Kellet. És vannak dolgok, melyeknél a kell szükségszerűen cselekvésbe torkollik. Nincs mit tenni. Aki azt hiszi, hogy tisztán szellemi lény, annak még soha nem volt hasmenése.
A bevásárlóközpont vécéje meglepően csendes volt. Szemügyre vette a fülkéket, és hosszas mérlegelés után kiválasztotta a jobb oldali legszélsőt. Legalább egy szomszéddal kevesebb. Besietett, lehúzta a nadrágját, majd koncentrált, de meglepő módon az ingert leszámítva semmi sem történt.
– Tudja, mi az a rögvalóság? – szólalt meg egy hang a szomszédos fülkéből. – Érett férfi hangja volt, aki biztosan nem vetette meg a dohányt és az alkoholt.
Megijedt. Koncentrálni is elfelejtett.
– Elmondom én magának – folytatta a hang. – A rögvalóság az, amit most csinálunk. Érti?
Nem mert megszólalni. Az ember mégsem beszélget nagydolog közben.
– A rögvalóság éppen ez. Maga jelen pillanatban rögvalóságot gyárt. Egyébként én is.
Talán ezzel befejeződött az oktatás, gondolta, de a hang gazdája vagy nem hallotta meg ezt a gondolatot, vagy nem törődött vele, mert folytatta.
– És tudja, hogy honnan lehet tudni, hogy a jó öreg rögvaságról van szó? Na? Csak kitalálja már!
Várakozás sűrű közege kandikált át a két fülkét elválasztó farostlapon.
– Na!
– Nem tudom – válaszolta végül. Saját hangja üresen, furcsán kongott, mintha egy másik világból szólt volna. Talán azért, mert ritkán beszélget idegenekkel bevásárlóközpontok vécéfülkéjében.
– Pedig egyszerű. Onnan lehet tudni, hogy büdös. A rögvalóság büdös. Szaga van. És sz*r íze, néha szó szerint. És néha csúnya pofája. A rögvalóság az, ami van. Kendőzetlen, kemény, máz, szirup, biztonsági háló nélküli valóság. És, barátom – mert ugye tekinthetem barátomnak, ha már együtt sz*runk és filozofálunk –, a helyzet az, hogy maga és én, és úgy általában mindenki ebben a valóságban él. Ebben a büdös durrbelében. De mivel az ilyesmit elég nehéz állandóan elviselni, ezért aztán jönnek a módszerek, melyek a rögvalóságból púdervalóságot csinálnak. Vegyük például azt, amit most csinálunk. A rögvalóságot, ami sz*rszagú, ugye? Aztán mit teszünk? Megpróbáljuk letakarni, elfedni. Szerek, szappanok, három az egyben hatás, a cucc azonnal a vízbe, és ha már semmi sem sikerül, akkor jöhetnek az ideológiák, mentsvárak és végső menekülésként pedig még mindig hazudhatjuk azt magunknak, hogy a sz*r nem büdös. De hát az. Nincs mit tenni. De ahelyett, hogy elfogadnánk az élet letagadhatatlan tényeit, mi mit teszünk? Még több illatosítót vetünk be, mert nekünk mindenáron győznünk kell a realitás fölött. És tudja, tulajdonképpen bizonyos értelemben ez sikerül is. Megfelelő mennyiségű légfrissítővel és mégannyi önáltatással, hazugsággal, melyet magunknak és egymásnak mormolunk, szépen lassan el is felejtjük a tényeket. Elhisszük, hogy a sz*r nem büdös, hogy mindenki egyenlő, hogy a kitartás mindig sikert hoz a végére, hogy az embereknek egyforma jogaik vannak, hogy majd csak megússzuk valahogy, hogy a végére azért mindig beköszönt a happy end. Beszívjuk az óceán illatát, és azt mondjuk, hogy de hát ez így igaz. És nem vesszük észre, hogy a púder alatt, a rögvalóság szintjén más a helyzet. Nem vesszük észre, vagy egyenesen nem akarunk tudni arról, hogy az emberek nem egyenlők, hogy a hatalom, dicsőség és pénz nem mindig érdemek szerint kerül kiosztásra, hogy igenis vannak velejéig gonosz, rossz emberek, és hogy bár bennük is van jó, persze, de attól még gonoszak és rosszak, hogy a jók néha szenvednek és a rosszak jól élnek, hogy az élet sokszor nem igazságos, dehogy az! Inkább nem szagolunk bele a levegőbe. Gyerünk, fújjunk rá fél flakon óceáni fuvallatot, hátha jobb lesz. Aztán pedig meglepődünk, ha egyszer kifogy az aerosol.
A hang elhallgatott.
Talán vége, gondolta.
Odaát pottyant valami.
– Na, ez az! Jókora valóság lett. Perverz vagyok? Nem. Ne higgye! Az a perverzitás, ha saját szagunkat is azonnal le akarjuk tagadni. Én csak nem félek tőle, mert ez a valóság. A rögvalóság. Nem olyan rossz ez ám. Beszippantja, elfogadja és kész, már el is lehet tőle köszönni. Nem kell beleülni, vagy megtartani, csak nem kell letagadni. Ettől nem lesz büdösebb a világ, az pont olyan rögösen büdös, mint eddig. Nem a világ lesz csúnyább, barátom, hanem a kép lesz tisztább. Ha egy vonat robog maga felé, akkor becsukhatja a szemét, és mantrázhatja, hogy ha nem látom, akkor nem létezik, de a rögvalóság az, hogy amikor ideér, akkor bizony el fogja kaszálni. Szívja csak be! Nem árt meg. Legalább érez valami mást is a tömény óceánillaton kívül. Szippantson egyet a rögvalóságból, ahol tényleg minden olyan büdös, amilyen büdös, ahol mindenki olyan, amilyen, és mondja azt: rendben, ez van, ebből kell kiindulni. És ne féljen, hogy ezentúl soha többé nem csiklandozza az orrát majd jázmin és tavaszi szellő. Elég, ha kiáll egy jázminfa alá tavasszal. Az is a rögvalóság része, nyugi, mert a rögvalóságban ott a jó és a szép is. Csak egyetlen dolog hiányzik: a hazugság. Elfogadás, barátom, a kulcsszó az elfogadás. Láttassék mindent olyannak, amilyen!
Az utolsó szavak kinyilatkoztatássá terebélyesedtek, aztán a szomszéd fülkében lehúzták a vécét.
– Pá, barátom – mondta a hang, és eldönthetetlen volt, hogy kinek szól az üdvözlés, a távozó salaknak, vagy neki.
– Viszlát! – mondta halkan, hátha tőle köszöntek el.
Ajtó nyílt, majd csukódott, kézmosó hangja locsogott, végül csönd lett.
Egyedül maradt.
A késztetés még nem múlt el, így várt, és amikor a belek mozgása meghozta a kívánt eredményt, ő megkönnyebbülve állt fel a deszkáról.
Begombolta a nadrágját. Keze a lehúzó gomb felé lendült, de megtorpant fölötte.
Nem akarta, tényleg nem, de nagyot szippantott a levegőből.
– Rögvalóság – mosolyodott el, és megnyomta a gombot.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!