Nyitó-Osztó ünnepség 2051

Az Központi Egyetem aulájában sok ezren gyűltek össze. Drónok cikáztak az üvegfalú mennyezet alatt, felvételek készültek a csodás eseményről, és nem utolsó sorban a tömegnek is jót tett, hogy elektromos szemeik mindent láttak, ami az óriási csarnokban történt.

Az ország évtizedek óta egyetlen egyetemének mértani közepén állt a gigantikus fesztávú aula, ezzel jelezte fizikailag és a metaforák útján is, hogy ami itt történik, az fontos és nem is történhet máshol. Ha már az emberiség soha nem fog kigyógyulni az egocentrikusság rákfenéjéből, ekkor az legalább legyen impozáns. A sok-sok négyzetkilométernyi terület közepén emelt csarnok mértani közepén állt a szószék. Aki onnan hallatta a hangját, az mindenkihez szólt. És voltak, akik szerették, amikor mindenkihez szólhattak.

Idefonz polrektor úr egy pillanatig várt. Élvezte a sok-sok ezer fiatal jelenlétét, a halk beszédet, az izgatott suttogásokat. A NyitóOsztó ünnepség mindig izgalmas volt, örömteli, boldog.

Rajmund nagyjából ötven méterre állt a pulpitustól. Zelma közvetlen mellette feszengett.

– Mikor már? – kérdezte Zelma megjátszott, nyafogós hangon.

– Nyugi, kislányom. Mindjárt! – bólintott Rajmund, de nem vette le szemét a csarnok közepéről. Fölöttük egy különösen pimasz drón keringett. Lehet, hogy bekerülnek valami állami adásba. A gondolattól egy pillanatra Rajmundnak elfelhősödött a jókedve, de aztán hirtelen zaj támadt, a sok ezres tömeg felhördült, amint a rektor végre felállt a pulitusra.

– Hallgatók, diplomások – szólalt meg a rektor. Hangját a drónok, a falak, de még a padló is sugározta magából, hogy senki sem maradjon le egyetlen szótagról sem. Akik szeretnek sok emberhez beszélni, azok nem szeretik, ha nem hallja őket mindenki.

Csönd lett.

– Idefonz polrektor vagyok, aki esetleg nem ismerne. – Kuncogás hullámzott végig a tömegen. – És rögtön belevágok a közepébe. Ezennel megnyitom az idei NyitóOsztó ünnepséget. Általában ilyenkor hosszú beszédeket tartanak az unalmas vezetők – kuncogás a sorokban –, de én eltekintek ettől. Csupán néhány személyes gondolatot osztok meg veletek. Kedves kollégák, barátaim. Amikor még én várakoztam a diplomámra, nem voltam olyan jó helyzetben, mint önök. Sok idő és értelmetlen energiapazarlás vitte el az életem egy szeletét, hogy eljussok idáig. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor rádöbbentem arra, hogy mennyi mindenről kell lemondanom azért, hogy megkapjak egy papírt. Bosszantó volt a gondolat. Dühös voltam. Egyenesen haragos, mert tudtam, hogy mindezt lehete jobban is csinálni. Sokkal jobban, sokkal hatékonyabban. Az új módszerek, az új technológia már régen lehetővé tette azt, ami most, itt, önökkel megtörténik. De hiába voltak meg az alapok, valami meggátolta a haladást, a fejlődést. És ez nem más volt, mint a lényeglátó akarat hiánya. Erről szeretnék beszélni. Az, ahol most tartunk, nem a fizikai lehetőségeinknek köszönhető. Nem is annak, hogy megtehetjük mindezt. Nem! A jelenhez kellett a múltban egy akarat. Az a szándék, hogy elérjük a célunkat. De a célhoz előbb kellett egy gondolat. Egy gondolat, mely megalapozza a jövőt, és formát ad a szándéknak. Ezért állunk mi itt. Mert régen, az ország vezetőiben volt egy szándék, hogy menjünk előre, legyen valami jobb, több. A gondolat, hogy megmutassuk a régiónak, a másoknak, azoknak, akik nem hittek és hisznek bennünk, hogy de igenis mi meg tudjuk csinálni. Nálunk tudósok, szakemberek úgy nőnek majd ki a társadalom gyepéből, mint a mezei virágok. Ezrével, százezrével. És virágba borítják nem csak a rétet, de még az erdőt is, sőt, még a sivatagot is, mert a mi szándékunk erős, nemes. És ez a szándék formát kapott, majd a forma cselekvésbe ment át. Hosszú évek folyamatos intézkedései, tervezése, a tervek át és átszervezésének eredményeképpen most itt állnak maguk, a friss A-Diplomások, a nép zálogai. Maguk, sok-sok ezren idén jelentkeztek a különböző szakokra, hogy tanárok, mérnökök, programozók, közgazdászok, orvosok, és még ki tudja, mi minden legyenek, és idén a mi segítségünkkel elérhetik ezt. Mert az A-diploma ezért van. Önökért. A népért, a jövőért. És ne higgyék el azt, ha valaki mást mond. Ne higgyenek a régi rendszer híveinek. A világ változik és mi felismertük ezt. És hamarosan maguk is fel fogják ismerni ennek a csodának az előnyeit. Felismerik majd, amikor átlépnek azon a kapun. – A polrektor a háta mögé mutatott, ahol a csarnok végén egy jó húsz méter magas üvegkapu fölött digitális képként lebegett a szó:

