Újévi fogadalom

Kiálltak a teraszra. A fák hangosan zümmögtek, amint meglátták őket.
– Beizgultak a juharfák – bökött az erdő felé Benjámin.
– Bibino fák – javította ki Gvendolin nevetve. – Nem hiszem el, hogy nem tudod megjegyezni a nevüket.
– Dehogynem: juhar – mosolyodott el Benjamin.
A hold már felkelt, és nem volt sápadt a fénye.
Egy ideig csendben bámulták a csillagokat.
– Hamarosan éjfél – nézett az órájára Benjamin.
A város felől derengett a horizont, és sok helyen már tűzijáték-rózsák virultak és hervadtak el.
– Miért kell ezt ilyen hangosan? – mélázott el Gvendolin.
– Mert ilyen az ember. Ha baja van, kiabál, ha örül, kiabál. Tulajdonképpen szinte mindig kiabál.
– Én nem kiabálok.
– Ez csak viszonyítás kérdése. A bibinókhoz képest nem is vagy csendes.
– Látod, most jól mondtad. Tudsz te, ha akarsz.
Újabb látványvirágok élték le semmitmondó életüket a város fölött. Szinte hallani lehetett a tömegek kurjongatását.
– Még tíz perc, és itt az új év. Remélem, jobb lesz. Mármint jobb, mint a tavalyi.
– Mi!? Azt akarod, mondani, hogy a tavalyi év nem volt életed legjobb éve? Az év, amikor összeköltöztünk, amikor kijöttünk a bibinokhoz? Hát mi kell még neked? – háborodott fel Gvendolin, és színpadiasan rázni kezdte öklét az ég felé. Nem volt benne túl nagy meggyőződés. A bibinok a fülük botját sem mozdították.
Benjamin nevetett, és egyetlen halvány pillanatig szégyellte is magát.
– Édesem, a tény, hogy nem a városban vagyunk, hanem ezen az elhagyatott…
– Igen?!
– …de gyönyörű helyen…
– Na, azért!
– …egyértelművé teszik, hogy mennyire szeretlek.
– Az igaz. – Gvendolin átkarolta a férfit. A fák suhogni kezdtek.
– Perverz kis kurafik – suttogta Benjamin.
– Beszélj csak ilyeneket, és majd megnézheted magad – súgta vissza Gvendolin.
A fák elcsendesedtek. Benjamin arra gondolt, hogy nem bánta meg a kiköltözést. És itt nem is a távolságról volt szó. Nem is arról, hogy a nyüzsgés és közöttük immár egy teljes bibinok övezte láp terült el. Ezek valójában semmit sem jelentettek. Percek alatt besuhanhatott a központba, ha arról volt szó. A tudat változott meg benne. Az a tömb formálódott át, mely eddig az egyedülálló Benjamint mutatta, és amelyből Gevendolin jelenléte egy kapcsolatban élő Benjamint faragott, mely újabb és újabb részleteket hántott le vagy tűzött hozzá a régi képhez. Nem ismert magára, és úgy tűnt, hogy régi ismerősei sem ismernek rá. Ez pedig egyszerre volt izgalmas és félelmetes.
– Nézd! – súgta Gvendolin.
A mocsáron át egy g-567-es suhant feléjük. Lekapcsolt lámpákkal közeledett és közvetlenül a bibinok tövében állt meg.
– Drága jószág, hogy a fene egye meg a jódolgukat – morogta Benjamin.
– Ugyan már! Te is vehetsz bármikor egy ilyet.
– Az én 54-esemet nem adom semmiért.
– Akkor meg ne irigykedj.
Egy fiatal pár szállt le a kocsiról. Kuncogtak.
– Kicsit még korai ez, nem gondolod? – suttogta Benjamin.
– Ugyan! Szerelmesek – nézett feléjük Gvendolin.
– És meggondolatlanok. A bibinokkal nem szokás szórakozni.
– Miért? Lehet, hogy ők a helyi Romeo és Julia.
– Csak megjegyezném, hogy az ő kapcsolatuk gyorsan és egészen szomorúan került lezárásra.
– De amíg tartott…
– Maximum fél évig. Szerintem kergessük el őket. Jöjjenek vissza jövőre, ha még mindig így gondolják.
– Ne! Az ő döntésük! – súgta Gvendolin.
A pár eltűnt a fák között.
– Én komolyan szólok nekik. Egy fellelkesült szerelmi vallomás akár tönkre is teheti az életüket. Az is lehet, hogy csak hancúrozni akarnak.
– Miért, te csak azért költöztél ide?
– Ugyan már, Gven, akkor a város másik végében laknánk, a bibinoktól a legtávolabb. Komolyan mondom: inkább szóljunk nekik!
