A humanitáriusok

Az űrhajó úgy fékezett le a bolygó fölött, hogy Hgfy nem kapcsolta be a csillapítómezőt, így egy teli bögre kávé kötött ki Flph ölében.
Flph egy teljes percig anyázott önfeledten.
– Befejezted? – kérdezte Hgfy.
– Nem! A legjobb mackóalsóm volt. Te teljesen hülye vagy?
– Majd kimosod.
– Tudod mit? Majd kimosod te, Hágééééé.
Hgfy csápja ökölbe szorult. – Megmondtam, hogy ne tegyél rasszista magánhangzókat a nevembe – mondta, és könnybe lábadt a szeme.
– Én meg azt, hogy ne fékezz figyelmeztetés nélkül – állt fel kávétól csöpögő mackóalsóban Flph. – Egyébként miért álltunk meg?
– Ja! Tényleg. Humanitáriusság van – mondta Hgfy.
Flph leengedte ökölbe szorított csápját, és elsírta magát.
– Ezt azért mondhattad volna.
– Nem volt rá idő – suttogta Hgfy.
Pár percig sírtak, ami egészen kevésnek számított a tullok között, akik bármin képesek voltak órákig zokogni. A galaxis ezen fertályán a legérzékenyebb faj a tull volt közel s távol. Azért nem használtak magánhangzókat a nevükben, mert pár száz éve egyik társuk magánhangzótlan nevet kapott a szüleitől, és mivel senki sem akarta, hogy rajta röhögjön az egész bolygó, egyhangúan úgy döntöttek, hogy ezentúl mindenkit így anyakönyveznek.
– Mire nem volt idő? – kérdezte könnyes szemmel Flph, aki két dolog miatt is sírt egyszerre. Meghatotta Hgfy drámai közleménye az időről, és ott volt a ronggyá ázó mackóalsó is.
– Lent! – mutatott a hajó alatt békésen várakozó bolygóra Hgfy.
– Lent? – kérdezte legörbülő szájjal Flph. – Mi van lent?
– Katasztrófa.
– És milyen?
– Humanitárius.
Megint sírtak. A tullok leginkább mások baján tudtak igazán sírni. Nem csoda, hogy mindenhová hívták őket, ha sírásról volt szó.
– De milyen?
– Nagy! – zokogott Hgfy, és bekapcsolta a kijelzőket.
A vezérlőkabint elárasztották a borzalmasabbnál borzalmasabb képek. Azonnal látszott, hogy egy kétlábú és egy két és féllábú fajról van szó. Egyik sem volt szokatlan a galaxisban. A szemük előtt pergő képekből kiderült, hogy a két és fél lábúak megelégelték a bolygó másik felén élőket. Hatalmas, mindent elsöprő támadás vette kezdetét a szemük láttára.
Hgfy és Flph szótlanul bámulták, ahogy a kétlábúakat ellenállás nélkül gyűri maga alá a támadó fél gépesített hadereje. Még néhány óra, és a bolygó lakossága a felére csökken. Iszonyatos népírtás zajlott éppen alattuk.
– Azonnal tennünk kell valamit – mondta Hgfy.
– Igen! – bólintott Flph, és bekapcsolta a rögzítőberendezéseket.
– Mit csinálsz? – kérdezte meglepődve Hgfy. Még hüppögni is elfelejtett.
– Felveszem az egészet.
– De így?
– Ja, tényleg! – csapott a homlokára Flph, és HD felbontásra kapcsolta a műszert.
Zokogva nézték tovább a döbbenetes képeket.
– Én nem bírom! – suttogta Hgfy. – Lemegyek!
– Ne őrülj meg! Nem teheted.
– De igen, és te is jössz! Nem. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Ott kell lennünk! Segítenünk kell nekik! Melléjük kell állnunk, hogy érezzék, velük vagyunk. Meg kell őket menteni ettől a borzalomtól – kiáltotta Hgfy.
– Ez olyan gyönyörű volt – szipogta Flph és zokogásban tört ki. – Elismételnéd? – kérdezte, de nem volt ki válaszoljon, mert Hgfy eközben már a bolygó felszínére sugározta magát.
Flph fél perccel később érkezett meg, mert előtte átvette a kávés mackóalsóját.
Hgfy éppen két kétlábúhoz beszélt. Az egyik férfi volt, a másik nő.
– Megmentjük magukat! – mondta határozottan Hgfy.
A kétlábúak reszkettek félelmükben. – Köszönjük, kedves idegenek!
– Nincs mit. Ez humanitárius kötelességünk. Nem tűrhetjük, hogy egy olyan nemes, szép, okos kétlábú faj, mint a maguké a semmi martaléka legyen.
– Nem ám! – emelte magasba csápját Flph. – Meg fogjuk menteni magukat! – mondta és sírógörcs kapta el. Hgfy barátjára nézett, és megerősítette magát. Nem, most nem sírhat. Meg kell tennie azt, ami minden humanitárius fajnak kötelessége. Márpedig a tullok duplán azok voltak.
A férfi és a nő elborzadva nézett a hegyeken túlra, ahonnan egyre nagyobb dörgések jelezték, hogy a front hamarosan ideér.
– Köszönjük! – esett térdre előttük a nő, és megcsókolta a Hgfy csápját. – Köszönjük!
