Schrödinger vacsorája

Jeromos körbenézett a zsúfolásig megtelt éttermen.

– Itt dögöljek meg, ha ezek jól érzik magukat. Itt dögöljek meg.

– Ne kívánj olyat, amire nem vágysz – mondta Médea.

– Akkor is igazam van. Nekem ne mondd, hogy a mérlegük nem sikoltozik éppen.

– Az lehet.

Az Elizium a város legfelkapottabb étterme volt. Még a város széléről, több ezer kilométerről is bebumliztak ide, hogy kipróbálják messze földön híres fogásaikat. Minden bűzlött az eleganciától, a fények kifogástalanok voltak, a teríték makulátlan, ahogy az étterem alkalmazottain sem lehetett hibát találni.

Már két perce vártak arra, hogy az asztalukhoz kísérjék őket.

– Mi van már? – morgott Jeromos.

– Ha fél évet tudtál várni, akkor két percet még biztosan sikerül – válaszolt Médea a hozzá illő mérhetetlen nyugalommal. Állítólag még senki sem hozta ki sodrából a nőt. A rossz nyelvek azt mondták, hogy ha valakinek mégis sikerült, az nem érte meg a másnapot. A nő néha rájátszott erre a pletykára és élvezte, amikor komolyan vették.

– Hazugok – morgott tovább Jeromos. – Mindnek ki van kapcsolva, pedig tilos, sőt, egyenesen törvénybe ütköző. Azt nézd! – mutatott egy közeli asztal felé. Hatalmas, homárral teli tál díszelgett az asztal közepén. Hárman ülték körül, és egyikük sem látszott elkeseredettnek. – Nekem ne mondd, hogy azok most éppen mérleggel esznek.

– Figyelj ide, Jerry! Ha ezt tovább folytatod, akkor én már itt sem vagyok. Nem azért jöttem ide, hogy a fölösleges hisztériádat hallgassam.

– Akkor is igazam van.

– Nem érdekel – zárta le a vitát Médea.

Jeremos nem mert, vagy nem akart válaszolni, de ez teljesen mindegy volt Médea számára. Csönd lett, és ez megnyugtatta. Az asztalok többségénél pazar ételeket ettek. Túl szépeket ahhoz, hogy mérleggel jóízűen el lehessen fogyasztani azokat. Igazat adott Jeromosnak, de ezt nem mondta volna meg neki. A hely kíváncsivá tette. Ilyet évek óta nem érzett.

– Hölgyem, uram – lépett eléjük egy makulátlan külsejű férfi. – Honóriusz vagyok az Elízium munkatársa. Én szolgálok fel ma maguknak.

Médea biccentett, amit a férfi bátorításnak vélt, és megfordult. Kanyargós úton jutottak el az asztalukig. Az ablaknál kaptak helyet, melyet Médea örömmel vett tudomásul. Székeikből ráláttak a látóhatárig nyúló város pazar fényeire. Már ezért megérte fél évig várni.

Elidőztek a látványon, amit a pincér nem zavart meg.

– Ez gyönyörű – jegyezte meg Médea.

– Igen. A legszebb kilátás innen nyílik. Szerencséjük van, hogy itt kaptak asztalt. Pláne, hogy este van. Sötétben még szebb a város. Elmenjek, és majd szólnak, ha beteltek vele, vagy hozhatok valami innivalót?

– Hozzon! – vágta rá Jeromos. Médea is biccentett.

– Rendben. Választanak, vagy ajánlhatok önöknek a kínálatól.

– Inkább ajánljon – mondta gyorsan Médea mielőtt Jeromos megszólalhatott volna.

– Örömmel. Elsőként itt vannak a hagyományos, szint alatti boraink. Mindegyik finom. Városi termelőktől van, de ez nem von le az értékükből. Igen népszerűek a vendégeink körében.

– És mi van a szint környékén? – kérdezte Jeromos.

