Szűk

Szokásától eltérve leült a metrókocsiban. Hétfő volt. Veszélyes nap. Elővette az újságot és beleolvasott. Nem érezte magát valami jól. Ráömlöttek a valós, félig igaz és hazugságokkal teli üzenetek. Már régen nem hívta híreknek. Nem érdemelték meg ez a kifejezést, ahogy az ötemeletes épület sem lehet soha felhőkarcoló. Szerette a dolgokat a nevükön nevezni.

Három megállón át fogata magába az üzeneteket. Nem voltak barátságosak, de még csak kedvesek sem. Egyik-másik megmozgatta a fantáziáját, és ez adott némi felszínes élvezetet.

Az irodában megpróbált elbújni, de a láthatatlanság képességét még gyakorolnia kellett, észrevették. Háromszor állították fel a helyéről.

Két értekezlet és egy eligazítás.

Az értekezletek munkától voltak terhesek. Ezeket nem bánta, bár nem is szerette. Az ember dolgozik a megélhetésért, ezzel semmi gond nincs. Persze nem mindegy, hogy mennyit, de részletkérdésekbe soha nem szabad belebocsátkozni, mert a végén mindig kiderül, hogy csak rosszkedvet szül a dolog.

Az eligazítás alapjában véve sima alázás volt. Hárman ültek egymás mellett és pislogás nélkül fogadták a csoportvezető hisztériáját. Mert semmi sem volt jó, és semmi sem volt a helyén, és hogy lehet így, de miért nem lehet úgy? Kétszer érzett erős késztetést arra, hogy megüsse az orra előtt kereplő embert. Tudta, hogy a fejében kibimbózó vágy nem fog virággá érni. A tettet egy kontinens választja el a vágytól. Amikor vége lett a szónoklatnak, melyben alig volt értelem, felállt és a helyére sietett. Csak lopva nézett rá sorstársaira, akik lopva néztek vissza rá. A lopott vélemények megegyeztek egymással.

Az ebéd sietős volt. Kantinminőség, kantinadagok. Szeretett ott enni. Sok asztal volt és viszonylag kevés ember, ha sikerült későre húzni az ebédidőt. A kiadó pult mögött álló férfi szúrós szemmel nézett rá. Az órájára pillantott. Még volt negyed óra a hivatalos zárásig. Időben volt. Csak éppen az az idő nem egyezett a konyhás idejével. Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív. A kantinban is. Elvette a kissé kihűlt ételt és megpróbált elsiklani a tányért átadó férfi szemrehányó pillantásai mellett. Csak néhány nyílvessző ért célba, és azok sem voltak halálosak. Az étel felét mindenesetre otthagyta.

A délután munkával telt. Félóránként megnézte az emailjeit. Erőszakos vágyak egymás hegyén hátán. Vegyél meg, vegyél még. Karácsonykor túl sok a vágy és kevés a pénz. A legtöbbet kikukázta. Azt, amit meghagyott, befogadta magába. Kár volt. Nem tett jót tudatának a teher, hogy mit az, amit idén prémium hiányában ki fog hagyni.

Délutánra még várta egy kis túlóra, de semmi komoly. A csoportvezető lehiggadt, így csak a szokásos „alapos munkát kérek” szövegét hagyta rá, amiben ott bujkált a feltételezés, hogy nem szokott alapos munkát végezni. Egy percig eltűnődött azon, hogy vajon az emberek tudják-e, az üzeneteik mögött hány további üzenet bújik meg, mint féreg a romlott húsban. Csak meg ne egye az ember.

Hazafelé émelygett ugyan, de azért nem volt hányingere. Átpörgette a netet. Nem az egészet, csak a felét. Üzenetek, vágyak és persze a kések. Késeknek hívta azokat az üzenteket, melyekbe rosszindulatot rejtettek. A huszadik után becsukta a szemét. Túl sok volt a szúró és vágóeszköz. Ha szuperhős lenne, akkor az lenne a szuperereje, hogy agyában nem akadnának meg ezek az üzentek. Tovább lapozgatott, de túl sok volt a sérülés, és egyébként is, felkavarodott a gyomra.

A metrótól sétálva ment haza. Egy autós lehülyézte, mert nem nézett szét, amikor lelépett a járdáról. Visszahülyézte. Ettől kicsit jobb lett, leszámítva, hogy tényleg figyelmetlen volt. Apróságokon még mindig nem szabad fennakadni.

Otthon már várták.

– Nemsokára kész a vacsora.

Örült.

Aztán azzal szembesült, hogy elfelejtett elmenni a boltba, pedig megígérte. Meghallgatta a szidalmat, ami nem is volt vészes. Sőt, kések sem voltak benne, de férgek igen. Öntudatlanul persze. Bekapcsolta a tévét. Vágyak, kések, üzentek.

– Kész a kaja – kapta a hírt.

Leült az asztalhoz. Zoknijából szállt felé egy kis szag. Át kellett volna öltöznie, de nem ment. Semmise ment. Nehéz volt. Az asztalra került az étel. Az illata remek volt. Nyál halmozódott fel a szájában. Késekkel és férgekkel volt tele. Eddig észre sem vette, hogy mennyi gyűlt össze.

– Nem eszel, vagy már nem szereted? – suhogott felé a kérdés. Kis kukacok voltak benne. Barátságosak.

Megrázta a fejét. A nyál még ott volt. Megmozgatta a nyelvét. Talán eltűnik valami titkos csatornán. Nem tűnt el. Már tele volt a szája. Aztán erőt vett magán és nyelt. Keserves volt és fájdalmas. Nagyot sóhajtott. Maga elé húzta a tányért, de nem vette fel a villát.

– Baj van? – szállt felé a kérdés. Nem volt benne féreg, és ez jól esett.

Megrázta a fejét. Lassan újra felgyűlt benne a hemzsegő nyál.

– Nem – préselte ki magából a szavakat.

A tévéből csak úgy ömlöttek a kések.

– Mi nem?

– Nem tudok… – megrázta a fejét. Tompa volt és szűk, nagyon szűk. Talán a kések okozta sebek, talán a sebek utáni hegek. Vagy talán a mennyiség. A világ mennyisége.

– Nem tudok… – hörögte – nyelni!

*

December 12. A nyelés világnapja.

Naponta átlagosan 500-700 alkalommal nyelünk a torkunkkal. A tudatunkkal pedig…