Aztán a rendszer ellensége lett. Nem igazán tudta, hogy mikor, de azt észrevette, amikor elkapták. Nem volt üldözés, még csak kergetőzés sem. Egyenesen bementek hozzá a hivatalba, mint bármelyik ügyfél és beszéltek vele. Eleinte nem is értette, hogy miről van szó. Ketten jöttek, és nem tűntek különösebben veszélyesnek. Ő éppen a kávégépek mellett álldogált a tenyérnyi kis konyhafülkében. Három gép volt egymás mellé zsúfolva, mert amikor kitört a kávézhatnék, és egyszerre vagy huszan nyüzsögtek a folyosón, olyankor képtelenség volt egy masinával kielégíteni az igényeket. A vezetőség úgy találta, hogy ennyi befektetést megér a dolog, különben is, le lehetett írni az adóból. Márpedig az nem költség, hanem befektetés.
Éppen arra várt, hogy kifolyjon a kávé, amikor megjelentek a háta mögött.
– Szabbó Ingmar Júliusz?
Megfordult és végigmérte a két alakot. Átlagos arcok, semmi különös. A hátsó alacsony volt és egérszürke. Az előtte álló némileg színesebb benyomást keltett, de ő sem volt egy szivárvány.
– Nem vagyok itthon. A sípszó után hagyjon üzenetet – vicceskedte el a dolgot.
– Nagyon vicces – jegyezte meg a közelebb álló férfi. Jellegtelen arcát semmi sem tarkította. Legalább egy kis mosoly kijárt volna. – Szabbó Ingmar…
– Igen, én vagyok az. Parancsoljanak!
– Beszélhetnénk egy normális helyen?
– Ez nem normális? Kérnek kávét?
– Nem kérünk, és nem normális.
– És én megihatom az enyémet? Saját kapszula, egy vagyon volt.
A férfi biccentett. A kávé kipöfögött. Érezte, hogy valami nem stimmel, de valahogy nem tudta komolyan venni a dolgot. Az életben vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem működik az ember dramaturgiai érzéke.
– Erre jöjjenek – biccentett a folyosó mélye felé, ahol a kisebb tárgyalók sorakoztak. Beléptek a szobába. Négy szék, egy aprócska asztal. Pont illik a helyzethez. A székekre mutatott.
– Leülnek, vagy csak nekem kell.
A két férfi helyet foglalt, és mereven nézte őt, amig le nem ült.
– Segíthetek valamiben? – nézett arra a férfira, aki biztosan tudott beszélni.
– Szabbó Ingmar Júliusz, önt a publikus adatok elemzése alapján a monitoring hivatal rendszerellenesnek ítélte.
– Az igen! És?
– És mint rendszerellenes kénytelenek vagyunk a megfelelő intézkedéseket foganatosítani önnek kapcsolatban.
– És azért jöttek, hogy ezt elmondják?
– Igen. Az ilyen esetekben a személyes tájékoztatás kötelező, nehogy félreértés essék a továbbiakban. Megértette a helyzetet?
A két férfin nem látszott, hogy a folyamat bármilyen komolyabb megrázkódtatást váltott volna ki belőlük. Nyilván nem először csináltak ilyesmit.
– Lehet pár kérdésem? – hörpintett a kávéjába Szabbó Ingmar Júliusz, a rendszer ellensége.
– Hogyne. Ezért vagyunk itt.
– Remek. Elsőként az érdekelne, hogy vajon miből jutottak arra a következtetésre, hogy én bárminek az ellensége vagyok? Ezt csak azért kérdezem, mert eddig erről fogalmam sem volt.
– Ahogy már mondtam, a publikus adatforgalma alapján jutottunk erre a következtetésre.
– Ami micsoda? Mármint mi az, amit figyelnek?
– Hát nagyjából mindent. A levelezése, a keresései, a kommentjei, a streaming tartalmai, a költései, a bejelentkezések geo-lokációs adatai mind arra utalnak, hogy maga a rendszer ellensége.
– Ezt mind nézik?
– Ennél jóval több mindent figyelünk, és nem nézzük, hanem monitorozzuk.
– Mi a különbség?
– Az, hogy nem egy személy figyeli magát, hanem a figyelő-algoritmusok.
