Tények hídja

A híd kihalt volt. A nátriumgőz lámpák sárgás fénye csak fokozta a korláton túli sötétséget. Az öreg úgy ült a kőpárkányon, mintha a híd része lenne. Lába a semmi fölött lógott, ködös tekintettel bámult lefelé.
– Maga mit csinál ott? – szólalt meg mögötte valaki.
Sovány, jól öltözött férfi volt. Ruháján látszott, hogy az este tartott társasági összejövetel valamikor ledobta láncait, és buliba csapott át. – Csak nem akar leugrani?
– Hagyjon békén! – vakkantotta az öreg.
– Dehogy hagyom. Gyönyörű este van. Nem fog maga itt a szemem láttára öngyilkosost játszani.
– Az öngyilkosság nem játék. De ha kívánja, megvárom, míg hazamegy.
A férfi nem válaszolt, és az öreg már majdnem elhitte, hogy egyedül maradt. Ennyit érek, gondolta keserűen. A kő hideg volt, így fészkelődni kezdett.
– Héha! – nyúlt a férfi az öreg hóna alá. – Csak nyugi!
– Mit akar a bácsi? – állt meg mellettük egy nő. Izzad homlokát kocogóruhája igazolta.
– Dugonics Tituszt játszik – biccentett a férfi az öreg felé, és a nőre kacsintott.
– Először is Dugovics, nem Dugonics, másodszor pedig engedjen el! – morogta az öreg.
– Én úgy tudom, hogy Dugonics – vont vállat a férfi, kihúzta kezét az öreg hóna alól, és egy lépést hátralépett.
– Rosszul tudja.
– Azt maga honnan tudja, hogy rosszul tudom?
– Nyomdász vagyok ötven éve, és elég sokat olvasok.
– Attól, hogy sokat olvas, még nem lesz a Dugovics a Dugonics – vigyorgott rá a férfi.
– Attól nem, de attól, hogy Dugovicsot Dugovicsnak hívták már igen. A tények már csak ilyenek.
– Tényleg Dugovics – szólalt meg a nő. Kezében mobil világított. – A wiki azt írja, hogy Dugovics Titusz.
– Maga elhiszi a wikit? – nevetett fel a férfi. – Akkor azt is elhiszi, hogy én vagyok a Megváltó.
– Miért, az is fent van a wikin?
– Mindjárt fent lesz. A wikin ugyanis bárki bármit leírhat.
Az öreg eközben a párkány széléig tornászta magát, lábával a mélység felé nyújtózott, majd óvatosan leereszkedett a semmi fölött húzódó keskeny kőperemre.
– A bácsi! – sikoltotta a nő.
A férfi észbe kapott és határozott mozdulattal nyúlt előre. Erős kézzel ragadta meg az öreg zakóját.
– Nincs nagy baj, hé! Tudja mit, papa? Legyen csak Dugovics, ha úgy akarja.
– Fogja erősen! Hívom a mentőket.
– Ne! – kiáltotta el magát az öreg. – Ne hívja!
– Akkor jöjjön vissza! – vágta rá a férfi. – Segítek.
– Megfordulok. Fogjon! – mondta az öreg.
Lassú, körülményes manőver végén az öreg végül szembekerült velük. Mindkét kezével a korlátot fogta, lábfeje a keskeny peremen egyensúlyozott. A lámpák fénye megvilágította az arcát. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, elgyötört vonásait még mélyebbre húzták a lámpák fényei.
– Várjanak! – mondta.
Egyik kezével elengedte a párkányt. A nő újra sikoltott. Az öreg balját átfűzte a férfi karján, belenyúlt zakójának belső zsebébe és egy papírlapot vett elő. Először a férfi szeme elé emelte, majd a nő felé mutatott vele.
– Ez milyen színű? Ha megmondják, visszamászok és hazamegyek.
A férfi a papírra meredt. – Ezért akart leugrani?
Az öreg bólintott, de a mozdulathoz nem fűzött szavakat.
