Ábel anyja

Ciklámen végül beengedte Ábelt a nappaliba. Pontosan tíz éve szemeztek egymással, ideje volt meghívni egy teára. De lehet kávé is, ha az öreg elég bátor, és bevette reggel a vérnyomáscsökkentőjét.

Ábel tétován álldogált az előszobába.

– Na! Gyere már be! – intette a nappali felé Ciklámen. Szigorúan magában elmosolyodott a férfi teszetoszaságán. Hiába, a kor sem csillapítja a fiúk bénaságát az udvarlásban.

– Cipő? – nézett a lábára Ábel.

– Jól van, még emlékszel rá, hogy mi a neve – bólintott Ciklámen komolyan, majd Ábelre nézett és kitört belőle a nevetés. – Mi van, lyukas a zoknid?

– Nem, csak… A szőnyeg miatt.

– Te porszívózol?

– Nem, de otthon igen. Ha egyszer végre te jönnél át, akkor neked le kéne venni.

Ciklámen elvigyorodott. Jól van, nem teljesen pipogya az öreg.

– Hát itt nem kell.

Bekacsáztak a nappaliba. Kint mínuszba fordult a tél. Végre. Ciklámen résnyire kinyitotta az ablakot.

– Szellőztetsz? – kérdezte Ábel.

– Gondoltam, túl meleg van.

– Nincs – jelentette ki kurtán az öreg és leült a neki felkínált székre.

– Nekem igen – vont vállat Ciklámen és úgy hagyta az ablakot. – Kávé vagy tea?

Ábelen látszott, hogy komolyan fontolóra veszi a kérdést: – Kávé – bökte ki végül.

– Jó. De keveset kapsz. Ha itt patkolsz el a nappalimban az első randin, akkor kikotorlak a gangra és csak utána hívom a mentőket.

Ábel nevetett. Helyes kis nevetése volt, azt meg kell hagyni. Ciklámen kisietett a konyhába, és közben átkozta magát, amiért annyi esze sem volt, mint egy tyúknak. Mintha még nem kanyarodott volna be a hetvenes kanyarba. De bekanyarodott, méghozzá észvesztő sebességgel. Pedig egy rutinos nő ilyenkor már kávét és teát is előkészített. Sőt, a biztonság kedvéért felkészült volna kakaóval, pálinkával, rummal, limonádéval, sörrel, tisztított vízzel, bubissal és csendessel, mindennel, amihez csak oda kell nyúlni és kész is a rendelés. Mindegy. Kiment a gyakorlatból. Elővette a kávédarálót, mert még annyi esze sem volt, egy-két adagot ledaráljon korábban.

– Ezeket az albumokat ismerem – hallotta Ábel hangját a nappaliból.

– Anyám! – nyomott el egy káromkodást Ciklámen és a konyhaajtóba sietett.

Ábel a könyvespolc előtt álldogált. Pontosabban görnyedt. A piros albumok körül matatott a szeme.

– Igen, Ábel, azok bizony azok az albumok.

– Megnézhetem?

– Persze.

Ciklámen visszasietett a konyhába és megkezdte a kávédarálás nem kis precizitást igénylő műveletét. Ha Egon nem lett volna kávéőrült, akkor persze most végezne egy pillanat alatt. De mivel harminc éven keresztül kézzel darált – mert az úgy jó –, hát mást nem is tudott elképzelni. Próbálta siettetni a mozdulatokat, de a szinapszisok nem engedték. Hülye Egon. Még a sírból is kísért.

Végre kész lett. Jött a főzés.

– Minden rendben? – kiáltott ki a konyhából.

– Persze – szólt vissza Ábel.

Ciklámen lopva az ajtóba surrant. Ábel ölében három album hevert. Egy negyedikben lapozgatott átszellemült képpel. Nos, igen. Azért barátként volt némi előéletük. Úgy ötven év.

A kávégépből kifogyott a víz. Hát akkor most csapvízzel lesz feltöltve, mert azt biztos nem várja ki, hogy leszűrje az az átkozott masina. Néhány magabiztos, de még mindig lassú mozdulat után végre kotyogni kezdett a gép.

– Cukor?

– Igen. Kettő.

– És mellé inzulin?

– Igen, egy fecskendőnyi.

Ciklámen felkuncogott. A tálalás gyorsan ment. Végül is egyetlen dolgot mégis előkészített: a teasütemény már ki volt pakolva a tányérkára. Ügyes lány.

– Nos? Emlékek? – kérdezte belépve a tálcával.

– Semmi. Csak belekukkantottam a legfrissebb képeidbe.