Gvendolin néhány másodpercig gondolkodott, majd lefutott a verandáról. Benjamin követte. A bibinokig húzódó távolságot egy perc alatt tették meg. Elsiettek a sikló mellett, melynek még percegtek a turbinái.
– Hallod őket? – torpant meg Gvendolin.
Benjamin lihegve állt meg. Hallgatóztak.
– Arra! – mutatott Gvendolin az erdő mélye felé.
Újra futni kezdtek. A bibinok hangos susogással érzékelték izgalmukat. Ha tudták volna, hogy miért jöttek, akkor morogtak is volna.
Gvendolin újra megállt. Szemmel láthatóan jobban bírta az iramot, mint Benjamin, alig szuszogott. Valahol a közelben egy fiatal lány szónokolt. Már a bevezető felénél tartott.
– …én, Hermina, szentül fogadom, hogy…
– Álljatok csak meg! – kiáltotta el magát Gvendolin torka szakadtából, és futásnak eredt.
A kiáltás megtette hatását, a mondat nem folytatódott. Benjamin és Gvendolin egyszerre lépett az apró tisztásra. Két kamasz állt egymással szemben. Tényleg egy kis Romeo és Julia, gondolta futólag Benjamin.
– Gyerekek, nem kéne így elkapkodni a dolgokat – mondta Gvendolin a szokott tanárnéni hanglejtéssel, amitől Benjamin is azonnal iskolapadban érezte magát.
– Tessék? – kérdezte a fiú megszeppenve.
– Gvendolin vagyok, fiam, és szerintem tanítottalak téged tavaly. Ő pedig itt a férjem, ti pedig rosszkor akartok örök fogadalmat tenni egymásnak.
– Rosszkor? – nézett rájuk meglepődve a lány. – Mindjárt éjfél.
– Nem az időpont rossz, kedveseim, hanem az életkor. Túl fiatalok vagytok még ehhez.
– De én szeretem őt – mondta a fiú őszinte meggyőződéssel.
– És én is őt! – mondta a lány, és megszorította kedvese kezét.
– Ez igen helyes dolog, de kicsit korai még mindezt tudatni a bibinokkal, nem gondoljátok? – mosolyodott el Gevendolin. – Ezek a fák komolyan veszik ám az újévi kívánságokat.
– Tudjuk! – bólintott a lány meggyőződéssel.
– Hermina drágám, azt is tudjátok, hogy ha itt most fogadkoztok, akkor egy évig nincs más választásotok? – kérdezte Benjamin Gvendolinétól kissé erőteljesebb hangon.
– Honnan tudja a nevem? – hökkent meg a lány.
– Az előbb mondtad. És éppen erre akarok utalni. Nem csak én jegyeztem meg ám a neved, hanem a bibinok is. Innentől egy évig arra várnak majd, hogy miként szól a fogadalmad második fele. Ezt ugye tudod?
– Mi az, hogy erre várnak?
– Az, hogy naponta ezerszer kérdezik majd meg: „Mit fogadsz meg, Hermina?”
– Ezerszer? Hogyan? – nézett rájuk értetlenül a fiú is.
– Úgy, hogy ez a mondat fog eszedbe jutni. Pontosan így: „Mit fogadsz meg, Hermina?” Naponta, percenként.
– De mi a városban élünk… – hebegte a lány.
– A városban és itt és a bolygó bármelyik pontján hallani fogjátok. A bibinok ilyen szempontból nincsenek helyhez kötve. Te fogadkoztál, ők meg figyeltek. Ha úgy fejezted volna be a mondatot, hogy szeretni fogom… – mutatott Benjamin a fiúra.
– Leo – szólalt meg a fiú.
– … Leot, akkor egy évig minden egyes nap emlékeztettek volna erre a bibinok. Minden egyes nap az évben. És ha két hét múlva Leo egy másik lány felé kacsingatna, ez akkor sem lenne másképpen. Ha mindketten más szeretnétek egy hónap múlva, a bibinok akkor is emlékeztetnének benneteket a fogadalomra. És minél inkább mást akarnátok szeretni, annál hangosabb lenne az emlékeztető. Higgyétek el, ez nem gyerekjáték. Nem egy embert kergettek már őrületbe ezek a fák. Szóval csak akkor fogadkozzatok itt, ha azt komolyan gondoljátok, vagy vacak egy évetek lesz – mondta egyszuszra Benjamin.
– Ez szép volt – biccentett Gvendolin.
– Igazat mond? – kérdezte Hermina.
– A legteljesebb mértékben – bólintott Gvendolin. – A bibinok csak akkor hallgatnak a fejedben, ha a fogadalmad anélkül is teljesül, hogy emlékezni kellene rá. De ha esetleg a fogadalom ellen mennétek, akkor az elég pokoli élmény. Elég hangosak tudnak lenni.
Hermina a fiúra nézett.
