Robot

A következő novalle felolvasva is megtalálható itt: https://www.facebook.com/pg/naplorant/videos
Nem is volt olyan szörnyű, mint ahogy azt gondoltam volna. Úgy tűnik, az úszómedence szélén állók dilemmája minden helyzetben örök érvényű igazsággal terhes: a víz sokkal, de sokkal hidegebbnek tűnik kintről, mint amikor már benne úszol. Hát, ez az élettel pont így van. Legalábbis nálam biztosan. Először az állásomat, aztán lakásommal együtt a feleségemet is elvesztettem. Aztán bekövetkezett a nap, amikor már csak a romokat takaríthattam magamban a volt lakásomhoz közeli park hosszú fasorának harmadik kőpadján fekve. Számot vetettem mindennel – szorzás és osztás is volt benne, de főként osztás –, és azt kellett megállapítsam, hogy tulajdonképpen szabad vagyok. Nincstelen, de rendkívül szabad. Nem sírtam, mert nem voltam elkeseredve.
Soha nem sírok.
Munkahelyemről üdítően szenvtelen módon tettek ki: egy kedd reggel az íróasztalom üres volt, mint egy várakozó sírgödör. Otthon az asszony csak ennyit mondott: megoldjuk. De nem oldottuk meg. Meg kell mondjam, igen tisztelem érte, hogy öt évig bírta; aztán végül éppoly csodálatos ridegséggel (addigra kiöltem belőle minden irántam táplált rokonszenvet) és éppúgy egy keddi napon ő is utamra bocsátott, mellyel megoldódott a lakás (az övé volt) és a kapcsolat (az is inkább az övé volt) kérdése is. Én pedig csak feküdtem a harmadik padon, és azon tűnődtem, hogy most aztán tényleg nincs hová mennem, illetve bármerre megyek az éppen a megfelelő irány lesz. Ez pedig szabadság, ha akarom, ha nem. Eddig úgy hittem, hogy a szabadság amolyan zsúfolt fogalom, olyan, mint egy millió ágra bomló útkereszteződés, melyben én választhatom meg az irányokat, de ott, a padon fekve fedeztem fel, hogy a szabadság lehet tökéletesen üres is, olyan út, mely az által ad szabadságot, hogy nincs benne egyetlen kívánatos elágazás sem. A gondolat megtetszett. Két évig nem volt lakhelyem, vagyis rengeteg volt. Két évig nem ettem vendéglőben. Két évig nem vettem buszjegyet, és két évig nem tudtam eldönteni, hogy mindez jó-e, vagy rossz. Boldog? Nem, boldog nem voltam, de mivel elég időm volt bármiről gondolkodni, most már úgy hiszem, hogy a boldogság sem teli fogalom, hanem éppoly üres, mint a szabadság.
Éppen egy hete történt, kedden – átkos napok nekem a keddek. Egy garázssor hátsó fala és egy vasúti töltés közötti ficakban húztam meg magam. Nyáron király hely. Csak a vonatból látnak rám, de a vonat mozog, a kibámuló szemek pedig filmmé mossák mindazt, ami egy üvegablak mögött látszik – így működik az ember elméje: a nem kellemes dolgokat távol tartja magától. Kiléptem a garázsok mögül és megigazítottam a ruhámat. Azt hiszem, ez az egyetlen olyan dolog, amihez midig is ragaszkodtam. Hontalanként töltött első éjszakámon megfogadtam, hogy soha, de soha nem leszek ápolatlan, ruháimat rendben tartom, és lehet, hogy sovány leszek – talán rémisztően sovány –, de külalakom minden pillanatban képessé tesz majd arra, hogy a város bármelyik utcáján feltűnés nélkül végigsétáljak. Rengeteg energiámba, vesződségembe került a dolog, de azt mondom: megérte. Számomra a hontalanság – míg nem voltam hontalan – együtt járt a kosszal, a részegséggel, a büdös emberi kipárolgással. Éppen ezért utasítottam el mindezt. Hontalan lehetek, de nem olyan hontan. Friss póló volt rajtam (kocka alak, alatta ROBOT felirat, talán egy rock-bandát hirdetett; mindegy, nekem tetszett) – nyáron gyorsan száradnak, így majd minden nap lehet rajtam mosott ruha. Elindultam a pékség felé. Ha időben érek, segíthetek pakolni, melynek jutalma egy (talán kettő) croissant, rosszabb esetben egy kifli lehet.
