A tudás és a gazdatest

Már feltárták a koponyát.

Ránézett a terepre. Igen, ez lesz ma a feladat, bele kell túrni a világ egyik lemisztikusabb mezejébe. Kezébe fogta a szikét, és érezte azt a végtelen barbárságot, amit a mozdulat sugallt. Betolakodó egy idegen világban. Az agy egy idegen bolygón burjánzó virágos mező, melyen milliárdjával nőnek a senki által nem ismert növények. „Jé, egy kankalin”, mondhatná a megérkező űrhajós, de valójában pontosan tudja, hogy nem, nem kankalinról van szó, hanem egy kankalinhoz hasonló virágról. És minden egyes csodásan viruló növény csak hasonlít valamihez, de nem az. Mert ami ott bent, azokban a szürkés, rózsaszínű tekervényekben meglapul az nem is igazán emberi. Az ismeretlenben nyúló szféra, mely által több, mint emberi – talán Sturgeonnak volt egy ilyen című könyve, na ja, rég olvasott már szépirodalmat. Különös, hogy az ember saját fejében hordja a legnagyobb misztikumot. Talán az agy nem is egy személyes szerv – Ényém! Enyém! –, hanem inkább portál, mely átjárót biztosít az univerzum távoli csücskeibe. A test? A test pedig egy szütyő, ezt tart itt a kapu egyik oldalán, melyből bármikor át lehet lendülni egy másik szütyőbe, mondjuk az Alfa Centauri valamelyik bolygójára.

És most ő, ezzel a szikével esik neki.

Mintha az űrhajós rotációs kapával indulna neki azon a bizonyos egzotikus csodamezőn. És mégis: megteszi. Mert meg kell tennie. Ennek az embernek – nevezzük inkább emberpalántának a maga tizenkét évével – ez a rotációs kapa az egyetlen esélye. És ő megpróbál a lehető lepontosabban kapálni, lehetőségeitől függően szinte nem is érinti majd a kankalinhoz, sáfrányfűhöz, búzavirághoz hasonló csodákat. Csak annyi kárt okoz majd, amennyire feltétlen szükség van. De hogy mit tett valójában éppen úgy nem tudja, mint ahogy a gépikapás űrhajós sem ismeri a lezúzott virágok nevét. Csak reméli, hogy van még belőlük máshol a mezőn, és hogy a föld majd begyógyul.

Nagyot sóhajtott. Dolgozni kell. Ez a munka. Magabiztos mozdulatok egy bizonytalan vidéken. Erőt érzett magában. A fontosság erejét. Igen. A most elvégzett mozdulatokat nem mindenki végezheti el. Mert bár keveset tud, de mégis sokkal többet, mint amit mások tudnak erről a virágos rétről. Ahogy nem lehet mindenki űrhajós, és nem állhat mindenki – az emberiség nevében – idegen bolygók ismeretlen mezeje előtt egy rotációs kapával, úgy ő most kiváltságos és felelősségteljes helyzetben van. A tudása az, amely idáig hozta, és a tudása az, mely most a vállára nehezedik.

Dolgozni kezdett.

Egyszerű mozdulatok és mégis évtizedek tudása van mögötte. Igen. Talán ez a lényeg. A tudás most az ő koponyájának csillagportáljából áramlik szét végtagjaiba, a mozdulataiba. Megszerezte a tudást, és most az rajta keresztül dolgozik. Az ő személyében testesül meg. Általa válik valósággá. És pontosan ezért érzi azt, hogy csinálnia kell.

Jól haladt. Elért a problémás részhez, és hátralépett. Most várni kell.

Ha most letenné a kést, elmenne és azt mondaná, hogy „viszlát, jó volt, de más dolgom van”, akkor ez az ifjú világutazó, akinek tekervényes, misztikus mezejében világok lapulnak, megszűnne létezni. Az asztalon, a lepedők alatt fekvő embernek szüksége van rá. Nem a személyére, hanem a tudására, mely személyében nyilvánul meg. Ha a személy elmegy – leteszi a kést, és kisétál a helyiségből –, akkor megvonja a tudást a világtól, és ez a gondolat…

Ez a gondolat fáj.

Fáj a kép, hogy a világ ártatlanul fog szenvedni a tudás nélkül. És itt nem az ő tudása számít – Enyém! Enyém! már megint –, mert nem az a sorrend. Előbb jön a tudás, melyre másoknak szüksége van, és aztán jön ő, aki mindezt formába önti. Ez egy fordulat. Talán a tudás páli fordulata. És amint ez a tudás előtérbe tolakszik és hátrébb lökdösi a személyt, aki birtokolja – hé, mint csinálsz? – akkor már a tudás dolgozik, az irányít. És a tudás nem képes elmenni, nem képes elmenekülni, mert érzi, hogy a többieknek, a többi formának, a többi kiismerhetetlen mezőnek szüksége van rá. Ezért ő sem tud elmenni, mert a tudás nem akar elmenni.

Azt hiszem, ezt nevezik hivatásnak – gondolta futólag. Hivatás, mert a benne lévő tudást magához hívja világ.

A hivatás kényszer. A tudás oda akarja adni magát, és a személy, mely mögötte áll már, ezért nem képes elmenni. Akkor sem, ha szenved, akkor sem, ha éhezik, ha fogy. Nem érdekli. Érzi, hogy a tudása sorvad, mert ő sorvad, hiszen ő gazdatestként táplálja a tudást, és ha ő éhezik, akkor annak a tudás látja kárát, de akkor sem megy el. A tudás már átvette az uralmat. „Itt maradsz, mert szükség van rám”. És amikor a test, a személy menekülne, akkor a tudás észvesztő, kegyetlen képeket küld felé. Azokat a képeket, melyek a hiányában a világgal történnek majd – elbutult emberek, parlagra került tehetségek, halottak, szűkölködő kölykök… – és a személy, a gazdatest agonizál a szenvedéstől, és azt mondja. Jól van már! Maradok!

Újra munkához látott, és a következő négy órában a feladatok kívül semmi másra nem tudott gondolni.

Amikor végeztek és ő már ellépett a rutinfeladattól – csinálják mások – piheve ült le egy közeli székbe.

– Hallottad? – lépett mellé egy kolléga.

– Mit?

– Idén nem lesz prémium.

Sóhajtott egyet, de a tudatára telepedett tudás már készenlétbe állt, ezért ő, a gazdatest, inkább csak legyintett egyet.

– Na, bumm! Még nem haltunk éhen!