Szemét újévi beszéd

Kiszürcsölte az utolsó kortyot, majd hosszú ideig bámulta az univerzum végtelen csillagos egét.
– Én idén megmondom nekik. Most komolyan – mondta halkan Isten.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mosolyodott el Istenné. – Tavaly is akartad, és semmi sem lett belőle. Az a baj, hogy…
– Mi a baj? – nézett fel Isten.
– Az, hogy ismerlek és…
– Az egyáltalán nem baj.
– …és nem fogsz bírni magaddal. Figyeld meg, elkap majd a lendület, és nézhetünk.
– Nem kap el!
– De igen.
– Nem!
– Döbbenetesen érvelsz. És most ne mondd azt, hogy „de drááágám” – csapott az asztalra Istenné.
Néhány jelentéktelen galaxis megsemmisült.
– Akkor ne csináljam?
– Ezt egy szóval sem mondtam. Mire kértelek húsz éve?
– Mire?
– Vicces vagy. Azt mondtam, hogy ki kéne állni végre. És te megfogalmaztál egy olyan beszédet, hogy majdnem elájultam. És amikor azt mondtam, hogy ez nem mehet ki, akkor pedig megint jött az üzengetés, meg a szív küldi szívnek sugallatok. Öreg, te a végletek embere vagy. Sajnos. Vagy hála ég, nem tudom. A lényeg az lenne, hogy ne ess túlzásokba.
– Nem szoktam.
– Nem. Tényleg. És a zsiráf?
– Az vicces. Ne tagadd, hogy vicces.
– Jó, tényleg az – nevetett fel Istenné.
Isten is nevetett. Az univerzum néhány lux-al világosabban ragyogott. Így van ez ezekkel az anomáliákkal.
– Idén megmondom nekik!
– Én örülnék, drágám, de csak akkor van értelme, ha tartod a mértéket. Kicsit félek.
– Ne félj, míg engem látsz!
– Pont addig félek, édesem, de én ennek eközben örülök – mosolygott rá Istenné.
Isten felállt, megnézte, hogy a csészéjében van-e még kávé, de sajnos már egy csepp sem marasztalta.
– Akkor most megyek – mondta.
– Rendben, de kérlek, mértékkel!
– Nyugi!
Istenné megcsóválta a fejét, és nem hitt neki.
Isten 2021. december 31-én délután jelent meg először a fejekben. Egy hang volt csupán, de mivel az emberek nem ismerték ezt a hangot, és mégis ismerte mindenki, gyorsan be is azonosították. Sokan örültek, sokan meglepődtek, a többi nem értette az egészet.
– Emberek! Fiaim, lányaim! – mondta a hang. – Az újévi beszédet idén én mondom. Készüljetek!
A net felrobbant. Mindenki tudatta mindenkivel, hogy Isten beszélt hozzá. Az első megjelenők sok lájkot kaptak, de amikor kiderült, hogy senki sem maradt ki az üzenetből, a dolog értékét vesztette.
Aztán pedig várakoztak. Ahogy az emberek szoktak: nagy zajjal, sok szóval.
Isten éjfél előtt két perccel jelent meg újra a fejekben.
– Emberek! Fiaim, lányaim! Halljátok ünnepi jókívánságaimat a jövő évre. Az elmúlt év nehéz volt. Kemény időszakon vagytok túl. Tudom. Én is láttam. De még mennyire, hogy láttam. Rengeteget szurkoltam nektek, hogy átvészeljétek, és ti, kedveseim, átrágtátok magatokat a nehézségeken. Mert ilyenek vagytok. Túlélők. Kemények. Igazi harcosok. És ösztönös optimisták. Márpedig a jövőbe vetett hit igenis fontos. És én azt kívánom nektek, hogy továbbra is tartsatok össze, szeressétek egymást…
– Öreg! – dörrent a beszédbe egy másik hang, mely legalább annyira isteni volt, mint az, amelyik az előbb beszélt.
Istennek sok hangja van, gondolta az emberiség.