Megérte sietni: mire a parkba értem, már mindkét kifli eltűnt bennem. Átvágtam a fák között és éppen kiléptem volna a túlnani vaskapun, mikor valaki megszólított.
– Nincs kedved egy partihoz?
A férfi kifogástalan szabású, sötét zakóban ült a kockás mintájú kőasztalnál, mely meglehetősen meleg viseletnek tűnt a nyár ezen szakaszában. Hosszú nyaka pálcaként meredezett a sötétszürke ing ovális keretében. Szemei ennek ellenére (vagy talán éppen ezt megerősítve) élénken villogtak nyúlánk arcának mélyén, melyet felül egy hatalmas homlok és gyér, apró tüskékre hasonlító seszínű haj keretezett. Előtte egy készre állított sakktábla várakozott. Tudok sakkozni, sőt szeretek is, és szabad hontalanságom évei alatt kitörölhetetlenül eszembe véstem egy pár szóból álló mondatot: Semmit se utasíts el élből.
– Talán – válaszoltam.
A férfi hellyel kínált. Leültem.
– Mi a tét? – kérdeztem, mert a „ne utasítsd el” részben megbújik az a pár szó is, hogy „mert talán hasznodra lesz”.
– Tét? – nézett rám a férfi. Kellemetlenül csillogtak a szemei. Láttam már ezt a pillantást: tükörben, még nagyon régen. Nem nagyon gondolkodott: – Ha én nyerek, adok valamit és plusz lesz kikötésem, hogy vissza kell jönnöd újra játszani. Ha te nyersz, akkor kérhetsz valamit.
– Micsoda? – nevettem fel hangosan. – Ez neked nem a legjobb üzlet.
– Te csak ne félts engem – mondta parányi mosollyal az arcán.
Sok bolond van a világon, sőt, tulajdonképpen mindenkinél szelel kicsit a szelep; nálam is, de még mennyire. Arcához képest meglepően dundi kéz nyúlt felém. Hátamon egészen fejbúbomig futott fel a hideg, mintha medúzát szorongattam volna.
A parti gyorsan lezajlott. Ellenfelem meglepően gyengén játszott, és bár számomra hat lépésen belül nyilvánvaló volt, hogy nyertem, ő megfeszítetten koncentrált tovább; még nem látta, hogy veszített. Aztán végre mattot adtam.
– Sajnálom – mondtam őszintén. Könnyen ment a dolog, így nem is éreztem valódi diadalt.
– Jól játszottál. Nos, mit kérsz?
– Kétezer megfelelő díj lenne, ha nem gond.
A férfi bólintott és már kezemben is volt a bankjegy.
– Holnap? – kérdezte szinte boldogan.
– Biztos? – kérdeztem óvatosan.
– Persze, visszavágó! Nem kötelező! Gyere ebbe a pólóba, az arcokat elég nehezen jegyzem meg, de a formákkal remekül állok.
Erre is bólintottam. A parkból kifelé elhatároztam, hogy ha holnap is így megy a játék – miért is menne másként? – akkor ezret kérek. Gazember azért nem vagyok.
Előkelő ebédre hívtam meg magamat egy gyorsétteremben, ahol az elmúlt két évben maximum egy kávéra voltam jó. Most hamburger, sült krumpli, sőt, még majonéz is… Hát igen, akinek bejött az élet.
Másnap hasonló időben érkeztem. A férfi már várt rám. Ruházata nem változott, csupán egy termetes bőrönd gazdagította a képet. Üdvözöltem, ő pedig hellyel kínált. A parti sokkal tovább tartott, és bizony veszítettem. Épphogy nyert, de nyert. Kissé zavartan dőltem hátra. Kellemetlen érzés volt a vereség.
– És most? – kérdeztem. Már nem is emlékeztem, hogy miben állapodtunk meg, de ha a pénzt kéri vissza, akkor bajban vagyok.
– Tessék – tolta a lábamhoz a bőröndöt. – Ez a tiéd.
– Az enyém?
– Persze. Nyertem. Itt vannak a cuccok. Remélem, jók méretben. Holnap várlak. Eljönni kötelező, tudod, megállapodtunk.
