Végítélet tájékoztató

Mikor véletlenül kiderült, hogy az utolsó ítélet napja tényleg létezik, meglehetősen nagy felbolydulás támadt az emberek között. Pláne akkor vált feszültté a helyzet, amikor egyértelművé vált, hogy a dologban semmi fennkölt nincs, és mindenkire érvényes, részrehajlás nélkül. Az igazság egy fatális véletlen során bukott ki és nem lehetett letagadni. Az emberiség megrökönyödött, azután pedig felháborodott azon, hogy az egész folyamat denaturált, az égvilágos semmi nincs benne, amit szeretni lehetne. Ez neurózist szült, ami nagyban rontotta az együttélés hétköznapjait.

Nem kellett sok idő és megjelentek a felkésztő beszélgetések, melyeket a Végítélet Hivatal szervezett és bonyolított le. Semmi kedvük nem volt a dologhoz, de ha már kiszivárgott az igazság, nem tehették meg, hogy ne enyhítsék a károkat. A felkészítés egyénileg zajlott. Egy emberrel is elég nehéz, kettővel már szinte lehetetlen elbánni. És különben is, a Végítélet is egyéni futam lesz, legalább szokják a helyzetet.

*

Matild belépett az irodába, melynek létezéséről egy évvel ezelőtt még senki sem tudott. Az irodaépület földszinti csarnoka dísztelen volt, szinte szürke. Matild a kezében lévő cetlire nézett, melyen egy szám virított. Halvány fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen vele.

– Matild? – szólalt meg mögötte valaki.

Matild megfordult. Egy apócska, Matild számára meglehetősen csúnyácska férfi nézett fel rá.

– Igen?

– Jöjjön velem. Már vártam.

– Maga?

– Ha nem haragszik érte, akkor én. Egyébként Angyal vagyok – nyújtotta kezét a férfi.

– Maga Angyal?

– Most mondtam.

– De olyan angyal? Mármint angyal-angyal?

– Az angyalnak nincsen fokozása. Egyébként meg maga és én egészen mást értünk a kifejezés alatt, szóval ebbe inkább nem menjünk bele – mondta a férfi szaporán majd intett és elindult az épület liftjei felé. A lift sor hosszú volt. Rémisztően hosszú.

– Ennyi lift – mondta őszinte álmélkodással Matild.

– Sok a kuncsaft – nyomta meg a hívógombot a kisember.

A lift ajtaja kinyílt, és ők beszálltak.

Matild meglepetten torpant meg, amikor két szabványos műanyag kerti széket vett észre a fülkében. A kisember leült az egyikre, és a másikra mutatott.

– Leülne?

– A liftben fogunk beszélni?

– Egyszerűbb a normál helyszínen megejteni ezt a kis beszélgetést, mint egy irodát erre lefoglalni, nem gondolja?

– Normál helyszín… – nézett körbe kikerekedett szemekkel Matild. – Azt akarja mondani, hogy majd akkor is…? …. Egy lift?

– Hát igen. Csalódott?

– Eléggé. Azt hittem, hogy lesz majd kapu…

– A liftnek van ajtaja.

– Trónus…

– Az csak mese. Minden automatikusan zajlik.

– Ítélethirdetés.

– Most mondtam, hogy minden automatikus. Beszáll, a lift érzékeli a pontszámokat és elindul vagy lefelé vagy felfelé. Ennyi. Semmi fakszni, semmi máz.

Matild úgy vélte, hogy ebben a pillanatban veszítette el a kiskorúságát, de ezt nem kötötte a férfi orrára, inkább leült a székbe.

– Nos, a lényeget végül is, már elmondtam. Majd amikor itt az ideje, beszáll, a lift pedig a pontszámok alapján elviszi a célállomásra.

– És ott?

– Azt nem mondom meg. Hála ég, az még nem szivárgott ki. Van még kérdés?

– Lenne pár.

– Jó, de egyik se vonatkozzon arra, hogy utána mi lesz. A liftig van felhatalmazásom bármit is elárulni.

Matild biccentett, hogy érti a dolgot.

– Akkor azt mondja meg, hogy ezek a pontszámok hogyan működnek. Egyáltalán, milyen pontokról beszélünk?

A kisember elvigyorodott, mint aki már régen erre a kérdésre várt.

– Valójában egyetlen értéket mérünk. Azt, hogy mennyire volt jó ember.

– Mármint…? Mármint…? – hebegte Matild.

– Mármint mennyire volt nettó jó.

– Nettó?

– Úgy valahogy. A liftben a nettó érték számít.

– Én nem tudtam, hogy… egyáltalán hogyan mérhető az, hogy jó ember voltam? A jóság nem igazán mérhető valami. Túl képlékeny fogalom.

A kisember mókásan fintorgott egyet, mint a tanár, amikor a diák hülyeséget mond feleléskor.

