Relatív

Csendesen ültem a gyerek mellett. Ismerős család kölyke volt. Jó fej. Éppen abban a korban, amikor egy emberi lénynek be sem áll a szája. Most azonban csend volt. Csak a LEGO elemek szolid csattogása neszezett a szobában. Már régen dolgom lett volna, de valahogy ott maradtam. Ahogy figyeltem a gyerek munkáját felötlött bennem a múlt, azok az átjátszott délutánok, amikor a műanyag építmények felhúzása közben ezer és ezer történet fogalmazódott meg a fejemben. Azt hiszem, hogy akkor lettem történetmesélő. Volt úgy, hogy a szobám űrhajóvá változott egy hévégére, ahol Lego felvonók és Lego hajtóművek, Lego vezérlőszoba és Lego legénységi kabinok között három teljes napon át pergett a történet szüntelen. Nem volt komoly készletem. Akkor még nem lehetett kapni speciális, tematikus dobozokat. Vagyis lehetett, de azok megmaradtak a valamilyen misztikus, főként kamionos ismerősök bábáskodásával nálunk landolt külföldi katalógusok lapján. Meg kell mondjam, hogy nem egyser fejben játszottam. Fellapoztam a katalógus játék szekcióját, és alaposan – de még milyen alaposan – átböngésztem a képeket. Onnan már nem volt nehéz elképzelni, ahogy összeillesztem a darabokat. A dolog meglepő módon működött. Kádban és buszokon órákat töltöttem el a katalógus papír/fantázia Legoinak kirakásával és variálásával. Ha valahova nem vihettem el a kis műanyag kellékeimet, akkor vittem az idővel már kitépett lapokat. Majdnem olyan jó volt, mintha a kezeimmel építettem volna. Sőt, bizonyos értelemben jobb volt, hiszem nekem sokkal, de sokkal több darabom volt virtuálisan, mint bárkinek, akit ismertem. Visszapenderültem az emlékekből.

A gyerek komoly munkában volt. A Lego építmény már szédítő bonyolultságot ért el. Ismertem az érzést. Akkor volt jó a szerkezet, amikor büszke voltam rá, és tökéletesen passzolt a rakás közbeni és utáni történethez. Ha valami nem passzolt, akkor újraszerkesztettem a részletet. Az előttem épülő valami jó haladt, bár nem igazán tudtam kivenni, hogy mi készül.

– Ez mi lesz?

A kérdés láthatóan kizökkentette a gondolatfolyamból, amit azonnal megbántam.

– Anyahajó – mondta szűkszavúan és tovább épített.

Befogtam a szám. Nemsokára megdöbbenve vettem észre magamon, hogy én is építek. Szemem a megfelelő koskákat és kiegészítőket keresi, gondolataimban a túlsarkon egy irányítóközpont épülete emelkedett ki a semmiből. A szoba padlóján milliárd jobbnál jobb elem hevert olyan változatosságban, melyet az én gyerekkorom álmodni sem mert volna. Nekem még gondolatban sem voltak ilyen jó darabjaim, mint amiket most bármikor felemelhetnék. Végtelen kényszert éreztem magamban arra, hogy leüljek és építeni kezdjek. A gyereket majd csak ki tudom küldeni valahogy a szobából. Vagy egyszerűen arrébb tolom. Erősebb vagyok nála ezerszer.

Persze nem tettem meg. Éppen csak. De mégsem.

Saját késztetéseimen vigyorogva néztem tovább a munkálatokat. A gyerek koncentrált és láthatólag tudta, hogy mit akar. Ennek így kell lennie. Így alkotja meg majd maga körül a világot felnőttként is. Akkor is épít, csak nem Legoból, hanem gondolatokból, szavakból, cselekedetekből, és persze azt sem tudja majd, éppen épít.

Elmerengtem a hasonlaton, és csak később vettem észre, hogy a gyerek egy ideje megtorpant. Semmi kotorászás, illesztés. Láttam, hogy a leszállópálya egyik legfontosabb részén tanakodik. Az anyahajó légvédelmi ágyúk elhelyezkedését próbálja megoldani. Persze azoknak oldalt kell lennie, gondoltam magamban. Mármint a régi második világháborús repülőgéphordozókon. A híd mellett voltak elhelyezve, hogy ne álljanak a repülőgépek útjába. Manapság, a modern úszó szigeteken nagyon kevés ágyú van. Inkább teljes hajókkal védik az anyahajót.

A formából nem tudtam kivenni, hogy mikori hajó születik meg a szemem elött. A gyerek végül megfogott egy elemet. Nyolcas hosszú egyes sor volt – az én koromban bezzeg nem volt ilyen. Az elemet elgondolkodva helyezte a félig kész irányítótorony oldalára úgy, hogy az belógott a leszállóterület fölé, és mivel egyetlen bütyökbe illesztette be, nyilván men sem állt volna, ha elengedi.

– Az úgy nem lesz jó, rá kell építeni egy pántot, hogy megtartsa – mondtam.

A gyerek rám nézett. Szemében szánalom cikázott.

– Van neked arról fogalmad, hogy hány éve Legozom? – kérdezte enyhén megvető hangsúllyal.

Kinyitottam volna a szám, aztán mégis becsuktam. Csak biccentettem válaszként. Hát igen. A srác most nyolc. Ha négy évesen kezdte, akkor az élete felét ezzel töltötte. Majd akkor pofázok legközelebb, ha huszonhét évet ezzel töltöttem. Addig nem. Azt nem is említve, hogy be sem hívtak abba az Univerzumba, ahol most a kölyök volt.

Felnőttem.

Feledtem.

Hiba.

Szótlanul hagytam el a szobát. Az egysoros nyolcas éppen akkor került fel a hajóra, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Olyan darabbal volt felcsatolva az hajó hidjára, amilyet még életemben nem láttam, az elem szinte lebegett a levegőben.

Hát így múlik el a világ…