A–DIPLOMA

– Igen. Ez már nem álom, hanem valóság. A tegnap vágya ma válik valóra, és nem holnap, és nem holnapután. Felejtsük el a régi szokásokat. Felejtsük el a múltat és nézzünk a jövőbe. Előre. Diplomásként.

A tömeg izgatottan várakozott a mondatra, mely miatt felsorakozott a csarnokban.

– Kedves egyetemre jelentkező hallgatók. Önök, akik tegnap éjfélig beadták valamelyik diplomára az igényeiket, befizették négy év tananyagát, a pótvizsgák díját, és erről visszaigazolást is kaptak, most haladjanak át az A-diploma kapuján. Haladjanak át a jövő kapuján. Haladjanak át a kapun és lépjenek ki a szabadba friss diplomásokként. Legyenek a társadalom hasznára, legyenek a nép büszkeségére. A letöltött diploma applikáció NFC érzékelője a kapuban beiktatja a leigényelt, és most megszerzett képesítést, és egyben hozzáférést biztosít a diplomához járó e-tananyaghoz, melyet mindenki belátása szerint használhat. Önök, akik a tegnap éjféli határidő lezárta előtt egy vagy több diplomára is jelentkeztek – megjegyezném, hogy a többdiplomás felár részletfizetéses konstrukcióban is elérhető – mostantól elmondhatják magukról, hogy tanult, egyetemet végzett, a jövőt építő szakamberekké váltak. A jóvoltunkból, a maguk jövőéért! És most megkérem a beregisztrált és diplomára váró hallgatókat, hogy sétáljanak át a kapun és vegyék birtokba frissen kiállított diplomájukat. Mindenkinek szívből gratulálok!

A tömeg felrobbant. Digitális kalapok repültek az ége felé. Zelma kétszer is beindította a kezében lévő kalapdobáló alkalmazást és így egyszerre három kalapja reppent fel az aula üvegmennyezete felé.

A tömeg ujjongva indult el a felirat felé.

– Ennyi volt? – kérdezte Rajmund.

– Ennyi volt. Orvos vagyok, Mundi – ölelte át könnyes szemmel a fiút Zelma. – Gyere már! – fogta meg a kezét, hogy a kijárat felé húzza.

Rajmund ellenállt, de a háta mögött nyomuló izgatott tömeg taszajtott rajta egyet. Az A-DIPLOMA felirat minden egyes áthaladásnál villant egyet. Olyan volt, mint egy soha nem fogyó csillagszóró.

A kapu úgy tíz méterre lehetett, amikor Rajmund meglátott egy sokkal alacsonyabb kaput. Opálos, egyszerű fotocellás üvegajtó volt. Fölötte kéken egy szolid felirat állt: O-DIPLOMA

– Ez mi? – fékezett le Rajmund.

– Ki a fenét érdekel? – bámult rá ködös tekintettel Zelma. – Menjünk már! Apuék kint várnak.

– Nem – rázta meg fejét Rajmund. – Ezt megnézem – mondta és mielőtt Zelma bármit is tehetett volna elindult az üvegajtó felé.

– Hé! – kiáltott utána Zelma.

– Majd megyek! – nézett hátra Rajmund.

– De gyere!

Rajmund intett, hogy persze, és átfúrta magát a főkijárat felé toluló tömegen.

Néhány küzdelmes pillanat után lihegve állt meg az ajtóban. Egy középkorú nő mosolygott rá.

– Csak nem ide? – kérdezte.

– Ez mi? O-DIPLOMA? Az micsoda?