– A szinten semmi. De fölötte egy felnőttel már kezdődik a kínálat és meg kell mondjam, komoly különbséget jelent a mérleg alatti borokhoz képest. Azt mondanám, hogy míg a szint alattiak kellemes útitársak a vacsorához, addig a szint fölöttiek már inkább önmagukban is fogások. Mindegyikük városon kívül termett. Puszta napfény, semmi lámpa.

– Egy emberes? – szakította félbe Jeromos a pincért.

– Az alap borok egy felnőttet érnek.

– De vannak jobbak is, nem?

– Vannak egyészen kiváló boraink.

– Melyik a legdrágább?

– Emberben kérdezi?

– Nyilván. Az azért mégiscsak egy komolyabb mutatószám, mint a pénz, nem úgy gondolja? – nézett a pincérre gúnyosan Jeromos, de a férfi rezzenéstelen arccal válaszolt.

– Ahogy mondja, uram, bár a mérleg-érték és a kredit érték együtt mozognak. Akár mondhatnám a másodikat is.

– Engem az előző érdekel.

– Ahogy gondolja, uram. A legdrágább borunk 1200-emberes. Egyébként ennyi kreditet is kérünk érte.

Jeromos füttyentett egyet.

– Ezerkettő?

– Nyolcszáz gyerek, négyszáz felnőtt.

– Az igen. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik.

– Hogyne, uram. Vannak, akik megengedhetik maguknak.

– És nem őrülnek bele?

– Nem, uram.

– És a legdrágább ételük? – kérdezte Jeromos. Szinte szikrázott a szeme.

– Jerry, ezt most minek? – kérdezte halkan Médea.

– Mert érdekel. Ha már itt járunk, meg akarom tudni. A neten nincsenek fent az árak, ha jól vettem észre.

– Jól – bólintott a pincér. – A legdrágább ételeink hasonlóképpen ezen a szinten mozognak. Egy homár 1200, egy eredeti steak 1000. Emberben.

Jeromos Médeára nézett.

– Akkor egy ezres bort megkóstolunk?

– Ne marháskodj! – legyintett Médea.

– Nem marháskodok. Ezért jöttünk ide, nem?

– Tényleg? Én nem is tudtam. Eredetileg azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat.

– Nem. Azért jöttünk ide, hogy egyszer végre mi is…

– Jerry! Elment az eszed! Két perce még… – nem folytatta.

Jeromos mereven bámult Médeára, majd elnevette magát.

– Bevetted, mi? Ne tagadd, bevetted!

Médea orrcimpái kitágultak, ami nem volt túl jó jel, de végül nem szólalt meg.

– Figyeljen ide, Honóriusz, ugye Honóriusz? – A pincér bólintott. – Van olyan ehető étel, ami szint alatt van?

– Természetesen igen. Nagyon finom ételeink vannak.

– Mennyire van szint alatt?

– Van, ami teljesen, és vannak olyanok, melyek csak egy kis öregséget, betegséget tartalmaznak, de semmi komoly. Ez bárhol előfordulhat, még a sarki boltban is – válaszolt tökéletes nyugalommal a pincér.

– Mi azokból szeretnénk valamit választani – mondta gyorsan Médea.

– Értem, hölgyem! Mindazonáltal azt javaslom, hogy mielőtt rendelnének, ízleljék meg a magasabb kategóriákból készített összeállításunkat.

– Én nem akarok egy halottat sem látni, míg eszem, de még haldoklót sem. Valójában azt sem akarom érezni, hogy a mérleg működik – válaszolt határozottan Médea.

– Nem is fog működni. Ez a mi számlánkon marad. Csupán ízelítőt kínálunk. Semmi több. Ingyenes.

– Ha ingyenes, akkor hozhatja – tárta szét kezét Jeromos.

– Jerry! Biztos?

– Egészen biztos!

A pincér intett. Két alkalmazott jelent meg mögötte. A poharakba egy-egy korty bor került, az üres tányérokba néhány ínycsiklandó falat.

Csendben ízlelgették az ajándékot. Médea időnként kirévedt az ablakon, néha Jeromost nézte, ahogy a férfi egyre nagyobb élvezettel rág és nyel. A kóstolás pár percig tarott csupán, de Jeromos így is izgalomba jött.