– De! – folytatta Isten a beszédet. – Én a jövő évre most szokatlan módon egy kicsit mást kívánok nektek, drága emberek! Mégpedig félelmet kívánok mindenkinek. Félelmet. Azt kívánom, hogy jövőre féljetek. Hogy ne borítson el benneteket a remény lila ködje, a vágyak rózsaszín fellege, az önáltatás kényelmes, kipárnázott felhője. Kívánságom most az, hogy rettegjetek kicsit. Minden embernek azt kívánom, hogy féljen a jövő évtől, attól, hogy nem lesz minden rózsaszín, hogy valami akár végleg tönkre mehet. Döbbenjetek rá, hogy el lehet rontani az életet, lehet akkorát hibázni, hogy az egész világ beboruljon. Féljetek attól, hogy nem fog sikerülni. Minden vágyam az, hogy átérezzétek a halandóságot. Azt kívánom, hogy jövőre egy embert szülő anya se tudja beleringatni magát abba a tévképzetbe, hogy a fia és lánya boldogan, felhőtlenül fog élni. Féljen tőle, hogy nem. Lássa minden percben lelki szemei előtt, hogy a gyereke miképp éhezik majd, sül meg, vagy fulladozik. És amikor beletemetkezne egy megnyugtató gondolatba, akkor azt szúrja ki a félelem dárdája. Azt kívánom, hogy mindenki rettegjen attól, hogy valamit elront, hogy valamit nem jól csinál. Azt kívánom mindenkinek, hogy mardosó, félelemmel teli lelkiismeret-furdalása legyen, amikor többet vesz el, mint amennyit ad. És azt kívánom, hogy ez egyre jobban fokozódjon azoknál, akiknek sok van. Azt parancsolom, hogy azok tudatát, akiknek kezében hatalom és irányítás van, zsigeri, mardosó rettegés hassa át minden egyes másodpercben, amikor nem arra használják erejüket, hogy ez a fájdalom megszűnjön. És minél erősebb és hatalmasabb valaki, annál nagyobb félelmet kívánok neki. Perzselő, elemi rettegést kívánok minden tétlen másodpercükben.
Mert azt akarom, hogy most félelemből cselekedjetek, hiszen a reményből való cselekvés úgy tűnik, lassú és félrevezető. Azt parancsolom, hogy mindenki azzal az eszelős rettegéssel ébredjen holnap, hogy talán hiába minden. És ha most arra gondol, hogy majd én megsegítem, akkor emlékezzen arra, amit most mondok: Nem. Nem fogok segíteni! Becsszó! Pedig nagyon szeretnék.
Azt akarom, hogy megértsétek: lejárt a „majd csak lesz valahogy” kora, és beköszöntött, a „könnyen lehet, hogy sehogy sem lesz” kora. És amikor „bőséggel teli sikerekben gazdag új évet” kívántok magatoknak, akkor tegyétek azt is hozzá, hogy „de ne más kárára”. És azt parancsolom, hogy félelmetekben fogalmazzátok át a „bőség” fogalmát, és fogalmazzátok át a „siker” forgalmát, és fogalmazzátok át a „jövő” fogalmát és a „boldogság” fogalmát is. Mindenki külön-külön és együtt is. Nem kívánom nektek, hogy érezzetek együtt másokkal, mert az csak addig megy, amíg kényelemben vagytok. Azt kívánom, hogy helyette a földön fetrengve szenvedjetek attól a félelmetes felismeréstől, hogy mindez rólatok szól, hogy a baj mindenkivel egyszerre történik meg. Azt akarom, hogy ne találjatok mentséget magatoknak, bármennyire is keresitek azt. Ne legyen kibúvó, ideológia, elmélet vagy ígéret, ami csökkenti a félelmeteket. Akarom, hogy ezt a mardosó, kegyetlen rettegést csak a cselekvés enyhítse, de még az se szüntesse meg teljesen.
Azt akarom, hogy a tétlenséget felismerő tudatban támadt pokoli félelem savként marjon. És minél többet tehetsz, annál jobban marjon.
Én nem kívánok nektek boldog új évet, mert nem akarlak félrevezetni titeket. Inkább félelmekkel és cselekvésekkel teli új évet kívánok mindenkinek.
Kívánok továbbá minden jót nektek. Sok értelmes gondolatot és jóval kevesebb önáltatást. Több tényt, és kevesebb hazugságot.
Tartson ez pedig addig, míg másképpen nem kívánom.
És persze nagyon szeretlek benneteket! Tényleg, nagyon!
– Na? – lépett a konyhába Isten. – Jó volt?
Istenné tésztát dagasztott éppen. Galaxisok gyűrődtek egymáshoz.
– Igen – válaszolta Istenné.
– Tényleg?
– Istenem, dehogy! Ez egy szemét újévi beszéd volt. Szörnyen durva. Én mondtam, hogy nem tudsz mértéket tartani.
– Erős volt?
– Az, hogy félelmet kívánsz mindenkinek? Á, dehogy! Kifejezetten kedves dolog.
– Nem fognak belehalni.
– Öreg, ez neked nem megy.
– Most menjek vissza enyhíteni?
Istenné belegyúrt a tésztába.
– Ne. Nézzük meg, hogy így mire mennek, ja, és estére nem biztos, hogy kapsz mákosgubát.
– Miért?
– Hogy félj egy kicsit te is.
Éjfél után a legtöbb tévéadóban szokás szerint megjelentek az országok vezetői. Ki-ki a saját népéhez intézte újévi szózatát. A legtöbb ország legtöbb szónoka így kezdte beszédét:
– Az imént csodálatos esemény fültanúi lehettünk: magát Isten hallottuk beszélni. Azonban még mielőtt valaki megijedne, meg kell nyugtatnom mindenkit: nem úgy gondolta. Valójában azt akarta mondani, hogy…
*
Én azért mégis azt mondom: Boldog (újrafogalmazott) Tudatosabb Új Évet kívánok mindenkinek.