– Az régi diplomát jelent. De mi csak okos diplomának nevezzük.

– Jó, de mi az?

A nő talányosan mosolygott.

– Egy olyan diploma, ami nem mindenkinek való.

– Ez még mindig nem sokat mond – válaszolt Rajmund.

– Valóban nem. A lényeg, hogy itt lehet nyerni is és veszíteni is.

– Ezt nem értem.

– Hát, fura lenne, ha értené. Menjen be és döntsön maga – mondta nő és egy határozott karmozdulattal kinyitotta Rajmund előtt az ajtót.

Rajmund szűk kis szakasz után egy tanterem méretű helyiségbe érkezett. Nagyjából tucatnyian álldogáltak már bent.

– Hello! Volt valami? – kérdezte Rajmund a legközelebb álló fiatal lányt.

Az nemet intett a fejével és suttogva válaszolt. – Állítólag ez valami más.

– Igen, de miben?

– Nem tudom pontosan.

– Tényleg más! – szólalt meg mögöttük a középkorú nő, aki eddig az ajtóban állt. – Emerencia vagyok. Az egyetem rektora.

– Az nem az a pasas? – kérdezte egy vörös hajó lány.

– Ő polrektor. Az kicsit más. És maguknak is mást jelent majd. Feltéve, hogy itt maradnak.

– Ez mi? – kérdezte valaki a terem elejéről.

– Ez egy egyetem.

– Azt tudjuk. De mi az az O-Diploma?

A nő mosolyogva nézett körül a társaságon. – Én nem mondok beszédet. Nem vagyok polrektor. Talán a legjobb, ha egyenesen belevágok. Az O-Diploma egy régi típusú diploma.

– Az milyen?

– Olyan, hogy tanulni kell érte.

– A másikért is kell.

– Nem – rázta meg fejét a nő. – A másikért nem kell. Éppen most kapja meg előre mindenki, aki átlép a kapun. Maguk is megkaphatják, ha kisétálnak innen. Kapnak hozzá e-tananyagot és akár egész életükben elszórakozhatnak vele. A lényeg, hogy papírjuk van a szakmáról. Most azonnal. Nem kell hozzá tudni semmit. Semmit.

– És itt?

– Itt kell. Ezért Ó. Mert régi. Hölgyeim és uraim. Aki azon az ajtón átmegy – mutatott a terem túloldalán várakozó szintén opálüveg egyszerű ajtó felé – az innentől négy, vagy sokszor még annál is jóval több évig tanulni fog. Méghozzá valódi tanároktól.

– A másiknál…

– Nem – vágott a kérdező szavába határozott hangon a nő. – A másiknál nincsenek tanárok. Elektromos tananyag van. Néha húsvér tanárok rögzítették, néha digitálisok. Nálunk az Ó-ban igazi tanárok lesznek. Tanórákkal, gyakorlatokkal, vizsgákkal, zárthelyi dolgozatokkal, jegyekkel.

– És az miért jó?

– Mert meg lehet bukni – tárta szét karját a nő.

A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani.

– És akkor mi van, ha meg lehet bukni? – kérdezte Rajmund. Ő állt legközelebb a rektorhoz.

A rektor komolyan Rajmund szemébe nézett. – Akkor tétje van mindennek. Érti?

Rajmund megrázta a fejét.

– Ha meg lehet bukni, akkor ki is lehet esni.

– Honnan? – kérdezte a Rajmund mellett álló lány.

– Az egyetemből. Ha nem megy át a vizsgákon és a pótvizsgákon, akkor ki fog bukni innen.

– És?

– És akkor nincs diplomája.

– De hát befizettem – hördült fel egy tagbaszakadt fiú Rajmund mögött.

– Be. És mégis – bólintott a rektor. – Ez ugyanis nem egy szolgáltatás. És soha sem volt az. Ott kint, igen, az az. Befizetik és megkapják a papírt. Azonnal. De itt bent, azon az ajtón túl mi nem szolgáltatunk, hanem tanítunk. Nagy különbség. Magukat tanítjuk, hogy okosak legyenek és átmenjenek a vizsgán. Mi ezért vagyunk itt. A maguk sikeréért.

– Kik?

– Az összes tanár. Azért tanítjuk magukat, hogy okosak legyenek. Hogy értsenek ahhoz, amire a végén bizonyítványt kapnak. Nekünk ez a célunk. És mindent megteszünk azért, hogy ez így legyen.