– A helyzet az, hogy a jóság eléggé jól mérhető dolog. Remekül lehet számszerűsíteni. Ezért működik a dolog automatikusan.

– A jóság nem mérhető. Nem súly vagy hossz.

– Nem. A jóság mennyiség – válaszolta a kisember huncut mosollyal a szemében.

– Mennyiség?

– Persze. Gondoljon csak bele. A jóság valójában nem több és persze nem is kevesebb, mint mindaz, amit maga tett és ami miatt mások, a társai, a többi ember jót gondol magáról. Mivel minden gondolatot mérni tudunk, elég pontosan, így azt is tudjuk pontosan, hogy hány ember gondolt magára jó emberként, hányan gondoltak magára szeretettel, kedves gondolatokkal, hálával és így tovább, és hányan gyűlölettel, megvetéssel, haraggal és így tovább.

– De ez még nem jóság. A jóság olyan cselekedet…

– Ne is folytassa! A jóság nem abszolút fogalom. Jónak lenni nem több és nem is kevesebb, mint annyi, hogy hányan gondoltak magára szeretettel és hányan gyűlölettel. A jóság nem objektív dolog. Nagy baj is lenne, ha az lenne. A jóság csak egy reláció. Egy érték, hogy maga hogyan vett részt mások életében. Sima mennyiségi kérdés semmi több.

– Én ezt azért vitatnám.

– Hát ez senkit sem érdekel. A lényeg az, amit mondtam. Figyeljen ide. Maga emberek között él. Jónak lenni csak emberek viszonylatában lehet. Ha egész életét egyedül éli le, akkor nem tud jó lenni. Igaz vagy nem igaz?

Matild kis gondolkodás után bólintott.

– Na! Akkor mit csodálkozik azon, hogy így semmi más nem számít, csak az, hogy milyen hatást gyakorolt a tetteivel a többiekre?

– Ez embertelen – csóválta fejét Matild felháborodva.

– Ez statisztika.

– A jóság nem statisztika.

– De az. Cselekedetek és azok hatásainak összessége. Mi ezt mérjük. Elnézést kérek érte. Ha van egy jobb ötlete, akkor szóljon. Nekünk nincs.

– De ez… Ebben nincs érzés.

– De. Elég sok van.

– Ezzel az erővel egy diktátor is lehet jó ember.

– A diktátorok nem jó emberek. Szinte mindig lefelé mennek. Mert a nettójuk a végén majdnem mindig negatív. Igaz, sok millió ember rajong értük, főleg kezdetben, nagy a pozitív oldal, de ugyanakkor sok millió pedig gyűlöli is őket. És a végén szinte mindig a mínusz nyer. Ez van. A lényeg, a hatás. Csak az számít. Tudja, valójában maga lehet rossz ember is, ha folyton jót cselekszik.

– Ezt nem hiszem el.

– Pedig de. Vegyünk egy csodálatos művészt, aki sok millió embernek okoz örömet nap mint nap évtizedeken át. Jó ember?

– Gondolom igen.

– De közben veri a feleségét és a gyerekeit.

– Akkor rossz.

– Hát nem. Nettoban ő jó ember. A hatás számít. A hatás pedig az illetőt érintő gondolatok előjele. Mondjuk, ha nem túl nagy művész, és a társa és a gyereke évtizedeken át minden percben a pokolra kívánta, akkor még így is lehet rossz ember. De a nagyon híreseknél ez azért elég ritka.

– Azt mondja, hogy egy gonosz ember is lehet jó, ha nem derül ki, hogy…

– Maga egészen okos – bólintott elismerően a kisember. – Igen. Ez a lényeg. Hogy ki hogyan és mit gondol az illetőről. Vegyük magát. Ha nem derül ki sohasem, hogy maga egy gazember, akkor maga felfelé megy majd. A nettója jó lesz. Mert mindig, minden esetben az információ számít. Az, hogy maga hogyan hat a világban. Ha nincs információ a gazemberségéről, akkor a világ számára maga jó és akkor nekünk is az.

– Ez… nem hiszem el, hogy… ez így hazugság! – kiáltott fel Matild. Izzadt a tenyere.

– Nem az. Itt hatásokról beszélünk érzelem, fennkölt moralitás, ködös parancsolatok nélkül. Csak az számít, hogy mit tesz és a tettei nyomán ki mit gondol magáról. Ha maga egy megátalkodott gazember, de mindig mindenkivel úgy viselkedik, hogy azok szeretik és tisztelik, akkor magával felfelé indul el a lift. Ez így objektív.

–Miközben rossz vagyok?

– Asszonyom, ne kelljen megismételnem magam: a rossz, jó, relatív dolog. Végsősoron az számít majd, hogy mások hogyan néznek magára. A hatása számít, semmi más. Szóval tegyen jókat és minden rendben lesz. Ígérem.

