Az volt a legjobb benne, hogy mivel az enti fajhoz tartozott, így nem létezett. Ilyen erős egzisztenciális alapokkal bárkit képes volt átverni. Néha saját magát is sikerült megbolondítania. Ilyenkor nem hitt magában, ami hol depressziós, hol testen kívüli élményekkel gazdagította. Nem szerette a depressziót, mert nem-létét a világ visszaigazolta, ami persze sértődéshez vezetett. Az rendben van, hogy nem létezik, de ezt csak ő mondhatja el magáról, ha bárki más állítja, az kifejezett bunkóság. Transzcendentális körökben az ilyenért ölnek. De legalábbis kisértenek. A testen kívüliséget azonban igencsak szerette, hiszen ilyenkor megerősödött nem-létezésének fundamentuma, a nem-testiség, és ki ne szeretne élénken élni – vagyis az ő esetében élénken nem élni? Nyilván mindenki.
Az elmúlt héten kétszer is volt depressziós. Az első alkalom nem volt számottevő, de a második mellkason vágta. Egy kisfiú nézett rajta keresztül. Ha szó szerint tette volna, azzal semmi baj nincs. A nem-létezők kifejezetten elvárják, hogy ne lássák meg őket. A kisfiú azonban gondolati keresztülnézést követett el. Eleinte nem is tudta, hogy mi történik. A kisfiú a normális, megszokott módon utalt rá, ezzel fixálva őt, az enti-t a realitásba.
– No, hol van a kis láthatatlan barátod, Borbonc? – kérdezte az anyukája.
A kisfiú csak megvonta a vállát. Ez volt az első gyanús jel. Aztán hosszas beszélgetés zajlott a két létező között, majd a fiúcska kibökte: – Tudom ám, hogy Borbonc nem létezik.
Megalázó volt. A realitásból való kisatírozás eme durva, és embertelen módja homlokon vágta. Érezte, hogy léte rohamtempóban közelít az irreális nem-létezés tartományába, ami persze egyenlő a halállal, mint minden normális nem létező esetén. Alig tért magához. Az emlék még mindig fájt, pláne az azt követő depresszió.
Egy zavaros kis történet peremén üldögélt – a nem létezők alapvetően nem létező realitások tájain élnek – és magába zuhanva éppen csak nem-létezett.
– Na, mi a baj? – lépett mellé valaki.
– Á, te vagy az? – nézett fel borúsan.
– Mást vártál?
– Valami… nem is tudom… valami hihetőbbet.
– Édesem, irracionális szám vagyok. A leghihetőbb a számegyenesen.
– Akkor is… ez nem… mindegy! – legyintett az enti. – Most satíroztak ki.
– Na és?
– Na és? Mindjárt irreálisan nem létezem. Ez nem na és? Ez komoly. Meg is halhatok.
– De hát létezel. Éppen beszélgetünk.
– Hát ja… egy ideig.
Az irracionális szám letelepedett mellé. Szinte ragyogott. Ő is enti volt, de a nemesebb fajból.
– Na figyelj! Én értem, hogy most rosszkedved van. – Az enti felnyögött. – De ennek semmi értelme. Hidd el, sokéig élsz még nem-létező életet.
– Ezt nem tudhatod.
– De igen. Tudhatom. Mert, drága barátom, akkor válsz irreálisan halottá, amikor én.
– Nem igaz. Te szám vagy. Irracionális. Az már csak egy lépés a racionálistól. Te szinte már létezel.
– De mégsem. Drágám. Én vagyok az aranymetszés. Nem ismétlődöm, nincs végem, nem lehet leírni, nem lehet létrehozni. Hozzám csak közelíteni lehet, de látni sohasem. – Az enti megvonta a vállát, de az irracionális csak folytatta. – Ellenben te. Ó, barátom, te egyenesen látszol.
– Ugyan már.
– Boroboncként látszottál.
– Egy gyerekben.
– És a többiben, és a szülőkben részleg, és persze nem ilyen néven ezer helyen. Rólad képregények és rajzfilmek születnek. Te híres vagy.
– Az aranymetszés is.
– Az csak egy név. Nem én vagyok, csak egy elenyésző töredékem. De rólad regényeket írnak. Formálnak és újraformálnak. Rólam még csak azt sem tudják, hogy a második tizedesem mennyi.
– Miért, mennyi?
– Látod? Te sem tudod. Egyébként egy. Szóval, kérlek ne nüszögj itt nekem. Amíg olvasnak, amíg mesélnek, amíg képzelődnek, te tök reális nemlétező vagy. És tessék erre büszke lenni.
A két enti egy ideig ücsörgött a zavaros kis történet peremén. Aztán Aranymetszést elhívták, mert dolga akadt.
– Hát ja, mert téged nem ismernek – dörmögte az enti, és megkezdte volna depressziójának második felvonását, amikor egy valódi hangja jutott el hozzá.
– Édesem, most nem hozhatod magaddal a hörcsögöt – szólalt meg egy anyuka a valóság valamelyik koordinátáján.
– De anya!
– Nm, oda nem valók hörcsögök.
– Jó. De az agarak jöhetnek, nem?
– Milyen agarak?
– A képzeletbeliek. Kettő van. Szürke, és Bandegúz.
– Bandegúz?
– Igen. Ő fehér, és nagy.
– Jó, ők jöhetnek.
– Csak egy?
– Hát nem is tudom. Talán jobb lenne, ha most csak egyet hoznál.
– Jó. Akkor Bandegúz jön.
– Helyes. És most húzd a cipőd.
„Bandegúz” súgta maga elé az enti. Érezte, hogy nem-létezése újra erős és racionális. „Agár! Mindig is szerettem volna agár lenni.” Elmélázott még volna a történet peremén, de most már dolga volt. Egy nagyon is reális dolga. Élettől duzzadva suhant a koordináta felé. Mert szép az élet. A nem-létezőknek is.
