Lomtalanítás

A lomtalanítás péntekre volt kiírva. Dalma egész nap pakolt. Nem volt sok kitennivalója, de minden évben ezen a napon valahogy kedvet kapott a szortírozáshoz. Jól jön egy kis megtisztulás. Emlékek voltak, melyek tárgyakként álldogáltak a lakás különböző pontjain, mint önkéntes tűzoltók, akik megóvják Dalma értelmét a felejtés pusztítótüzétől.
Végül két kosárnyi értelmetlen emlék gyűlt össze, nem beszélve azoktól a tárgyakról, melyek csak úgy megjelentek mellettük: egy használhatatlan kenyérpirító, egy kiégett vasaló és legalább száz képes magazin várta sorsát. Elkapta a láz. Rátalált néhány soha nem használt tányérra, egy alacsony könyvespolcra, melyet azóta gyűlölt, mióta megvette. Átfésülte az előszobát, majd a háló következett.
Amikor megpillantotta a lámpát, félrevert a szíve. Ócska, és meglehetősen ronda alkalmatosság volt. Szívből utálta. Kilenc éve kapta Gerzsontól, és kilenc éve nem tudott tőle szabadulni. Vannak tárgyak, melyekben az anyagon kívül ott van egy ember is. Valamikor belemászott, és nem jön ki belőle, bármennyire is szeretnék azt sokan. A lámpa ilyen volt. Gerzson lakott benne. A fényében, a koszlott kis lámpatestben, de főként a kapcsolóban, mely az évek alatt többször is megpróbálta eltenni láb alól Dalmát.
Gerzson lámpája.
Gerzson összetett személyiség volt. Szerette Dalmát, míg együtt éltek, és erre a mérhetetlen szeretetre támaszkodva meglehetősen sok sérülést okozott a nőnek. Gerzson egy szemét kis gazember volt. Összetetten volt szemét. A lámpát együttélésük első évfordulóján kapta tőle. Már akkor sem tetszett neki, de Gerzsonnak ellentmondani nem volt ajánlatos, különösen akkor nem, ha mérhetetlen összetettségében megpróbált éppen kedves lenni Dalmával.
Hat év szívós munkája kellett ahhoz, hogy a férfi végre máshol fejezze ki „mérhetetlen” szeretetét. Gerzsonnak minden fontos dolog „mérhetetlen” volt. Talán azért, mert soha nem volt jó matekból.
Megfogta a lámpát. Ki kéne dobni a francba. Ki a lakásból, rá a lomhalomra, hogy aztán onnan majd elvándoroljon egy másik lakásba, vagy egyenesen oda, ahova Gerzson is való: a szeméttelepre. Kihúzta a dugót a konnektorból, mert Gerzson örök szerelmének tárgyi mementóját Dalma eddig nap, mint nap használta. Nem volt mit tenni, mert bár a lámpatest ocsmány volt, a kapcsoló meg akarta ölni, de a fénye jó volt, szinte barátságos. Ezért minden este bekapcsolta, még akkor is, ha eszébe jutott róla a férfi, aki pont ennek a lámpának a fényénél követte el legnagyobb gaztetteit.
Kezében a lámpával állt az ágy előtt. Némán bámulta a középre igazított egyszemélyes paplant és az alatta dudorodó párnát. Hát igen, Gerzson nem távozott üres kézzel. A könyveken kívül magával vitte Dalma bátorságát is. Márpedig bátorság nélkül az ember lánya egyedüllétre van ítélve. Szemét Gerzson! Mit kezd az ő bátorságával? Elszívja füstszűrővel, vagy azzal világít, mint ahogy ő világít azóta is ezzel a gyilkos is undormánnyal?
A hálószobában félhomály uralkodott. A plafon közepén kínlódó lámpa csak fényt adott, de életet nem sokat. Ilyenkor kapcsolja be általában Gerzson hagyatékát.
– A francba ezzel már! – morogta, és újra leguggolt, hogy visszadugja a lámpa dugóját.
A kapcsoló rásziszegett, mint egy kígyó. Gerzson felébredt.
A lámpa sárgás, vöröses fénye ismerős hangulatra festette a falakat.
– Na, ez az! Így szeretem – mondta, és leült az ágy szélére.
