A kiállítás gyönyörű volt. A fegyverek is gyönyörűek voltak, de még a hosztesz lányok is. Az egész úgy volt gyönyörű, ahogy annak lennie kellett.
Utólag megszámolta: hatszor sétált el a pavilon előtt. A kitömött vadak szeme fényesen csillogott, és pont ez a csillogás nem hagyta nyugton. Ki kell lőnie egy ilyet. Ha addig félre tud tenni, akkor talán kettőt vagy hármat is. Be akarja cserkészni – állítólag komoly tapasztalat kell hozzá – egészen közel akar lopódzni, hogy szinte megérinthesse a szőrét, meglapogathassa a hátát. Bizseregni kezdett mindene.
– Nem hétköznapi trófea – szólalt meg mellette a pavilonos. Középkorú, ragyogó mosolyú, igencsak csinos nő volt.
Magnusz megrezzent. Észre sem vette, hogy a hetedik átkaroló hadművelete során lecövekelt a pavilon előtt.
– Igen – bólintott alig észrevehetően. Még mindig a kitömött állatot nézte. A szeme volt leglenyűgözőbb.
– A szeme legszebb – mondta a nő, mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Igen. Az megér bármit.
– Látta már életben is? Mondjuk egy távcsöves fegyver célkeresztjében?
– Nem. Soha.
A nő nem válaszolt, így Magnusz kénytelen kelletlen a nőre nézett.
– Pedig eszelős látvány. A szíve a torkában dobog. Ahogy a vad éppen álldogál, vagy lassan, gyanútlanul halad, és maga hosszú órák cserkészése után belenéz végre az optikába, és meglátja a szemét. Az a pillanat mindent megér.
– Maga lőtt már ki ilyet?
– Igen. Hímet és nőstényt is.
Magnusz beleiben megmozdult valami. Egyszerre csodálta és irigyelte a nőt. Legszívesebben most azonnal szeretkezne vele egy elejtett fényesszemű vad tetemén. A nő kacsintott, és Magnusznak már második alkalommal jutott eszébe, hogy olvasnak a gondolataiban.
– De maga is megteheti, ha vágya van rá – tette a nő jobbját Magnusz vállára.
– Én? De…
– Persze. Megszervezem magának. Nem is lesz olyan pokolian nagy összeg, de az élmény mindenért kárpótolja majd. Még egyetlen ügyfelünk sem kérte vissza a pénzét. Egy ilyen vad kilövése pontosan egy életre szóló erővel, energiával, emlékkel tölti majd fel magát.
Magnusz újra a kitömött trófeára bámult.
– Engem Pamínának hívnak. Önt hogyan szólíthatom?
– Magnusz – válaszolt rekedt hangon, és nem vette le szemét azokról a csillogó szemekről.
– Magnusz, képzelje el, hogy már egy ideje a célkeresztben van ez a fenséges vad. Nem sejt semmit, csendben táplálkozik. Maga egy takarásból figyeli. Nem lesállás, csak éppen valami, hogy ne neszelje meg a közeledtét. Letérdel, majd lefekszik, és figyeli ennek a természet adta csodának a különös, kecses mozgását. Ujja megérinti a ravaszt. Hideg a fém, és érződik benne a halál, az a pusztító erő, melyet maga képvisel. A vad lassan tovább lépked. Magnusz. Maga élet és halál ura, mely a legcsodálatosabb érzés a világon. Akár hagyhatná is, hogy elfusson, persze, megtehetné, de nem azért jött. Hanem azért, hogy öljön. Hogy lássa, amint ujjának egyetlen kis mozdulatával befejeződik egy nagyszerű vetélkedés, egy igazi ki-ki játék. És ez a befejezés nem lehet más, mint a nemes, gyors, fenséges halál. A pulzusa már az egekben. Hamarosan istenné válik. Legalábbis a vad istenévé, aki most elvágja ezen gyönyörű élőlény életvonalát. Ujja már a ravaszon. A vad, mintha megérezne valamit, maga felé fordul, és ekkor maga, Magnusz, a szemébe néz.
Magnusz a kitömött állat csillogó szemeibe bámult.
– Amit most lát, az csak halvány emléke annak, amit egy élő vad szemében megpillant majd. Abban benne van a világegyetem, az élet, szinte már bölcsességet fedezhet fel benne. Csillog, vibrál, visszatükröz mindent, amit ez az egyszerű kis lény megértett a világból. És mindez a magáé. Hiszen amikor meghúzza a ravaszt, akkor ez az élet a magáé lesz. Örök kötelék, mely ezután összeköti magukat. Az élőlény és az isten, aki az élete fölött parancsolt. És maga, Magnusz, tudja, hogy ez nemes dolog. Mert ölni, így ölni igenis jó és fenséges dolog, mondjanak bármit is azok a tudatlan állatvédők. Már izzad a homloka, és megcélozza az állat mellkasát. Ha nem tudja pontosan, hogy hova kell, majd megmutatom én.
– De tudom – suttogta Magnusz.
