Két kérdés

A tanítvány hatalmas garral rohant be a mesterhez, aki éppen délutáni szunyókálását tartotta. Az öreg elnyomott egy káromkodást.
– Mester! Két dolgot is kérdezni akarok – futott hozzá a tanítvány.
– Kettőt? Egy is sok ebéd után.
– Mester, már tudom!
– Ez már eleve rosszul indul – dörmögte az orra alatt a mester. – A tanítvány mintha nem is hallotta volna meg a szavakat, lelkesen mosolyogva várakozott. – Egy: ez nem kérdés, hanem kijelentés. Kettő: nem vagyok mester – legyintett az öreg. – Ezerszer mondtam, drága fiam: aki mester, az tanít valamit, ami tanulható. A tanítvány pedig megtanulja, és mindenki örül. Én semmi ilyesmivel nem foglalkozom, és senki sem örül.
– Ugyan már, mester! – nézett rá a tanítvány elnéző mosollyal.
– Na jó, akkor legyen az első kérdés, ami egyébként nem is kérdés: mit tudsz „már”? – kérdezte az öreg.
– Már tudom, hogy ki vagyok.
– Ja, azt én is tudom, ezért nem kellett volna felébresztened. Te vagy a kis Liberátusz, ha jól emlékszem.
– Nem! – kiáltott fel a tanítvány.
– Nem? Azt hittem, te vagy az. Nem te laksz abban az utcában, ahol a hentes van?
– De igen, de mester, most már tudom, hogy ki vagyok valójában.
– Akkor mégsem ott laksz?
– De, ott lakom, hiszen ismer, mester.
– Igen. Te vagy Liberátusz. Ezt tudtad meg?
– Nem.
– Nem te vagy?
– De én vagyok.
– Akkor mit örülsz? Eddig nem tudtad?
– Mester – nézett az égre a tanítvány. – Én már tudom, hogy valójában ki vagyok. Megértettem, hogy nem vagyok a nevem, bár Liberátusznak hívnak. Nem én vagyok a testem, bár hozzám tartozik. De még a gondolataim sem én vagyok, mester – kiáltott az égnek a tanítvány.
– Hát, ez remek. Akkor ki üvöltözik itt, az orrom előtt?
– Én, mester, aki nem azonos semmivel, és mégis vagyok.
A mester felállt és a tanítványához lépett. Szigorúan nézett fiatal szemébe, aki ettől zavarba jött.
– Akkor nem vagy a tested? – kérdezte.
– Nem, mester!
– És nem vagy a gondolatatid?
– Nem, mester!
– Aha! És milyen érzés?
– Csodálatos, felemelő, megsemmisítő.
Az öreg hosszú ideig nem mondott semmit.
– Nem baj. Majd elmúlik – veregette meg végül a tanítvány vállát.
– El? – nézett rá megrökönyödve a tanítvány.
– Persze. Hamarosan. Szóval mi volt a második kérdés?
– De mester! Hogy múlna már el? Megértettem a lényeget.
– Jól van, ennek örülök. Ne idegeskedj, el fogod felejteni. Tehát mi a második kérdés?
– Mester! Nem fogom elfelejteni.
– Dehogynem! Na, mit akarsz még? Bökd már ki!
– De én megértettem.
– Lépjünk ezen túl, Liberátusz, kérlek! Hurrá, megértetted, hogy semmi sem vagy, vettem, de azért elmondhatnád, hogy mi volt a második kérdés.
A tanítvány megrökönyödve nézett az öregre.
– Na?
– Anyu azt kérdezi, hogy átjön-e a mester vacsorázni hozzánk.
– Na, végre! – csapta össze két kezét az öreg lelkesen. – Végre egy értelmes kérdés. Mondd meg anyádnak, hogy mindenképpen ott leszek.
Liberátusz hitetlenkedve csóválta meg a fejét: – Ezt nem hiszem el.
– Pedig biztos, hogy megyek. Anyád istenien főz – nézett rá komolyan az öreg.
– Nem azt…, eh, mindegy! – legyintett nagyot a fiú. Mérgesen indult el kifelé. Már az ajtónál járt, amikor az öreg utána szólt.
– Látod, már el is felejtetted. Ügyes vagy – nevetett fel az öreg.
Kacagása elkísérte Liberátuszt egészen az utcáig.
*
„Hiába érted az esőt a szobában, ha nem esik rád, nem vagy vizes. Aki kint van, az kint van, aki bent van, az bent van, nincs itt semmi megérteni való.” (KSM)
**
1879. december 30-án született Srí Ramana Maharsi