– És most nehogy hősiességből, vagy valami romantikus elhatározás miatt befejezzétek a fogadalmat, mert annyit nem ér – vágott gyorsan közbe Gvendolin. – Szeretitek egymást, rendben. Egyenesen megbomlotok egymásért. Hurrá! Gyertek vissza a következő szilveszterkor, ha még akkor is komolyan gondoljátok.
– Persze! Attól még szeretitek egymást, ez nyilvánvaló, senki sem tagadja, csak nem vagytok teljesen hülyék – bólogatott Benjamin.
– Ez szép volt.
– Ugye? Higgyétek el, kell az a kis idő, hogy megismerjétek egymást. Bújjatok ágyba, vesszetek össze, béküljetek ki, megint bújjatok ágyba, csaljátok meg egymást, bocsássatok meg egymásnak, megint bújjatok ágyba.
– Beszélgetni is lehet – vágott közbe Gvendolin.
– Ja, ágyba bújás előtt és után. És ha még együtt vagytok, akkor jövőre gyertek ki ide. Ha előre szóltok, főzünk vacsorát, és lesz bor is. Na, áll az alku?
Hermina a fiúra nézett. Leo pedig visszanézett rá.
– Bizonyos értelemben az nagyobb dolog, ha jövőre bibino nélkül is együtt vagytok még, nem? – mondta gyorsan Gvendolin.
Ez talált célba.
– De – bólintott Leo, és átölelte Herminát. A lány visszaölelte. Csókolódzni kezdtek.
– Na, szuper! – köszörülte meg a torkát Benjamin. – Akkor siessetek haza. Még elcsípitek az éjfélt.
– De előtte, Hermina kedvesem, fejezd be szépen a kívánságod, mert a bibinok most már nem hagynak békén – mondta Gvendolin.
– Mivel?
– Mindegy. Legyen valami nem fontos, amit be is tudsz tartani.
Hermina egy ideig gondolkodott, majd megszólalt: – Én, Hermina, szentül fogadom, hogy nem rágom többé a körmöm.
A bibinok suhogni kezdtek. Az erősebbek ki is mondták a „köröm”, „rágás” szavakat.
– Húha! – suttogta Hermina.
– Húha, bizony! – biccentett Gvendolin.
– És most el innen! – mutatott a sikló felé Benjamin.
A két fiatal köszönt és elsietett.
Ketten maradtak. A bibinok még mindig a „köröm” szóval voltak elfoglalva.
– Született kupidók vagyunk – jegyezte meg Benjamin.
Gvendolin nevetett, majd átölelte a férfit: – És mi?
– Mi mi?
– Ugye, mi nem fogadunk örök szerelmet?
– Szeretnél? – nézett mélyen Gvendolin szemébe a férfi. – Ha szeretnél, akkor csináljuk. Komolyan mondom. Egy év nem nagy idő.
Gvendolin nem válaszolt azonnal. Férje szemébe nézett, majd megrázta a fejét: – Nem. Azt hiszem, hogy jobb így…
– Szabadon! – fejezte be a gondolatot Benjamin.
– Igen. Szabadon. Kényszer nélkül.
Hallgattak.
– Szeretlek! – mondta Benjamin.
– Én is! – válaszolt Gvendolin.
– Rég megette a fene az egészet, ha ezt meg is kéne fogadni.
– Na, gyerünk haza, mindjárt éjfél. Koccintani kell! – lapogatta meg férje vállát Gvendolin.
Még nem érték el az erdő vonalát, amikor Benjamin megtorpant.
– Szerinted akkor is figyelnek a bibinok, ha csak gondolatban fogadtál meg valamit?
– Fogalmam sincs, de én nem próbálnám ki – válaszolt Gvendolin, és újra elindult, de Banjamin nem tartott vele.
– Én, Benjamin, megfogadom… – szavalta ünnepélyesen.
– Benjamin, mit csinálsz?
– … hogy idén nem gyújtok rá többet.
A bibinok suhogni kezdtek: „rágyújt”
– Hát, ez szép volt – pihegte az izgatottságtól Gvendolin. – Azt hittem, hogy mégis…
– Majdnem az volt. De azt inkább majd jövőre – vigyorodott el Benjamin.
– Rendben. Ha a leszokás simán megy, akkor legyen.
Kiléptek az erdőből. A város fölött egybefüggő tűzijáték virult. Talán már le is késték az új évet.
– Még jó, hogy nem a borról mondtál le – csóválta fejét nevetve Gvendolin.
– Azért nem vagyok megőrülve.
– Hát nem is tudom.
Felléptek a verandára. Benjamin bort töltött, koccintottak, megcsókolták egymást.
– Akkor mennyi ideig nem fogsz rágyújtani? – kérdezte Gvendolin.
– Földi évben mérve? Tizenkilenc évig – vigyorgott Benjamin.