Ő

A Nagyember végül kiállt a nép elé. Érezte, hogy itt az ideje végre szólni, a helyére tenni kell tenni a dolgokat. Ezzel tartozik az embereknek.
– A Nagyember üdvözli önöket – kezdte a beszédet. Meglepődve tapasztalta, hogy így beszél önmagáról, mintha nem is róla lenne szó, hanem valaki másról. Újra elkezdte a beszédet, de ugyanaz a mondat hagyta el a száját. Folytatta, mert nem tehetett mást.
– Nem kell félniük. A Nagyember átérzi a fájdalmukat, a félelmüket, a lelkesedésüket, a tanácstalanságukat. A Nagyember azért dolgozik, hogy ezeket megoldja.
Újra elhallgatott. Nyilván megbolondultam, futott át fején a gondolat. A papírra nézett. A leírt szöveg szerint „mi azért vagyunk itt, hogy megoldjuk a problémákat”. „Mi.” Kellemes szó. Így van értelme a szövegnek, de annak nincs, hogy „ő”.
– Ő azért jött erre a világra, hogy segítsen. Azért áll most itt, maguk előtt, hogy bátorítson, hogy támaszt adjon. Mert az ő áldozatos, látnoki munkája miatt mehet előre a sorsunk, ő mutatta az utat és ő mutatja meg majd a jövőt is…
De ki? Én? Magamról beszélek? zakatolt a fejében kérdés. „Én”. Jó szó volt ez is. Ismerős. Az idegen „ő”-höz képest úgy melegített, mint valami fűtőtest.
– Nehéz időket élünk. Ezt ő is tudja. De azt is tudja, hogy összefogással minden akadályt le lehet küzdeni. És ő ezt itt és most garantálja is…
Ez marhaság. Ő? Ő hogyan garantálhatna bármit is? Hát mit képzel ez az ő? Ez az ember, aki úgy beszél itt magáról, mintha amott létezne?
– Ezért a Nagyember nem kér mást tőletek, mint bizalmat, azt, hogy mögé álljatok mondjon vagy tegyen bármit is. Mert ő vezet, higgyétek el! A Nagyember ezért él. A Nagyember képes önmagát is feláldozni ezért.
Erről szó sincs. A Nagyember nem egy önfeláldozó típus. Vagyis én nem vagyok az. Most ki az az ő? Én vagyok? Mert én nem áldozom fel magam, ahogy ő tenné… Vagy ő sem tenné?
– Sokan vannak, akik el akarják veszejteni őt. Sokan vannak gyalázatos gyilkosok, akik az életére törnek. De ő nem fél. Mert nem félhet. Ő kitart, és erre a kitartásra buzdít mindenkit. A Nagyember esküt tesz itt és most, hogy mindig a jót akarja nektek.
Ez is marhaság. Nem! Ő nem… dehogy! Mit beszél?
– A Nagyember megfogadja, hogy minden rendben lesz. Isten őt úgy segélje!
Becsukta a száját, és megfogadta, hogy nem nyitja ki többet. A szavak értelmetlenül, hamisan csengtek a fülében. Nem hitt nekik. Most életében először nem bízott abban a hangban, aki róla beszélt.
– Minden rendben van, uram? – lépett mögé a titkára.
Felé fordult, és halkan mondta: – Ő nem hiszi, hogy minden rendben lenne. Vagyis én nem hiszem.
– Mi a baj?
Még halkabbra vette a szavait, úgy suttogott, mintha attól félne, hogy az az „ő” meghallja, és akkor valami rettenetes dolog történik majd vele: – Szerintem… nem mond igazat.
– Kicsoda? – súgta vissza a titkár.
– Hát ő.
– De ki az az ő?
– Hát… a Nagyember.
– Milyen Nagyember?
– Ő!
A titkár értetlenül nézett rá úgy kérdezte: – Ön, uram?
– Én? Nem én. Ő… Ő hazudik, hát nem hallod?
– Nem, uram.
– Én igen. Én…. Ő is hallja, mi is halljuk… – motyogta zavartan a Nagyember, és életében először félni kezdet attól a másiktól, aki a beszédet mondta.
*
Március 3. „Beszélj magadról harmadik személyben” nap.
Illeizmusnak nevezzük azt a jelenséget, amikor harmadik személyben beszélünk magunkról. David Robson tudományos újságíró arra a következtetésre jutott, hogy az illeizmus (magunkról harmadik személyben beszélni) használata objektívebb rálátást biztosít önmagunkra. A tudományos kísérletek arra utalnak, hogy ez igaz. Amikor az alanyok illezmust alkalmaztak egy önmagukat érintő feladatban, a döntéseik ésszerűbbek és megalapozottabbak voltak. Ez adhat segítséget a Salamon paradoxonjához is. (Salamon közhírűen csodálatos döntéseket hozott, amikor mások problémáit oldotta meg, de csapnivalóan rossz volt abban, hogy a saját gondjai esetén is így tegyen.) Az illeizmus segít érzelmi távolságot tartani, így kissé távolabbról szemlélni a problémát. Ennek rendszeres használata komoly előnyökkel járhat hosszútávon is.
Nyilván ehhez is bátorság kell.