elsőként.

– Nem hülyék! – bökte oldalba Fülöpöt Ariadné, amikor egyedül maradtak. Már a konyhában jártak, a kiadópult mögött.

– Jó. Nem azok. Legyen csak technikai kifejezés, míg nem találunk rájuk jobbat.

Ariadné bólintott.

– Megéri ez? – kérdezte Fülöp. – Nem mintha érdekelne a lebukás.

– Ha lebukunk, hát lebukunk – vont vállat Ariadné. – Akkor marad az agyhalál… és a csillagszóró,.

– Nem nekem – nevetett fel Fülöp. – Nem áll jól.

– Kipróbáltad?

– Persze.

Ariadné megvárta, míg Klaudia lépteinek zaja elenyészik az étterem bejáratánál.

– Ha így még hihetünk abban, hogy van értelme a létezésünknek, akkor szerintem megéri. Ha mást nem, hát miattunk.

Fülöp komolyan a tanszékvezető szemébe nézett.

– Azt hiszem, hogy szeretem az optimizmusodat. Erőt ad.

– Kösz! – kacsintott Ariadné és elindult az asztalok között. Fesztelenül viselkedett. Itt már éltek a kamerák.