Szerette Gerzsont. A paplanra kúszó fények eszébe juttatták az első éveket, amikor Gerzson még nagylelkű és elnéző volt vele. Jó idők voltak. Azt hitte, hogy ezután már mindig ilyen lesz. De persze nem ez történt, és pontosan ebben a fényben sírt azután órákig, sőt, néha jajongott, amikor Gerzsonnak rossz napja volt. De aztán ott voltak a borozva átbeszélgetett éjjelek is, amikor nem aludtak, csak okosakat mondtak egymásnak a sárgás-vörös fények bűvkörében. Azok jó esték voltak. Feledtették azokat, amikor Gerzson nem volt beszédes kedvében.
Megrázta a fejét, mint aki most ocsúdik egy rossz álomból. Bolond volt, hogy ki akarta dobni Gerzson lámpáját. Ezer emlék fűzi hozzá. Hat teljes év az életéből ehhez a fényhez tartozik, és az ember nem dob ki hat évet az életéből.
Ugye?
Ki fogja cserélni a kapcsolót, hogy Gerzson ne akarja megölni még távollétében is…
Egyszer majdnem megtette. Kellett hozzá némi szerencse, hogy megússza, de szerencséből mindig is jól állt.
Miután kicserélte a kapcsolót, lefesti majd a lámpatestet is fehérre. Akkor egészen elviselhető színe lesz. Persze ő akkor is tudni fogja, hogy az ocsmány barna ott lapul a fehér alatt, de talán majd egyszer elfelejti, mint ahogy az is néha kimegy a fejéből, hogy Gerzson mit művelt vele a „mérhetetlen” nagy szeretetével. És ha kicseréli energiatakarékosra az izzót, és a lámapernyőt pedig áthuzatja, vagy egyenesen vesz egy újat rá…
Akkor Gerzson lámpája örökre itt maradhat. Élete minden egyes estéjén felkapcsolhatja majd. És ha egyszer szerez valahonnan egy kis bátorságot, mivel az övével Gerzson világít, akkor talán lesz még egyszer két párna ebben az ágyban. És ő kapcsolatuk első évfordulóján megkéri majd a párna gazdáját, hogy vegyen neki egy lámpát, mert ez már régi, és különben is, nem illik ide.
Addig meg Gerzson lámpája „mérhetetlen” szolgálatot tesz neki minden este.
Lekapcsolta a lámpát és visszament a nappaliba.
Éhes lett. Kinyitotta a hűtő ajtaját. Hüvelykujja, mint mindig, most is hozzáért ahhoz a mélyedéshez, melyet Gerzson ütött bele egy nem túl beszédes, de annál hevesebb vitatkozásuk alkalmával. Ezt is ki fogja cserélni egyszer. Majd, ha vesz egy új hűtőt. Talán négy-öt év múlva…
Négy-öt év múlva!
Bevágta a hűtő ajtaját. Bent csörömpöltek az edények. Megszokták, Gerzson is így kezelte a hűtőt. A hálószobába rohant és zsinórjánál fogva rántotta ki Gerzson lámpáját a csatlakozóból. Kinyitotta az ablakot. Két emelettel lejjebb már méteres halomban állt a lom. A mélység fölé tartotta Gerzsont. Hevesen dobogott a szíve. Gerzson társaságában mindig így dobogott, megszokta már. Mélyet lélegzett, majd még egyet a biztonság kedvéért. Aztán lenézett a halomra. Sehol nem látott guberáló embert.
– Pá! – sóhajtotta, de nem engedte el a lámpát. Nem ment. Hat év, plusz az a néhány, ami azóta eltelt. Ezt tartotta a kezében. Nagyot nyelt!
– Pá!
Semmi sem történt.
– Asszonyom! Ledobja? – kiáltott fel valaki. – Ha működik, akkor inkább felmegyek érte. Szép lámpának tűnik.
Lenézett. Egy fiatal srác állt a lom előtti járdán.
– Ezt? Ezt jobb, ha nem teszi be sehova. Egy mérhetetlen ember lakik benne! – kiáltott le Dalma, és végre sikerült elengednie a lámpát.
Utánanézett. A srác ugrott egyet, megpróbálta elkapni az értékes bombát, de a lámpa túl nagy sebességgel érkezett, kicsúszott a kezei közül, és ripityára tört az aszfalton. Dalma elégedetten bólintott egyet.
– Van még valami? – kérdezte a srác. – Ha igen, akkor tényleg felmegyek érte.
Dalmának eszébe jutott a hűtő, de a gondolattól, hogy megpróbálja kituszkolni az ablakon, nevethetnékje támadt.
– Nincs! – kiáltott le jókedvűen, és becsukta az ablakot.
A hálószoba sápadt fényében megállt az ágy előtt.
– Nyugi, holnap veszek egy lámpát! – mondta a párnának, és könnyed léptekkel sietett ki a nappaliba.