– Nos? Nézzük át a szint alatti ételeket? – kérdezte a pincér.

Jeromos Médeára nézett, aki megrázta a fejét. –Jerry, ne!

– Figyeljen ide – fordult a pincérhez Jeromos. – Ez melyik boruk volt?

– Tíz felnőttes.

Jeromos bólintott.

– És az étel?

– Hasonlóan annyi.

– Engem nem érdekel – mondta szárazon Médea, de Jeromos nem figyelt rá.

– És meg tudná fogalmazni, hogy ehhez képest, milyen lehet az ötszáz emberes?

– Ég-és föld – válaszolt a pincér.

– És abból kaphatnék egy kis kóstolót?

– Hogyne. Egy kortyot mindenképpen – intett a pincér, és a poharakba egy gyűszűnyi kis bor került.

– Engem még mindig nem érdekel – tolta el maga elől a poharat Médea.

Jeromos a nőre nézett, majd a poharára.

– Biztos?

– Egészen biztos.

A férfi megvonta a vállát és Médea adagját a poharába öntötte. – Azért ne vesszen kárba.

A kóstolás gyorsan lezajlott. Jeromos arca megváltozott a korty után.

– Ízlett? – kérdezte a pincér.

Jeromos egy szót sem szólt. Némán pásztázott végig a körülötte álló asztalokon.

– Vajon most mennyi ember-mérleg fogy el éppen?

– Pár tízezer – válaszolt azonnal a pincér.

– És nem fáj nekik?

– Micsoda?

– Jerry! Ne csináld! – súgta Médea és megfogta a férfi kezét.

– A mérleg? Nem fáj nekik? Mert ha nem tudná, ha esetleg itt nem lennének érvényesek a mindenki által elfogadott és kötelezően betartott szabályok, minden szint fölötti fogyasztás esetén végig kell nézni azok halálozási adatait, esetenként a halált is, akiktől megfosztottuk az erőforrásokat, hogy mi szint fölött fogyaszthassunk. Végig kell lenézni, kötelezően, mondom: kötelezően!, minden kórtörténetet és betegséget, amit a mi nagyvonalú rendelésünk miatt valaki valahol megkapott, és elszenvedett. Ha nem tudná, a mérleg mindig működik. – Jeromos most már szónokolt. Szavai a szomszédos asztalokon is túlnyúltak. Csönd lett az étteremben, és ő folytatta. – Mégis hogyan lehetséges ez? Hogy képes valaki átböngészni nyolcszáz gyerek és négyszáz felnőtt halálát, mielőtt legurít a torkán egy üveg bort? Idő sincs rá! Hogyan? Ahelyett, hogy boldogan falatozna, hogyan nem hányja el magát? Ez meg tudná magyarázni?

Médea karmazsinvörös arccal nézte Jeromost. Már régen elengedte a kezét.

– Meg tudná ezt magyarázni? – dörögte el újra a kérdést Jeromos.

– Meg. Ötezer kredit és kikapcsoljuk az applikációt – válaszolta halálos nyugalommal a pincér. Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna Jeromos kirohanásán.

– Tessék?

– Ötezer kredit és nincs mérleg. Amíg itt van, ki lesz kapcsolva.

– Ezt nem értem – rázta meg fejét Jeromos.

Az asztalok felől kuncogás ért el hozzájuk. Mindenki érdeklődve figyelte az eseményeket.

– Kikapcsoljuk a mérleget. Karbantartási üzemmódra állítjuk. Ez tökéletesen legális intézkedés. Ez alatt nincs mérés, nincs kapcsolat, nincsen halál, betegség. Nincs semmi, csak ételek és italok.

Jeromos kikerekedett szemmel nézett a pincérre.

– Akkor ők… itt… – mutatott körbe.

– Ötezer kredit.

Többen hangosan elnevették magukat.

– És nincs mérleg?

– Nincs! Ennyi felárat a legtöbb vendégünk megenged magának, hogy jól érezze magát. Gondolom, önök is.

– Én nem – állt fel az asztaltól Médea.

– Várj!