– És mégis megbuktatnak, ha nem megy? – kérdezte Rajmund. Inkább izgatott volt, mintsem mérges.

– Igen. De nem akkor, ha nem megy, hanem akkor, ha nem tanul. Ez is nagy különbség.

– De attól még megbukok.

– Igen. Ez a lényeg. Újra elmondom: ez nem szolgáltatás. Ez szerződés. Maguk és közöttünk. Mi mindent megteszünk, hogy okosodjanak, és maguk is mindent megtesznek, hogy okosak legyenek. És ha a kettő találkozik…

– Akkor? – kérdezte Rajmund.

– Akkor megkapják a diplomájukat.

– Azt most is megkaphatjuk – szólalt meg a Rajmund mellett álló lány.

– Igen. Így van. A kérdés, hogy akarnak-e mellette tudni is valamit. Ha igen, ha vállalják a veszélyt, hogy esteleg nem sikerül, ha vállalják a küzdelmet, a tanulást, az éjszakázást, az izgalmat, akkor tudást is kapnak. Mégpedig tőlünk.

– És ha nem megy? – kérdezte egy vékony lány. – És ha nem sikerül, ha mégis megbukunk?

– Akkor még mindig ott van az A kapu. Papír, azonnal a zsebbe. Semmi előfeltétel. Döntsenek.

Csend lett. A szobában állók egymást nézték.

– Én ezt nem – rázta meg fejét a tagbaszakadt fiú, és kisietett a teremből ott, ahol belépett. Még ketten követték, majd kisvártatva még négyen.

Rajmund megszámolta: nyolcan maradtak.

– Tudják, mi a legnagyobb különbség maguk és azok között, akik most kimentek, vagy eleve be sem jöttek? – kérdezte a nő.

Nem jött válasz.

– Lehet, hogy nem is tudják, de magukban van tisztelet. Tisztelik a tudást. És azokat, akik átadják azt. Nem hiszik, hogy a tandíj egyenlő a szakképesítéssel. Nem hiszik, hogy a pénzért minden jár maguknak. De hiszik azt, hogy a tudás megszerzése érték. Hiszik, hogy a tudás megszerzése munka. Beleegyeznek abba, hogy a tudásért vállalják a kockázatot. És már most tudják, hogy ez által maguk többek lesznek. Azzal, hogy feladják a „befizettem és ezért jár nekem” gondolatot a „ki akarom érdemelni” gondolattal maguk többé váltak. És higgyék el, mi pedig ezt tiszteljük magukban. És mindent megteszünk, hogy megkapják azt a papírt, amit akár most, egy perc múlva is megszerezhetnének minden erőfeszítés nélkül. Mindent megteszünk, mert mi ezért vagyunk itt. Élőben. Hús-vérben.

A nő láthatóan befejezte a mondandóját.

– És most? – kérdezte Rajmund.

– Most? Átmennek azon az ajtón, és megkezdik az első évüket. Mint régen. Mindenki a maga szakán.

A nő az ajtóhoz lépett, mely automatikusan nyílt meg előtte. A vörös hajó lány sírva fakadt és sarkon fordult.

– Én nem. Nekem ez nem…

– Semmi baj – mosolyodott el a nő és a bejárat felé biccentett a fejével: – Menjen nyugodtan.

Kisvártatva heten maradtak.

– Heten, mint a gonoszok – szólalt meg Rajmund vigyorogva.

– Bárki más? – kérdezte a rektor.

Senki sem válaszolt, de nem is mozdult. Egy magas fiú az ajtóhoz lépett. A rektor a kezét nyújtotta. A fiú meglepődve fogadta el a felkínált jobbot.

– Köszönöm! – mondta a nő.

A fiú bólintott, és átlépte a küszöböt.

A rektor mind a hat fiatallal kezet fogott.

– Köszönöm! – nyújtotta kezét az utolsónak maradt Rajmund felé.

– Én köszönöm! – rázott vele kezet Rajmund.

– Nem. Mi köszönjük, mert ön most ad reményt nekünk. Ön majd csak négy év múlva mond nekünk köszöntet. Ez így megy mióta világ a világ. Legalábbis ott, ahol tudásért tanulnak.

Rajmund nem értette pontosan a választ, de mégis tetszett neki. Átlépett ő is a fotocellás küszöbön.

A rektor még egy ideig csendesen várakozott, hátha megrezzen a bejárati ajtó.

– Heten, mint a gonoszok – csóválta meg a fejét mosolyogva, majd a fiatalok után eredt.