– Aha! És ők azt mondták, hogy én a rendszer ellensége vagyok.
– Igen.
– Ha az adatok elérnek egy kritikus határt, akkor jelzést küldenek a felügyelőkhöz, ők már emberek, akik ellenőrzik az adatokat, és ha azok igaznak bizonyulnak, akkor kiadják az intézkedési utasításokat. Itt tartunk most.
– Mert az élő felügyelők is úgy vélték, hogy rendszerellenes vagyok.
– Így van. Alapos vizsgálat után erre a következtetésre jutottak.
– És megtudhatom, hogy vajon milyen rendszer ellensége vagyok? Csak miheztartás végett érdekel.
– A rendszeré.
– Jó, de melyik rendszeré? A vízvezetékrendszeré, az elektromos hálózaté, az épület biztonsági rendszerének az ellensége vagyok, vagy esetleg a metroszerelvényeket koordináló rendszeré?
– Ön a társadalmat irányító rendszer ellensége.
– Vagyis?
– Vagyis a mi ellenségünk, tehát mindenki ellenége.
– Esküszöm, hogy nem vagyok mindenki ellensége. A szomszédommal kifejezetten jó viszonyt alakítottam ki amióta odaköltöztem…
– Ön – szakította félbe a férfi – az állami rendszer ellensége.
– Óh! Ezt nem tudtam.
– Most már tudja.
– És hogy lehet az állami rendszer ellenége valaki?
– Ahogy maga csinálja. Nem osztja az állam véleményét, sőt, kritizálja azt, sőt, egyenesen gyűlöli. És ezt ön pontosan tudja. Aki ellenségesen lép fel a rendszerrel szemben tettben, szóban vagy gondolatban, az a rendszer ellensége. Nem hiszem, hogy ezt most hallja először. Ahogy azt is nyilván tudta, hogy a viselkedését valahol monitorozzák. És most betelt a pohár.
– Az állam pohara?
– A rendszer pohara.
– Értem. Azt meg tudná mondani, hogy ez miért olyan nagy probléma az állam számára? Mármint az, hogy én nem különösebben szívelem azt, amit csinálnak?
– Ezt komolyan kérdezi?
– A legkomolyabban.
– Hát lássuk csak. Elsőként megemlíteném, hogy a magatartásával bomlasztja a rendet.
– Azzal bomlasztok, hogy mást olvasok a neten, mint amit általában a rendszer szerint helyes?
– Úgy van. És mást kommentel és mást néz. Ezek nem tesznek jót a rendszernek.
– Ugyan már!
– Semmi ugyan már. Maga egy csomópont. Sok kapcsolattal rendelkezik, rengeteg ismerőse van, barátai…
– Ez is baj?
– Ez önmagában nem lenne baj, de ha magán keresztül rendszerellenes információk terjednek, akkor az már baj. Komoly probléma. Megfertőzi maga körül a társadalmat, amikor az ismerőseivel érintkezik. És ezt egy rendszer sem hagyhatja. Pláne nem az a rendszer, amire egy teljes társadalom számít.
Júliusz felnevetett.
– Látja – mutatott rá a férfi. – Erről beszélek. Maga egy fertőző gócpont, egy gondolatpestis.
– Bocsánat. Nem volt direkt.
– Mindegy. Mi azért vagyunk itt, hogy ezt megoldjuk.
– És hogyan fogják megoldani?
A férfi arcán egy ravasz fintor futott át, amitől Szabbó Ingmar Júliusz rendszerellenség megijedt.
– Szabbó Ingmar Júliusz – váltott hivatalos hangnemre a férfi. – A felügyeleti hatóság önt állam és rendszerellenes személynek értékelte. Ennek értelmében önt a rendszer határozatlan ideig koncentrációs buborékba zárja.
– Mibe? Koncentrációs buborékba. K-Bub. Nem hallott róla?
– Nem.
– Most majd hall. Az önre kiszabott büntetés azonnali hatályú, az intézkedést közvetlen a tájékoztatás után foganatosítjuk.
– Mit foganatosítanak? Hé, most miről van szó? Elhurcolnak?
– Dehogy – vigyorodott el a férfi. Jobb lett volna, ha nem teszi. – A K-Bub ennél sokkal… – kereste a szavakat.
