Az emlékek íze

Az első szem gyorsan eltűnt. Előétel. Beköszönő falatka, mely nem is a gyomorba csúszik, hanem kikerülve az emésztés pórias folyamatát azonnal szétoszlik a tudat mélyrétegeiben.

A film elkezdődött. Agya rákapcsolódott a sztori nem túl bonyolult fonalára. Thriller. Izgalmas lesz, az már biztos. Egyszerű, de hatásos.

Bekapta a következő szemet. Olvadt a szájban. Imádta. Mókusként rágcsált egyet rajta, de csak annyit, hogy ne figyeljen fel rá senki.

A főhős bajban volt már az elején. Új szem után nyúlt. Nyelvén érezte a sós vajas ízt, és hirtelen eszébe jutott Gréta. A szem már a szájában volt, mely egyre erősebb emlékeket idézett fel benne. A kartonpohárra nézett. Százával hevertek benne Proust modernkori olcsó madeleinjei.

Gréta utánozhatatlan volt. Megismerhetetlen, gyönyörű lény. A Birodalom visszavágot nézték meg együtt, de ő nem emlékezett szinte semmire Luke Skywalkerből, mert Gréta mellette ült. Később a lány azt állította, hogy nem történt semmi, de ez korántsem volt igaz. Mert még a mozi előtt, amikor beálltak a sorba, Gréta adott neki egy csókot. Csak úgy, az arcára, semmi több. Könnyed lehelet volt csupán. Gréta nem tudta, de számára ez volt a pillanat, amikor a világ új dimenziója tárult fel előtte, melynek téridő kapujára egy szó volt felírva: NŐK.

Jól emlékezett a sorban állás minden egyes percére. Arra, hogy a lézerkardos plakát mellett elaraszolva ő titkon megszámolta zsebében a pénzt, és azért fohászkodott, hogy maradjon elég. Nem tehette meg, hogy Gréta fizessen: a dimenziókapu nyilván azonnal be is záródott volna. Végül megvette a jegyeket. Új fejszámolást végzett, de ez már nem volt olyan sikeres. Gréta pisilni ment, mintha birodalmi cirkáló lett volna, akik a térváltás előtt kieresztik magukból a hulladékot. Szemével kísérte a lányt a mosdó ajtajáig, és arra gondolt, hogy a lányok pisilése egyszerre lenyűgöző, erotikus és titkos művelet – ezeket a jelzőket később másokra cserélte –, és amikor becsukódott az ajtó, ő lázas zsebforgatásba kezdett. Alig maradt pénze. Gyors fejszámolás, majd újabb kétségbeesett kutatás következett. Talált még ötven forintot, és eszébe jutott a diákbérlet sárguló tasakjába rejtett százas is. Igen, ezzel már talán lehet kezdeni valamit. Nem sok, de… na, majd kiderül. Megrezzent, amikor Gréta szemérmesen mosolyogva megjelent mellette.

– Kukorica? – kérdezte ő, és Gréta lelkesen biccentett.

Összeszorult a gyomra. Talán nem kellett volna megkérdeznie. Talán a Birodalom nem is vágott volna vissza, ha szépen megbeszélik az egészet, de a tettek sokszor megelőzik a józan észt, a szavak pedig a gondolatokat. Most már mindegy.

Beálltak a büfé sorába. Lázasan kattogott az agya. Pontosan egyetlen adagra volt pénze. Fillérre egyezett az összeg.

– Mi tetszik? – kérdezte a büfés. Vékonyka bajusza inkább volt vágy, mint valóság. Alig lehetett idősebb nála.

Minden tehetségét összeszedve nézett Grétára: – Eszünk egyet közösen?

– Aha – biccentett Gréta egy félmosollyal, melyről nem lehetett eldönteni, hogy mit takar: megvetést, vagy titkos örömöt.

A jégbolygón zajló csata lenyűgöző volt. Negyed órára szégyenszemre elfelejtette Grétát. De aztán, éppen a csata végén, Gréta megmozdult, és belemarkolt a kukoricába. Ösztönös, odafigyelés nélküli mozdulat volt, melyben olyan mélyen gyökerezett az idő, hogy tátva maradt a szája. Gréta az ő kukoricáját majszolja, az ő kezéből veszi el a sós pamacsokat, és az ő vállának dől csillogó szemmel bámulva egy kitalált világot. Ő is bekapott egy szemet. Gréta most pontosan ezt az ízt érzi, hiszen az ő sósbolyhának egy húgát vagy nővérét ropogtatja el éppen. És ez így lesz közösség. Így válik eggyé egy család, a közös asztal, a közös ház, kocsi, élmények. Ettől lesz közös egy élet. És ők most ezt elkezdték. Még szűkös kis kapcsolat ez: Popkornélet, nem tart soká, csak míg van miből markolni, de benne van minden, ami később majd jön. Bekapott egy új szemet, és a zacskót Gréta orra alá nyomta, aki mosolyogva nyúlt bele a halomba. „Köszi!”, mondta. Ilyen lehet a boldogság. Persze ez lehet a pokol is. Nem kell hozzá sok, csak egy kis önzés. Egy pici kattanás, mely azt súgja a két fül közé, hogy „hé, ha nem sietsz, megeszi az egészet”. És akkor mindez harccá válik, evőversennyé, melyben a női pisilés idegesítő időhúzás lesz, az arcra adott csók pedig egy legyünk már túl rajta érzés. Igen. Ilyen is van. De most nem. Gréta nem így eszik és ő nem így ad.

A kukorica még a Felhőváros előtt elfogyott. Végtelenül sajnálta, hogy nincs mit a lány elé tartania. Nem kínálhat fel semmit magából. Oda akarta súgni, hogy esetleg szívesen kimegy egy következő adagért, de a zsebek nem telnek meg maguktól.

Összegyűrte a zacskót. Már nincs apropó, hogy a lányra nézzen. A popkornélet véget ért. És ekkor Gréta felé fordult.

– Köszönöm! – mondta a lány egyszerűen és szájon csókolta.

Mézédes, sós, vajas, grétás csók volt. Ebben az életben soha nem felejti el többé azt az ízt…

Felocsúdott.

A thriller már javában robogott, de ő máshol járt. Új szemet vett a szájába, és keresett. Rá kell lelnie az szem mélyén, az élmény tövénél. Az észlelés egyre mélyebb rétegeibe engedte bele magát, és aztán legalul, az íz és az íztelenség hajszálvékony határán megtalálta Grétát, a száját, a sóst, az édest, a köszönömöt, mindent. És utána más filmek hömpölyögtek elő: a Szupermenek, a Titanic, Magdika, Forrest Gump, Kriszta az évfolyamból, Jurassic Park és a Nagy Lebowski, egy vörös és a magas csaj a kávézóból, a Gladiátor és Dalma, A Gyűrűk ura és Dalma, Kill Bill és Dalma, Bourne és Casino Royale és Dalma, Némo nyomában és Dalma és Soma, Szörny Rt. és Dalma és Soma, Shrek és Soma…

Mindnek ott volt az íze, abban ez egy kis halvány íznyomban.

– Bocs, hogy késtem – huppant mellé Dalma.

– A gyerek?

– A nagyival. Sokról maradtam le?

– Nem.

– Jé, popkorn. Adsz?

– Naná!

*

Január 19. A popcorn napja