– Csodálatos. Akkor tudja, hogy hol áll az a célkereszt. Az állat újra megmozdul, de maga lágy mozgással követi azt az irányzékkal. Hiszen nem akar hibázni. Nem akarja, hogy szenvedjen az a szerencsétlen állat. Maga nem kegyetlen, nem is szadista. Tiszta, gyors, fájdalommentes halált akar. Egyetlen másodpercet akar élet és halál között, úgy, hogy ez a szépség észre se vegye a léte és nemléte közötti pillanatot. Ez az igazi vadászat. Nem kegyetlen, hanem kegyes. Ezerszer, milliószor kegyetlenebb nagyüzemi módszerekkel gyilkoljuk nap mint nap állataink milliárjait. Az kegyetlen. Mi egyszerűen ölünk. Nemesen, pontosan. A vadász a kegyes halál apostola. És maga, Magnusz, ilyen apostollá válhat. Ugye akarja?
Magnusz bólintott.
– Akkor jöjjön be, és megbeszéljük a részleteket.
– De én…
– Tessék, Magnusz?
– Én nem akarok ölni.
– De, Magnusz, maga ölni akar. Erre vágyik, különben nem lenne itt. De ezzel semmi baj nincs. Ilyenek vagyunk.
– Semmi baj nincs – ismételte el halkan Magnusz.
– Nincs. Nekünk van etikánk, tartásunk, szabályaink…
– Hányat lőhetek ki?
– Ezt is megbeszéljük bent. Jöjjön! – karolt bele Pamína.
– Várjon!
– Nos? – nézett rá a nő kissé bosszúsan.
– De ezzel mégis elveszek egy életet.
– El. Ez benne a szép. Az árvizek, a járványok, a gépsorok mind elveszik az életet.
– De egy ilyen csodával kevesebb….
– Kevesebb lesz? – kacagott fel Pamína. Egy szomszédos pavilon előtt sétáló párocska rájuk nézett. – Magnusz. Mi nem lövetünk ki kihalóban lévő fajokat. Mire gondol? A maga öröme a világ öröme is. Csakis olyan helyre megyünk, mi ketten…
Pamína nem folytatta a mondatot, várta a felismerést.
– Ketten? – esett le végül Magnusznak.
– Persze. A vadászaton én is ott leszek. Szervező vagyok, nem holmi hoszteszecske. Persze, lesznek még páran a csapatban, de mindenképpen ott állok majd maga mellett, amikor elejti az első példányát.
Magnusz némán bólintott.
– Tehát ne kezdje nekem itt a tudatlan szövegelést. Csak olyan vadat lőhet ki, amit mi engedélyeztünk. Számos olyan terület van, ahol ezek a szépségek már káros módon elszaporodtak. Rongálják a termést, teszik tönkre a környezetüket. Nem is gondolná, hogy ezek mögött a csillogó, csodás szemek mögött milyen kártékony állatka lakik, ha hagyjuk őket elszaporodni. Nem, Magnusz, maga csak jót tehet azzal, ha hazahoz néhány példányt. Egyébként tudnia kell, hogy a vadászat árában benne van egy teljes tetem, kitöméssel együtt, és három trófea.
– Az négy.
– Igen. De ez még semmi. Attól függően, hogy hova lesz engedélyünk, ennél sokkal többet is kilőhet. De ezt tényleg akkor beszéljük meg, ha a szerződést már átolvasta.
Pamína lágyan behúzta Magnuszt a pavilon belsejébe és egy pulthoz vezette.
– Akkor? Rászánja magát egy felejthetetlen élményre? Magnusz, a kegyes ölés apostola? A Föld megmentője? Hogy hangzik?
– Jól! Egyébként mi az a Föld? – nézett értetlenül Pamína szemébe Magnusz.
– Egy bolygó. Ott lesz a vadászat. Rendkívül sok csodás ember él ott, és már régen túl nagy a szaporulat. Egy ideje oda szervezünk túrákat. Ha szerencséje van, akkor torkos-péntekre esik az utazás, és akár több ezret is kilőhet belőlük.
– Ezret?
– Persze. Csak jót teszünk a bolygónak. Nagyon komoly a túlnépesedés, és amit ezek a kis gézengúzok tesznek a bolygóval, az gyalázat. De nem baj, mert maga, Magnusz, jó vadász, aki jót tesz majd isteni ujjának remélhetőleg elég szorgos kis munkájával. Csodás lesz. Én már csináltam, és ezekre vadászni hatalmas élmény. Amikor elejt egy ilyet…– Pamína az égnek emelte tekintetét, mely olyan erotikus volt, hogy Magnusz maradék ellenállása is elenyészett.
Magnusz felnézett a nő mögötti falra, ahol egy háromdimenziós képen – olyan élethű volt, mintha ott lettek volna – több száz, talán több ezer ember sietett, sétált, álldogált, futott. Félrevert a szíve.
– Hol kell aláírni?
– Itt, Magnusz! És nem bánja meg. Vadászni jó, hasznos, élvezetes dolog, ha ésszel csináljuk. Ne higgyen el másoknak mindenféle badarságot!
Magnusz egy mozdulattal aláírta a szerződést, és nem nézte meg, hogy mekkora összeg áll rajta. Nem számít, vadászni akar.
– Remek! – vigyorodott el Pamína. – Akkor nézzük át, hogy milyen fegyvereket tudunk a rendelkezésére bocsátani. Tudja, nem mindegy, hogy mivel ölünk. Mindegyiknek más íze van.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!