– Helyes. Legalább látod, hogy élőben szebb vagyok.

Ábel elmosolyodott. Férfias mosolya volt még mindig. Hála ég!

Kávézni kezdtek. Ábel elegáns volt. Kedves. Ciklámen gyomra tájékán különös melegség pirkadt, és tudta, hogy ez bizony nem gyomorsav. Alig beszélgettek a régi időkről. A jelen volt a téma és ez tovább szította azt a bizonyos melegséget. A jelen jó, az fut bele a jövőbe. Abba az ismeretlen valamibe, ahol még élet van, események, történések, valódi mosolyok, érintések. Ott még nem fakult kétdimenzióssá a világ.

Két órán át beszélgettek, aztán Ciklámen úgy vélte, hogy ennyi elég lesz Ábelnek. Vigyázni kell a szívére és persze nem szabad elcsapatni a gyomrát sem. Ennyi Ciklámen egy napra bőven elég egy ilyen idős szervezetnek.

– Jó volt – mondta Ábel a kijárati ajtóban állva.

– Jó bizony. Megismételhetjük.

– Igen – biccentett az öreg.

A mozdulat kurta volt, de nem elutasító. Hát ilyen a szentem: zárkózott és mulya. Nem baj.

– Szombaton egy vacsora? – kérdezte Ciklámen. – Mindjárt karácsony. Valami halas lesz.

– Itt? – kérdezte meglepődve Ábel.

– Hol máshol? Több lakásom nincs.

– Ja. Persze. Hát persze. Jó lenne.

– Akkor jó is lesz – mosolyodott el Ciklámen. Háló kivetve, hal kifogva, megsütve, szervírozva. Nincs több dolga.

Ábel kilépett az ajtón, Ciklámen utána nyúlt, és egy szecessziósan könnyed csókot nyomott a férfi jobb orcájára. Szombaton majd kettőt kap. Ábel elpirult és elindult a lépcsőház felé. Ciklámen addig nézte, míg a férfi el nem tűnt a lépcsőfordulóban.

…

Elégedetten sietett vissza a nappaliba. Eltakarította a romokat, elmosogatott, majd pakolni kezdett. Az albumok még ott hevertek az asztalon. Ölébe vette a legfelsőt. Az utolsó oldalakat nem nyitotta ki, ott voltak Egon legfrissebb képei. Arra még nem volt felkészülve. Hátulról lapozott előre. Az album első lapján már tíz éves emlékek voltak. Felvette a második albumot. A gerincre fel volt tüntetve az idő. Ez a tíztől-huszonkét éves emlékeket hordozta kis műanyag zsebeiben. Minden kép szigorúan kronologikusan, amilyen Egon volt. A harmadik album a jelentől számított huszonkettőtől harminckilenc évig tartó időszakot ölelte fel. Az már jó régen volt. Akkor járt össze a legtöbbet a társaság. Egon, ő, Ábel, Mariann, Péter, és persze ott volt Timi és Zelinda is. Szépek voltak és fiatalok. Lassan lapozgatott. Minden képet alaposan átnézett. Tényleg szépek voltak. Különösen Zelinda. Három teljes oldal Olaszország jött, aztán valami sítúra. Előtte pedig…

– Ábel, az anyád! – szisszent fel hangosan Ciklámen.

Mereven bámulta az oldalt. Felül egy csoportkép volt hetükről. Aztán mindenkiről külön-külön egy portré havas kilátóval a háttérben. De középen, Timi és az ő képe között az album sebhelyes volt. Égő üresség. Zelinda képe helyén friss szakítás nyoma éktelenkedett. Olyan friss volt, mint a frissan lefőzött kávé.

Ciklámen hosszasan nézte a fotó helyét. A szombatra gondolt, és arra, hogy talán nem lenne túl nagy csapás az öregre, ha megtudná, hogy Zelinda már Egonnal diskurál.

Majd nem kap kávét.

Vagy sütit.

Vagy egyenesen ebédet.

Ahogy az ösztön hozza.

De hogy beégeti az öreget, az biztos.

*

„Deep like”: Modern „közösségi platformos” kifejezés. Azt a jelenséget írja le, amikor valaki egy ismerőse, vagy (ez még cikibb) egy ismerősének ismerőse hírfolyamában (FB, Insta stb.) olyan mélyen turkál, hogy akár évekkel (vagy sok-sok évvel) korábbi bejegyzéseket, fényképeket nézeget, melynek során véletlenül like-olja valamelyik képet ezzel beismerve, hogy könyékig merült el az illető „életében”.