– Ha csak ennyi kell magának, akkor megmondjuk, igaz-e, hölgyem?
A nő közelebb lépett, és alaposan megnézte az üres lapot. – Szerintem ez sárga.
– Dehogy! – engedte el a férfi az öreget. – Azért látja sárgának, mert a lámpák sárgák.
– Akkor milyen?
– Szürke. A vak is láthatja.
– A vak igen, de aki lát, az azt is látja, hogy sárga. A bácsi le akar ugrani, figyeljen már oda kicsit!
– Na, ez a baj a világgal: aki sárgát akar látni, az sárgát is lát.
– Nem akarok, hanem azt látok. Ha megnézné, akkor maga is látná.
– Látom, hogy szürke – bökött a papír felé a férfi.
– Sárga!
– Aha! Sárga, mi? Ezt tanítja a gyerekeinek is, ugye?
– Csak egy fiam van, és én legalább nem hazudok neki más kárára.
– De sajnos azt teszi! Legalább itt ne terjessze a propagandát. Nézze a tényeket, az Isten szerelmére!
– Maguk ismerik egymást? – kérdezte az öreg, de rá sem hederítettek.
– Maga beszél propagandáról? – sziszegte a nő. – A csillagos eget is lehazudják, csak hogy tovább lophassanak. Maga, meg a maga fajták.
– Aki lop, az nem mi vagyunk. Mi tényeket állítunk, ugye, papa? – nézett az öregre a férfi.
– Ami azt illeti, ez a papír fehér – válaszolt az öreg halkan.
– Ja, persze! Maga nagyon kedves, hogy így békítgetni akar minket, de a hölgyet ez nem fogja meghatni. Nála sárga a szürke, és ha kell, öl is érte. Akár magát is elteszi láb alól.
– Maga aljas! Nem én vagyok az, aki embereket öl.
– De tényleg fehér – mondta az öreg. – A nyomdai színkódja 0,0,0,0… Megesküszöm!
– Hogy lenne már az? – kérdezte felháborodottan a nő.
– Szakmailag. Fehér. 0,0,0,0…
– Az, hogy számokat mond, még nem szakmai. Én is tudok egy csomó számot. Meg kéne kérdezni egy nyomdászt.
– Ötven éve vagyok nyomdász…
– Maga már öreg, papa! – legyintett a férfi. – Olyankor romlik a szem.
– Bácsi, a mi kedvünkért nem kell mást mondani.
– Különösen nem az ő kedvéért!
– Ha lenne gyereke, akkor nem hazudna ilyen pofátlanul – támadt a nő újra a férfira.
– Képzelje, van.
– És így neveli? Hazugnak, rablónak, gyilkosnak? Gratulálok!
– Én igaznak nevelem.
– Milyen igazságára, uram? Ettől megy tönkre ez az ország, ez a világ. Szétrohad minden, mert tele van elvakult emberekkel, olyan szürke-bérencekkel, mint maga.
– Sárga-mameluk! Na, mit néz, hölgyem? Nem tudja, hogy az mit jelent, mi? Nézze meg a wikin, annál okosabb úgysem lesz.
– Hányok magától.
– Én már hánytam.
Lihegve néztek egymás szemébe. Szemük lángolt, szájuk sarkában nyálcseppek csillogtak.
– Az öreg? – kérdezte nő.
Ketten álltak a hídon.
– Lelépett – vont vállat a férfi. – Jó kis szakértő.
Lábuk előtt hevert a parpírlap.
– Még hogy fehér – csóválta fejét a nő. – Ugyan már!
Átnéztek a korláton, de a mélység sötétbe burkolódzott, és kellemetlen volt beletekinteni.
– Hívjak mentőt? – kérdezte a nő.
– Minek? Így döntött, ne szóljunk bele – vont vállat a férfi, és elindult a hídfő felé.
– Mi megpróbáltuk, ugye! – kiáltott utána a nő.
A férfi csak intett, hogy igen.