Szeretet random

Aztán bevezették a Globális Karácsonyt. A bolygón sokan nem értették, hogy miről van szó, de hamar rájöttek: karácsony az a nap, amikor gondolnak egymásra az emberek. Eleinte nem vették komolyan az ünnepet. Persze gondoltak egymásra, de csak úgy ímmel-ámmal. Semmi komoly. És persze csak azokra, akiket ismertek. És azok közül is azokra, akiket szerettek. Már ha éppen akkor szerették őket, és nem voltak fasírban, mert akkor mepróbáltak nem gondolni az illetőre. Nyilván ez sem ment, mint ahogy az sem, hogy az embernek eszébe jussanak vadidegenek. Hiába, az ember zsigerből énközpontú.

A hír a neten reppent fel. Ismeretlen felhasználó küldte üzenetét vírusként szerteszét a hálózaton, mint valami köremailt. A legtöbb számítógéppel rendelkező ember azonnal a SPAM-be irányította a levelet – onnan kukázták ki később –, a mégtöbb, számítógéppel nem rendelkező ember pedig meg sem kapta – nekik nem kellett kukázniuk később. Az üzenet így szólt (csupa nagybetűvel).

„

FELEIM!

A KARÁCSONY A SZERETET ÜNNEPE, AMIKOR EGYMÁSRA GONDOLNAK AZ EMBEREK!

EDDIG EZ NEM MENT TÚL JÓL!

MOSTANTÓL BELEHÚZUNK!

IDÉN 24-ÉN JELENTKEZEM!

DJK

„

Ennyi. Semmi cicoma, vagy mellébeszélés. Nem csoda, hogy a SPAM-ba került. Azonban a levél túl sok helyen jelent meg, és túl sok ember olvasta el még így is. Kormányszervek, belső levelezések, feltörhetetlen rendszerek teltek meg vele. Bárki is volt az a DJK, eléggé értett a rendszerekhez, mert üzenete ott is megjelent, ahol senki sem várta. Rég kidobott, poros merevelemezeken, elhajított telefonokon, kávéfőzők kijelzőjén jelent meg az üzenet. Hamarosan elnevezték „karácsonyi üzenetnek”. Végül is, elég talányos volt, de kárt nem okozott. Jó volt töprengeni rajta.

A december huszonharmadika úgy telt, ahogy szokott. Mindenki élte az életét: volt, aki éppen haldokolt az éhségtől, volt, aki új autót vett a bartánőjének. Sokan kivették a szabadságukat, hogy bevásároljanak, sokan nem is tudták, hogy karácsony van.

Aztán karácsony napján greenwichi idő szerint este ötkor az emberi világ örökre megváltozott.

Teofil és neje, Tétisz éppen a karácsonyfát díszítette, amikor a jelenés testet öltött náluk. A gyerekszobában az ötéves lányuk, Viola próbált bekényszeríteni egy Barbit egy lego-autóba. A konyhában már melegedett a délelőtt megfőzött halászlé.

Az angyalka éppen a fa előtt jelent meg. Jó két méteres volt és elég ijesztő.

– Helló! – mondta.

Teofil kezében megtorpant a nagy piros gömb. A férfi két módot is talált a helyzet megoldására. Az első szerint szívrohamot kap és kész, a másik, hogy inkább nem veszi észre a jelenséget, és az Unicum számlájára írja az egészet.

– Helló! – mondta újra az angyali alak. – Megjött az angyalka.

– Tétisz! – kiabált ki Teofil a konyhába. – Megjött az angyalka.

– Még nem jöhet – kiáltott vissza a nő. – Először eszünk, aztán jöhet.

Teofil az irdatlan angyalkára nézett, aki megértően mosolygott vissza rá.

– Az van, hogy megjött! Ha tetszik, ha nem – kiáltott vissza Teofil.

– De nem! Ne kezdjünk most ezen vitatkozni. A hal még nincs kirántva.

– Akkor gyere és mondd meg neki! – üvöltött vissza Teofil, és a világ semmi pénzéért nem vette volna le a szemét a jelenésről.

Tétisz bosszúsan jelent meg ajtóban.

– Helló! – köszönt neki az angyalka.

Tétisz megállt, és velőtrázó sikoltozásban tört ki, mely eltartott egy ideig.

Teofil és az angyalka kivárta, hogy a nő elfáradjon.