Ettől Hgfy elsírta magát.
– Nincs mit! – tért magához Flph. – Máris intézkedünk!
– Istenem! Köszönjük! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő.
– A galaxisban minden értelmes faj így cselekedne – válaszolta Hgfy. – Pláne mi, tullok.
– Maguk ennyire értelmesek? – kérdezte a férfi.
– Ja, nem, csak mi nem bírjuk jól a szenvedést, ezért mániánk, hogy mindenkit megmentünk.
– Köszönjük! – csókolgatta Hgfy csápját a nő.
A rohamgépek zaja már egészen közelről hallatszott. Minden egyes dörrenésre összerezzentek.
– És mikor?
– Mit mikor? – nézett a férfira Flph.
– Mikor mentenek meg minket? – kérdezte a férfi. – Már így is sok millió társunk esett el. Mikor? Minden másodperc számít.
– Nyugi, még nem értek ide – mosolyodott el bíztatóan Hgfy.
– Igen! Tökre ráér – bólogatott mosolyogva Flph. – Nyugodjanak meg! Nem mesélnének addig a fajukról? Például mit szoktak enni?
– Tessék? – nézett fel kerekre tárt szemekkel a nő.
– Mondja el a kedvenc ételét… vagy nem is. Van maguknál kávé? Imádom a kávét. Van olyan maguknál? – térdelt le a nő elé Hgfy.
– Van – biccentett zavarodottan a nő.
Újabb dörrenés zaja érte el őket. Ez már jóval közelebbről szólt.
– Hú, de szuper! És hogy főzik? Sokáig pörkölik? Én a világos pörkölésűt szeretem igazán. Maga? –
A férfi értetlenül nézett először Hgfy-ra aztán Flph-ra. – Csak az ne mondja, hogy áztatják. Az úgy nem is iható.
Hatalmas becsapódás szele ért el hozzájuk. A nő sikoltozni kezdett.
– Mikor? Mikor? Pusztul a fajunk! Mikor lesz már? – rimánkodott a férfi.
– Mi?
– A mentőakció?
– Nagyon fél, csináld már! – nézett Flph Hgfy-ra.
– Nincs ok aggodalomra! – ölelte át Hgfy a férfit és a nőt egyszerre. – Nyissák csak ki a szájukat!
– Tessék? – bontakozott ki az ölelésből a nő.
– Nyissák csak ki a szájukat!
– Minek?
– Hát hogyan mentsük meg magukat másképp?
– Nyisd ki! – kiáltotta a férfi, és nagyra tátotta a száját.
A nő ránézett és engedelmeskedett.
– Na, ez az! – biccentett Flph, és két csápjával egyszerre nyúlt a férfi és a nő szájába.
– Kész? – kérdezte Hgfy.
– Kész. Meg vannak mentve.
– Hogy? – kérdezte a férfi.
– Hát a DNS-űk itt van. Most vettem le – integetett szabad csápjával Flph.
– A DNS-ünk?
– Persze. A fajuk meg van mentve. Ne aggódjanak! – mosolygott Hgfy. – Minden rendben.
– És majd újra alkotnak minket egy biztonságos helyen?
– Hát ja. Gondolom. Az a múzeum igazgatójától függ – nézett Flph bizonytalanul Hgfy-ra.
– Igen! Az igazgató nagyon rendes, és rendkívüli stílusérzéke van. Biztos, hogy szintetizálja magukat. Nagyon szépek ezzel a két lábbal. Ne aggódjanak!
– És… – szólalt meg a nő zokogva. – A többiek?
– Igen, én is nagyon sajnálom őket! – hajtotta le fejét Hgfy, és ő is zokogni kezdett.
– És velünk mi lesz? – rogyott a nő mellé a férfi?
– Hát… hát… – hüppögte Flph. Esdeklő szemmel nézett Hgfy-re.
– A mi hajónk kicsi, és a jakuzziban is csak két hely van! És a hálószob… – az utolsó szavakat már senki sem értette Hgfy úgy hüppögött.
Egy közeli detonáció viharszerű szelet kavart.
– Gyere, barátom! – mondta Flph, és átkarolta Hgfy-t, így sugároztak fel a felszínről. Még ki sem hűlt az ionnyomuk, mikor az egész tisztás egy hatalmas kráterré vált.
Fent, a hajóban még fél órán át egymás karjaiban sírtak.
– Hogy sikoltozott az a nő! – zokogta Hgfy.
– Igen. Szinte most is hallom – szipogott Flph. – De azért örültek.
– Gondolod?
– Persze! Láttam a szemükben. Hiszen megmentettük őket.
Hgfy szótlanul bólogatott.
– Kérsz kávét? – tápászkodott fel Flph a padlóról. Nem érkezett válasz. – Tehát kérsz. Főzök.
– Azért ez iszonyú – szólalt meg Hgfy.
– Mi? – nézett vissza az ajtóból Flph.
– Iszonyú nehéz.
– Mármint humanitáriusnak lenni?
– Aha.
– Igen. Nehéz – biccentett Flph. – De mi bírjuk, mert tullok vagyunk. A vérünkben a jóság, és ezt soha ne feledd el! – mondta, és eltűnt a konyhába vezető folyosón.