Mielőtt bármit is mondhattam volna már ott sem volt. Gyorsan mozgott. Szinte repült.
A bőrönd ruhákkal volt tele. Elegáns, jó anyagú, márkás dolgok. Akkor sem hordtam ilyenek, mikor még állásom volt. A ruhák között egy megehetősen tömött borítékot is találtam elegáns, de tömör írás kíséretében:
„Ez is jár a nyereményhez, ne tiltakozz!”
Másnap tökéletesen új szerelésben jelentem meg. Feszélyezett a dolog, de nem volt mit tenni. Különös módon úgy éreztem, hogy le vagyok kötelezve, és az érzés régi emlékeket hozott felszínre, mint valami gonosz kis áramlat. A pénzhez nem nyúltam. Játszottunk, de talán mert nem tudtam eléggé odafigyelni, megint vesztettem. A férfi szélesen, már-már kellemetlen vigyorral az arcán állt fel. Egy kártyát csúsztatott a kezembe. – Ma délután egykor várnak rád itt. Holnap gyere!
– Hol? – kérdeztem volna, de a férfi már kilépett a park kapuján, miközben egy sértően hamis dallamot fütyörészett.
Talán az is a lekötelezettség érzetéből fakadt, hogy megjelentem az adott címen. Nem tudom, most már mindegy is. A lényeg, hogy valóban vártak. Előkészített öt évre szóló szerződést toltak az orrom alá fix fizetéssel, fix szabadnapokkal, fix juttatásokkal, iszonyatosan sok teendővel és fix, fix, fix kötelezettségekkel. Eszembe jutott néhai munkám, az a kedvesen nosztalgikus élmény, hogy saját lakásom vár haza, ahol működik a hűtő, és benne csak nekem van fenntartva egy behűtött sör. Ködös szemmel írtam alá a papírt, majd bárgyún mosolyogva ráztam kezet valakivel, aki egy kulcsot is mellékelt a kézfogáshoz, mert az állással szolgálati lakás is jár, hát nem nagyszerű?
A garázs mögött tértem magamhoz. Számban kesernyés íz terjengett, mintha egy ázott macskát szopogattam volna egész nap. Zavaros gondolat jutott eszembe: jövő héten már munka. Megborzongtam. Állásom van, várjuk csak, még lakásom is! Talán már ma ott aludhatnék. Soha nem voltam még ennyire tétova, sőt egyenesen kétségbeesett. Úgy döntöttem, hogy másnap kikérdezem a férfit. Itt valami nem stimmel, azt pedig nem szeretem.
A férfi már várt rám.
– Minden rendben? – kérdezte mosolyogva.
– Maga megváltoztatta az életem.
Arcán semmi sem rezdült.
– De miért? – kérdeztem kicsit túlságosan is hangosan.
– Miért fúj a szél? – kérdezte, majd mivel nem válaszoltam, a tábla felé mutatott: – Játsszunk!
Hat lépésben kikaptam. Új kártya várt rám. Egy időpont és egy étterem. Robotként mentem a megadott helyre. Megterített asztal mellett egy nő várt rám. Szép volt. Kedves. Mást nem tudok róla mondani, de szombaton újra találkozunk. Miért? Ne tőlem kérdezzék.
Nem mentem el a lakásba. Nem az enyém, hiszen még nem is dolgozom. Hétfőig még szabad vagyok. Másnap reggel ki sem dugtam az orrom a garázs mögül, nem kell az a kifli. Sok volt ez nekem egy hétre. Későn ébredtem. Mikor végre kinyitottam a szemem, egy sakktábla várt rám. A férfi úgy ült előttem, mintha órák óta ott lenne. Talán így is volt. Halálra rémülve dobtam magam ülő helyzetbe. Gyomrom összeszorult, torkomon nem jött ki hang. A férfin nem látszott érzelem.
– Féltem, hogy nem jön el. Játsszunk!!
Remegő kézzel nyúltam a figura felé. Megint fehér voltam, hiszen ő mindig feketével játszik. Nyitottam, ő pedig elmosolyodott. Még nem lépett, de tudtam, hogy veszíteni fogok. Pokolian jól játszik, és holnap is így fog, és holnapután is…
Elsírtam magam.