– Sokkal?
– Költséghatékonyabb – kacsintott rá a férfi. – A vádakat érti?
– Értem, de…
– Az ítéletet érti?
– Igen, de…
– A büntetést érti?
– Nem! A büntetést nem értem. Miről van szó?
– Mindjárt meglátja – emelte fel a kezét vigyorogva a férfi. A mellette ülő alacsonyabb, szinte átlátszó társa egy kezelőpanelt húzott maga elé a semmiből és néhány parancsot adott ki rajta, majd megköszörülte a torkát. – Sőt, már látja is.
Szabbó Ingmar Júliusz érezte a változást. A világ hirtelen csöndesebb lett. Tompa, mintha valami köd szállt volna rá. Kiverte a veríték. A percomjába beérkező adatok silányak voltak és zavaróan egyszerűek. Mintha egy gyerekhez szóltak volna. Hányingere lett.
– Innentől – szólalt meg az előtte ülő férfi. – Csak azt nézheti, amit a szűrőn mi átengedünk. Csak azt olvashatja, arra netezhet, azt keresheti, amit mi engedélyezünk. A leveleit szűrjük és átfogalmazzuk, a bejövő és kimenő emailjeit moderáljuk, ahogy a kommentjeit és a hírfolyamát is. Buborékba került. Méghozzá koncentrációsba. Ez jár a rendszer ellenségeinek. A viszont látásra! – mondta a férfi és felállt. Mögötte talpra ugrott a kísérete is.
– De hé! Ennyi? És hogyan tovább?
– Hát így tovább. A valóság mostantól egészen másképpen fest a maga számára. És higgye el, hamarosan nem is emlékszik majd a régire – kacsintott rá újra a férfi. – Azok vagyunk, amit megeszünk és olyan a világunk, ami eljut hozzánk. Magához pedig innentől csak az jut, el, amit engedünk.
A férfi biccentett és kisétált a szobából, mint aki jól végezte a dolgát.
Percekig nem tért magához. Az émelygés nem múlt, de enyhült. Kitámolygott a folyosóra. Egyre nagyobb volt a nyüzsgés a kávégépek körül. Tétován jutott el a sorban állókhoz.
– Négy gép kéne, én már ezerszer mondtam – elégedetlenkedett Kamilla, a közvetlen munkatársa. – Jól vagy?
Nem volt jól. A világ különös tompaságban zajlott körülötte. Megpróbálta elérni a szokásos hírfolyamát, de ott csak bántóan egyszerű híreket talált.
– Nem vagyok jól – rázta meg a fejét.
– Kérj szabit! Ne fertőzz itt össze mindent.
Kótyagos fejjel lépkedett tovább. Az asztalánál lerogyott a székére és csak bámult maga elé. Agya egyre jobban fáradt a hiánytól és a hiányt betöltő idegesítő, tompa, primitív zajtól. Bármerre nézett, bármerre keresgélt csak falakat látott.
– Hoztam kávét – jelent meg mellette Kamilla.
Felnézett.
– Te tényleg nem vagy jól. Fehér az arcod.
– Rendben vagyok – súgta alig hallhatóan.
– Az jó. És mit szólsz az új rendelethez? Azért az egészen elképesztő… – kezdett csacsogni Kamilla és nekidőlt az íróasztal székének.
Nem figyelt rá.
– … átküldjem? – kérdezte a lány.
– Mit?
– A cikket.
– Ne… ne küldd – rázta meg a fejét, majd mély levegőt vett és egy mozdulattal kikapcsolta a percomját. A csönd szinte megsüketítette. Az első másodpercekben azt hitte, végzett magával, az agya megáll és a világ megszűnik körülötte, de ahogy teltek a másodpercek úgy vált nyilvánvalóvá, hogy az élete mégis folytatódik. Könnybe lábadt szemmel nézett körül. Csend volt. Nem a fülében. Az elméjében. Különös, mély, jelentőségteljes csönd. – Inkább meséld el, amit olvastál.
– Ugyan már, átküldöm és hazafelé elolvasod – nevetett Kamilla.
– Ne! Meséld el. A száddal. És én meghallgatom. A fülemmel.