Matild most már egész testében verítékezett. Aztán eszébe jutott valami.

– És ha… Tegyük fel, hogy megölök valakit, aki ki akarja írtani a világot. De én tudom, hogy ő gonosz. Ezért ölöm meg.

– Érdekes, folytassa.

– És senki nem hisz nekem és gyilkosnak látnak a halálomig.

– Igen… tovább.

– De aztán kiderül, hogy én mentettem meg a világot.

– Maga tényleg okos. A helyzet az, hogy a nettó mérése nem fejeződik be itt. Ha lekerül és a nettója pozitívba megy át az idők során, akár jóval a halála után, akkor szépen felköltözik majd. Vagy fordítva. Ez egy hatalmas átjáróház, mire mindenki megtalálja a végén a helyét. Érti? De akkor is azt mérjük, hogy mit gondolnak magáról. Mindig azt mérjük, mert a hatás mérhető. És egyébként így igazságos. Nyilván vannak hibák, de hát hol nincsenek? Egyébként a halál után már alig változnak az értékek a legtöbb ember esetében. Csak egy két kivétel van. A többieket elfelejtik, és az érték nem változik jelentősen.

– Ez képmutatás. Ez egy iszonyatos képmutatás. Csak azért tegyek jót, hogy majd a liftben…

– Képmutatás az, amikor azért él egy bizonyos módon, hogy mások csupa jót gondoljanak magáról?

– Nem erről beszélek.

– Akkor miről?

– Arról, hogy én közben mit gondolok magamról. Arról, hogy tudom, csak megjátszom magam… hazudok, mert jót teszek, de közben tudom, érzem, hogy egy gazember vagyok, hogy mindezt csak haszonból teszem… – Matild szemébe könnyek szöktek. – Ami belül van az semmit sem számít?

– Ami belül van? – kérdezte érdeklődve a kisember.

– Amit magamról gondolok.

– Maga most a bruttó értékről beszél?

– Bruttó?

– Hát igen. A bruttó jóságról. Arról a részről, ami bent zajlott le miközben cselekedett és cselekedett. Mindaz, amit magáról gondolt.

– Bruttó?

A kisember komolyan bólintott: – Adózás előtti érték. Mondhatjuk úgy is, hogy az életének az adótartalma.

– Azt le kell adózni?

– Manapság mindenből adót kell fizetni. Gondolja, hogy ebből nem? Leadózza, és ami marad, az lesz a nettó. Abból számol majd a lift. Addig meg magánál van. Adótehernek hívják.

– És hogy adózom le?

– A számítás elég bonyolult. Ha nem végzett végítéleti könyvelő iskolát, akkor nem fogja megérteni. A lényeg, hogy amikor beszáll a liftbe, elvesszük magától és kész. Nincs vele több gondja.

– Szóval nem számít bele a nettóba?

– Nem. Miért számítana?

– Akkor minek van?

A kisember szeme megcsillant: – Asszonyom, a bruttó nem a liftnek szól, hanem magának, amíg él. Nem a jövőnek, hanem a jelenének. A nettó fölötti érték, ami bruttóvá teszi az egész életét, valójában az maga. Csináljon vele, amit akar. Amíg be nem lép a liftbe, addig szabadon gazdálkodhat vele. Képezhet belőle nagy adóterhet, vagy egészen kicsit. Magán múlik. De amikor az az ajtó becsukódik majd maga mögött – mutatott a Matild mögött hirtelen szélesre táruló liftajtóra a kisember – már csak a nettó számít majd. A többit leadja nekünk. Ha nem akar túl sok adót fizetni, akkor éljen úgy.

Matild szédelegve lépett ki a liftből.

– És erről egy szót se senkinek – csatlakozott hozzá a kisember. – Ez egyéni konzultáció volt, nem tartozik másra.

– Hazudjak?

– Ha jónak látja, persze – nevetett fel a kisember. – Maximum kicsivel több adót cipel a végéig. Vagy kevesebbet, ha maga szerint kegyes a hazugság. Mondom, az adóteher-számítás bonyolult dolog.

A kisember egészen a csarnok bejáratáig kísérte Matildot.

– Most kellően összezavart – nézett a kisemberre. – Eddig azt hittem, hogy jó ember vagyok.

– Sajnálom. Tudja, meg is értem. Bruttó, nettó, adóteher. Én mondtam a főnökömnek, hogy hagyni kéne az egészet, mert csak bezavar a folyamatba. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy a tájékoztatás jobb lesz, növeli a nettó jót, meg ilyenek. Hát nem tudom. Szerintem ez kockázatos.

– Az emberekre nézve?

– Ja, dehogy – nevetett fel a kisember. – A főnökömre nézve, hogy merre indul majd a lift, ha egyszer ő is beszáll.