– Mire várjak? Ez nekem nem tetszik.

– Azt mondja meg nekem – nézett a pincérre Jeromos –, hogy kikapcsolt mérlegnél… hogy azok az emberek, az ismeretlenek… ott a távolban, Afrikában, vagy mit tudom én hol… azokkal mi lesz?

– Nem mindegy, ha nem tudsz róla? – kiabált valaki felé egy távoli asztaltól. A hozzászólást taps fogadta. A pincér halványan biccentett. – Nem tudunk róla – mondta halkan.

– De lehet, hogy…

– Értse már meg, uram, nem tudunk róla! – mondta egy nő a mellettük lévő asztaltól. – És amiről nem tudunk, az lehet, hogy nincs is. Schrödinger vacsorája. Próbálja ki!

Többen felnevettek a poén hallatán.

– De most már gyorsan! – mondta a nő mellett ülő férfi. – Kihűl a steakem.

Újra taps kelt életre, majd a vendéglő visszatért a szokott halk morajába.

– Nos, uram? Mi legyen?

Jeromos az asztal mellett álló Médeára nézett.

– Ki kéne próbálni.

– Komolyan, Jerry? Azt hittem, hogy másért jöttünk. Azt hittem, hogy eszünk valami finomat, olyasmit, amitől nem dől össze a világunk. Komolyan ki akarod próbálni? Tényleg, Jeromos?

Az étteremben egy pisszenés sem hallatszott.

– Médea, de lehet, hogy nem is halnak meg.

– De meghalnak! – kiabálta Médea.

– Nem biztos. Hiszen nem látjuk.

– Ne legyél már barom!

– De tényleg nem látjuk. És ha nem látjuk, akkor… érted…

– Akkor nincs? Akkor nem létezik?

– Akkor talán nincs. De az elég, nem? Az a talán elég.

Sűrűvé vált a csönd.

– Hölgyem, próbálja ki egy sima egyfelnőttessel – mondta a szomszéd asztalnál ülő férfi és felemelte a poharát. – Az nem lesz gond. És higgye el, ezerszer jobb borról van szó.

– Az egy ember! – nézett rá Médea hitetlenkedve.

– Ugyan már! Ne áltassa magát! Azzal, hogy ide belépett, már elfogyasztott egyet. Ne legyen álszent. Egy ember és jó bort iszik. Még csak ki sem kell kapcsolni a mérleget.

– Nem?

– Dehogy! – nevetett fel a mellette ülő nő. – Észre sem fogja venni.

– Úgy van – helyeselt a férfi. – Az egész csak gyakorlás kérdése. Én most 500-ast eszem és be van kapcsolva az app. Semmiség. Háttérzaj, és spóroltam 500-at. Meg fogja szokni, ígérem, csak kellő kitartással gyakorolni kell. Az első körök nehezek, de aztán egyre könnyebb. Van rá app is. Keressen rá. Valamikor el kell kezdeni, nem?

– El? – kérdezte Médea kásás hangon.

– Nyilván. Már ha jó akarja érezni magát. Tudja mit, meghívom egy palackra.

Médea körbenézett. Több tucat szempár szegeződött rá.

– Egyfelnőttes, az semmi – duruzsolta a férfi.

– Az tényleg semmi – fogta meg kezét Jeromos.

– Semmi?

– Semmi. Észre sem fogod venni. És ha nem jön be, akkor majd visszatérünk a szint alá.

– Be fog jönni neki – kacsintott a szomszéd Jeromosra. – Csak ne aggódjon. Az első alkalom a legfélelmetesebb. Utána már minden megy magától.

Médea lábából kiszaladt az erő. Talán azért ült le, mert már nem bírta tartani magát, talán azért, mert túl sokan figyelték. Vagy csak éhes volt. Az is indok. Az embernek ennie és innia kell, különben meghal. Természetes dolog. Magától értetődő, emberi.

Amikor a pincér kihozta a palackot és töltött mindkettőjüknek, nagy volt a taps, és ez jól esett nekik. A bor pedig finom volt. Drága, de csodálatos.