– Azért jöttem, hogy megváltozzon a karácsony, ahogy a levelünkben már írtuk.

– Az a karácsonyi e-mail? – kapcsolt viszonylag gyorsan Teofil.

– Az! Megkapták?

– Mindenki megkapta.

– Azért nem mindenki, de sokan – mosolyodott el az angyalka. – Mielőtt elkezdenénk, és jönne a nagy egymásra gondolás, feltennék pár tisztázó kérdést.

– A mi jön? – kérdezte Tétisz remegve.

– Az egymásra gondolás.

– Nem laptopot hozott? – kérdezte Teofil, amolyan „hátha bejön” ötlettől vezérelve.

– Hát nem. Szóval jöhetnek a kérdések?

– Maga népszámláló? – fonta mellei előtt karba kezét Tétisz. Kezdett magához térni.

– Bizonyos értelemben, igen.

– Milyen értelemben?

– Majd meglátják. Szóval az első kérdés: Mennyire szeretik a felebarátaikat?

Teofil és Tétisz egymásra nézett.

– Érthető voltam? – kérdezte az angyalka.

– Igen.

– És?

– Most a Kovácsékra gondol? Mert őket elég sokszor emlegetjük – válaszolta Teofil. – De az anyámra csak én gondolok. Tétisznek nem a szíve csücske a mama. Ez most baj?

– Én nem lennék ennyire precíz. Nagyjából mindenkire gondoltam, aki a világon él. Például az afrikai kisgyerekekre, a hondurasi gyerekekre, a kínai gyerekekre – mondta az angyal.

– Ja, úgy!

Tétisz Teofilre nézett.

– Maga valami gyerekvédő?

– Embervédő vagyok. A szeretet organizátora.

Tétisz és Teofil összekuncogott. Az angyal elnéző mosollyal figyelte a két embert.

– Én egyébként szoktam gondolni rájuk. Mármint a fekete gyerekekre, akik éhenhalnak – válaszolta végül Tétisz. – És sajnálom őket.

– Az jó. És mennyire?

– Eléggé. És a vakokat is. Vettem tőlük képeslapot a múlthéten.

– Az remek – bólintott az angyal. – És mit szólnának hozzá, hogyha innentől fogva mindenki mindenkire gondolna, mindenkivel törődne kicsit? Amúgy szolidaritásból.

– Szolidaritás?

– Az valami politikai dolog, nem? – kérdezte Teofil, és arra gondolt, hogy egy csúnya kampány mesterkedés áldozatává váltak. Azok a szemetek, még ezen a szent ünnepen sem hagyják békén az embert.

– Nem. A szolidaritás az a közös út, amelyen az emberek egymás mellett haladnak és közösen vállalják a felelősséget, a terheket. Közös értékeket osztanak egymással.

– Oké, akkor ez tényleg valami párt duma – bólintott Teofil.

– Nem. Most az emberiségről beszélek – tárta szét két szárnyát az angyal. – Mindenkiről beszélek, aki ember. Tehát? Mi lenne, ha mindenki mindenkire gondolna? Ha innentől együtt vállalnák fel a terheket, a sorsot? Ha mindenki szeretettel gondolna a másikra?

– Ez mennyibe kerül? – kérdezte Teofil.

– Felbecsülhetetlen az értéke.

Egy kis csönd ereszkedett közéjük.

– No? Mit szólnának ahhoz, hogyha a világ összes embere hirtelen érezné az összeköttetést, az együvé tartozást? Ha itt a nappalijukban együtt lenne az emberség?

– Annyi halászlé nincs – jelentette ki Tétisz.

– Jó, akkor kezdjük kicsiben. Mi lenne, ha csak néhány ember jelenne itt meg?

– Itt? Mikor?

– Most. Legyen mondjuk tíz.

– Tíz mi?

– Tíz ember.

– Csövesek?

– Nem. Idehozom őket a világ négy sarkából, hogy végre széles legyen a szeretet ünnepe.

– Azért annyira ne legyen széles – vonta össze szemöldökét Tétisz. – Az rendben van, hogy kér párezer forintot, de azért szenteste ne hozzon ide idegeneket. Eleve milyenek?

– Mindenféle. Sötét, világos, sárga, kicsi, nagy. Amilyen éppen adódik.

– De azért a vallása… na… szóval nyomdaképes, ugye? – kérdezte Teofil.

