A G700-as magánrepülő ablakain olyan erősen vert be a napsütés, hogy Edmond néhány másodpercre lecsukta a szamét, és csak akkor nyitotta ki, amikor felkészült a fényárra.
– No, milyen? – kérdezte az apja komolyan.
– Hol vagyunk?
– A déli sarknál.
A gép enyhén bedőlt, így a szokatlanuk szélesre gyártott, ovális ablakok nagyobb területet mutattak meg az alattuk elterülő hómezőről.
– Szép – jegyezte meg Edmond.
Tíz éves lévén nem érdekelte az egész, de az apját nem igazán lehetett lebeszélni az útról, és különben is, szeretett repülni, pláne, ha utána Sidney-be mennek majd a partra. Azt a házat egyenesen imádta.
– Ez nem szép, hanem csodálatos. Nézd, ott… Mit látsz?
– Jégfal.
– Egy gleccser széle. Hatalmas jégtömeg. Fel sem lehet fogni, olyan nagy.
– Anyu már Sydney-ben van?
– Igen. A másik géppel ment.
– Miért nem mi mentünk azzal?
– Mert ennek nagyobbak az ablakai.
A gép egyensebe hozta magát majd egy elegáns ívvel a másik irányba dőlve visszakanyarodott.
– Apu, miért nézzük ezt?
– Egyrészt mert gyönyörű, másrészt, mert az egyik informátorom szerint bármelyik pillanatban a tengerbe csúszhat az egész. Óriási látvány lesz.
– Az egész mi?
– Az egész gleccser. Vagyis egy nagy része.
– Az mennyi?
– Nézz a láthatár felé. Mit látsz?
– Jeget.
– Az még mindig a gleccserhez tartozik.
– Az sok?
– Az hatalmas. Kétszázezer négyzetkilométer. Úgy hívják, hogy Thwaites gleccser. A világ legnagyobb gleccsere. Ha elolvad, akkor jócskán megemelkedik a tengerszint.
– Hol?
– Mindenhol.
– Sydney-ben is?
– Ott is.
– Akkor mi lesz a házunkkal?
– Semmi. Építünk egyet beljebb. Nyugi, Edmond, nincsen baj.
– És most mit csinálunk?
– Egy kicsit körözünk itt.
– Minek?
– Hátha megindul.
– Aha – vont vállat Edmund, és kibámult az ablakon.
Az ebéd finom volt. Amália főzte nekik a gép elejében. Jó volt a 700-assal repülni, mert ott Amália volt az állandó szakács, és messze ő főzött a legjobban, bárhol is voltak éppen. A desszert után aludtak egy kicsit.
– Meddig körözünk még itt? – kérdezte kissé álmos hangon, miközben egy kakaóval – Amália főzte a világ legjobb kakaóját – a kezében bámult kifelé az ablakon.
– Még pár órán át.
– Estig?
– November van. Már nem nagyon megy le a nap errefelé. De igen. Sydney-i idő szerint estig. Aztán irány a ház.
– De jó – kortyolt bele a kakaóba Edmund. Éppen azon gondolkodott, hogy megkéri apját egy délutáni mozira, de a tekintete megakadt valamin.
– Az mi? – mutatott egyenesen lefelé.
A jégmező távoli síkjában egy éles csík formálódott hatalmas sebességgel. Letette a kakaót és az ablakhoz tapasztotta az orrát.
– Igen. Ez az! – lelkendezett az apja a szomszédos ablaknál. – Látod! Ott, távol. Ott tört meg.
– Micsoda?
– A gleccser. Most ebben a pillanatban tört meg. És te vetted észrevette.
– Éppen akkor néztem ki.
– Ügyes vagy.
– És most mi lesz?
– Most várunk. Ez egy hatalmas darab. Legalább egy nyolcvan kilométeres szakasz.
– Húha.
Edmund most először érzett magában némi izgalmat.
– De mi lesz?
– Ez az egész lassan el fog indulni.
– Merre?
– Bele az óceánba. Látod. Már nagyon nagy a rés. Az előbb még kicsi volt.
A gép eközben már a töréspont fölött siklott. Az óceán távoli, szürke csíkká vált, ahogy lejjebb ereszkedtek.
– És akkor mi lesz?
– Akkor benne lesz. Menjünk vissza a tengerhez – adta ki az utasítást.
A gép fürgén megfordult és a part felé vette az irányt.
A látvány lenyűgöző volt. Háborgott az óceán. Az egyre nagyobb sebességgel csúszó jég hajóként túrta maga előtt a habokat. Tátott szájjal bámulták a látványt.
– Húha! Ez király – nyögte ki Edmund az alattuk zajló gigászi mozgásokat nézve.
– Ez tényleg király – suttogta az apja. – És mi szemtanúi vagyunk. Te és én. Apa és fia.
– Felvegyem telefonnal. Megmutatjuk anyunak.
– Nem kell. A gép rögzít mindent. Majd otthon megnézzük újra.
Edmund helyeslően bólintott egyet.
Még két órán át köröztek a leszakadó tábla alatt. Az óceán nem nyugodott, a rés pedig egyre komolyabb ütemben tágult, hatalmas, félelmetesen sötét árkot hagyott maga után. A nap lejjebb csúszott, de nem nyugodott le, pont, ahogy az apja mondta. Addig nézték a show-t, ameddig csak akarták.
– Meddig maradunk? – kérdezte Edmund. A kakaója már régen kihűlt.
– Megyünk mindjárt. Késő van.
– Még maradhatnánk.
– Persze, de anya már vár, és így is késni fogunk.
– Szólj anyának, hogy jöjjön el ő is.
– Nem hiszem, hogy erre rá tudjuk venni. Inkább menjünk mi haza.
Apjának hangjában megjelent az a kis él, ami azt jelezte, hogy a vitának vége. Az van, amit ő mond. Edmund nem ellenkezett. Egy utolsó pillantást vetették még a táguló szakadékra.
– Ez csúcs volt – jegyezt meg Edmund, amikor a gép irányba állt és elhagyta a területet.
– Ugye?
– Köszi, apu!
– Szívesen, Edmund.
*
November 20. a Gyerekek Nemzetközi Napja
Úgy vélem, hogy minden gyereknek jogában áll az, hogy olyan földet kapjon örökbe, ahol nem lesz rosszabb az élet, mint amilyen a szüleinek volt.
A Thwaites-gleccser területe körülbelül 192 000 négyzetkilométer, ami Magyarország területénél több mint kétszer nagyobb. Ez az egyik legnagyobb és leginstabilabb gleccser a világon, amely a Nyugat-Antarktiszon található, és amelynek olvadása jelentős mértékben hozzájárul a globális tengerszint-emelkedéshez.
Ezzel együtt a Thwaites-gleccser évente körülbelül 50 milliárd tonna jeget veszít, és teljes összeomlása több mint 60 centiméteres globális tengerszint-emelkedést okozhat.