Az angyal bólintott: – Mindegyik az, szóval úgy nem válogatnék.

– Akkor hogy válogatna? – emelte fel a hangját Teofil.

– Sehogy. Az ember az ember. Nagy különbség nincs. És ha van, akkor törekedni kell, hogy ne legyen. Nem igaz? Nos! Jöhet tíz ember?

– Mi? Nem! – kiáltott fel Teofil és Tétisz egyszerre.

– De a szeretet ünnepe…

– Igen, az, de mindennek van határa – válaszolta Teofil felháborodottan. – Nem lehete, hogy csak úgy gondoljunk rájuk, anélkül, hogy tömegszállást csinálna a lakásunkból?

Az angyalka elmosolyodott, de az a mosoly nem volt túlzottan meleg.

– DJK mondta. Pontosan megmondta, hogy ez lesz – mondta inkább magának, mint a két embernek.

– Mi? – kérdezte Teofil.

Az angyal mélyen a szemébe nézett: – Nem képesek rá. Nincs meg hozzá az értelmük. Még nem érzik azt, hogy tényleg egybe tartoznak. Kerítésekben gondolkodnak.

– Na, jó. Ebből most már elég. Hagyja itt a szórólapot, és menjen szépen a dolgára. Még fel kell díszíteni a fát, és a feleségemnek ki kell rántania egy tonna halat – lépett egyet előre Teofil, de elbizonytalanodott, így azonnal hátra is lépett egyet.

– Igen. Ahogy DJK mondta – bólintott az angyalka, majd szélesre tárta szárnyát, melyek végei egészen a szoba faálig elértek. Hangosan szólt. Hangja átitatta a szoba minden zugát. – Akkor legyen ez az este innentől a szeretet estéje, az egymásra gondolás estéje, a közös lét estéje.

A szavak majdnem egyszerre szálltak fel a város, az ország, a kontinens, a Földgolyó sok-sok millió szobájából, ahogy a szobákban álló millió és millió angyal egyszerre mondta ki őket. A torkukból áradó hullámok körbejárták a bolygót és megmozgatták a fényt, a fény az információt, az információ pedig a fizikai világot.

– Ez mi volt? – kérdezte Tétisz megszeppenve.

– Ez a karácsony hangja. A szeretet ünnepének pillanata. Így lesz ez minden karácsonykor ebben az időben, innentől a visszavonásig! – mondta az angyal.

– Mi van?

– Szeressétek egymást – mondta az angyal és eltűnt.

Teofil és Tétisz megkövülve néztek egymásra.

– Berúgtunk? – kérdezte Teofil.

Tétisz megrázta a fejét. – Ez valami marketing volt. Biztos az új TV-ből jött.

– Még nem csomagoltuk ki – rázta meg fejét Teofil.

– Akkor is onnan jött.

Ennyiben maradtak.

Teofil befejezte a díszítést. Tétisz a sütést.

Hat lett, mire készen álltak.

Tétisz a fához lépett, és megrázta a csengőt.

A gyerekszoba ajtaja nem mozdult.

– Viola! Itt az angyalka! – kiáltotta hangosan Teofil. Tétisz újra csengetett.

Hosszú, félelmetesen hosszú várakozás után a kilincs megmozdult, majd résnyire nyílt az ajtó.

Egy ijesztően vékony, barna fej jelent meg a résben, majd a szobába egy csontsovány fekete kisfiú lépett be. Szemét nem tudta levenni az asztalról. A fa nem érdekelte.

Tétisz felsikoltott.

Millió és millió anya és apa felsikoltott.

///

Az volt az első december, hogy az emberiség minden családja megkapta valaki más, öt évnél fiatalabb gyerekét. Csak úgy random, semmi tervezés, semmi fakszni. Megkapta, hogy azt szeresse egy évig, aztán pedig egy másikat, és így tovább, évről-évre, mindig a szeretet ünnepén. Hogy gondoljanak egymásra az emberek, akár a messzi távolból is. Mert ki tudja, hogy ki hova keveredik legközelebb?

*

„Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell” /afrikai mondás/

*

december 20. Az emberi szolidaritás nemzetközi ünnepe.

Szolidaritás: A szolidaritás jelentése közösségvállalás, kötelesség-, felelősség- és segítségvállalás, összetartás valakivel vagy valakikkel.