A boltban nem volt nagy tömeg, a reggeli roham már elenyészett, a délutáni még csak nem is közelített. Fiatal fiú töltötte fel lassú mozdulatokkal a hűtőpultot. Kezében meg-megállt a tej, a joghurtos doboz, mintha valami művészi produkcióra készült volna. Semmi sietség. Hosszú még a nap.
Jozefina beállt a csemegepult elé. Ő sem sietett. Fejében megszületett már az ebéd, a többi pedig csak rutin kérdése, szóra sem érdemes. Most éppen a vacsorán gondolkodott. A pult mögött fiatal lány dolgozott neki háttal. Szendvicseket készített a közeli irodaház alkalmazottainak, azoknak a szegény páriáknak, akiknek a délben ebédre szánt idő nem engedett meg többet egy gépsonkás zsemlénél. Most még nem, majd hosszú évek multán jönnek rá, hogy ennyit nem ér meg egy munka sem, tűnődött el Jozefina bizonyos értelemeben saját ifjúságán. Az ember soha, de soha nem tanul más kárából. Megijed, de tanulni soha nem tanul. A történelem ezért tudja magát újra és újra megismételni. Ha egyszer eldobja ezt a pocsék szokást, akkor van esély arra, hogy tovább lépjen, így vajmi kevés.
– Ez egy szar közért – süvített fel egy hang.
Jozefina felkapta a fejét. A hűtőpultok irányából jött a zaj.
– Ez egy szar közért! – ismételte el a férfi hangosabban. – És én tönkre fogom tenni!
– De uram… – hallatszott az árufeltöltő fiú óvatos ellenkezése.
– Ne uramozzon itt nekem! – visította a férfi.
Jozefina mellett egy alkalmazott viharzott el a hűtők irányába, és bár eleinte nem akarta, mégis utána eredt. Vitte az ösztöne.
A tejek, vajak és joghurtok előtt már állt a bál. A férfi – Jozefina találkozott vele korábban a zsemléknél – fennhangon olvasta fel a kezében lévő kefires doboz feliratát.
– Mi is áll itt? Lejárat, ez év január. Január?! – nézett fel diadalittasan.
– Elnézést – rebegte a srác.
– Január? – hörgött a férfi.
– Uram, ha valami kár érte… – avatkozott közbe a felmentőseregként megérkező alkalmazott. Irodista lehetett, mert nem volt rajta köpeny. Talán egyenesen a bolt kicsiny vezetőségének soraiból futott le a csatatérre. Középkorú nő volt, sötétlilára festett, kontyba tűzött haja élénken billegett fejbúbján.
– Maga kicsoda? – kérdezte a férfi.
Jozefinának egy maffia film negatív hőse jutott eszébe. A szereplő neve viszont sehogy sem akart felbukkanni.
– Én az üzlet vezetője vagyok.
– Remek! Akkor meg tudja mondani, hogy miért árul lejárt termékeket.
– Nem árulunk lejárt…
– Akkor ez mi? – lóbálta meg a kefires dobozt a nő arca előtt a férfi.
– Ez egy hiba.
– Nekem kefirnek tűnik. Lejárt kefirnek.
– Elnézését kérjük. Adja ide, és vegyen el egy másikat…
– Nem. Emberek! Tudják, hogy itt lejárt termékeket árulnak? – kiáltott el magát a férfi. – És ahelyett, hogy szerényen elnézést kérnének, és kifizetnék a kárt…
– De nem vette meg!
– Kifizetnék a kárt, – folytatta a férfi mit sem zavartatva magát – még nekik áll feljebb.
– Nem áll feljebb!
– Kit akartak ezek itt még átverni? Halljam!
– Uram! Kérem – csitította a lilahajú nő.
– Na! Kit akartak még itt átverni? – üvöltött a férfi.
A pult előtti folyosón most már komoly tömeg gyülekezett. Jozefina érezte, hogy forr a vérre. Ezer éve nem volt ilyen helyzetben, és ha nagyon őszinte akart magához lenni – ez nem minden esetben történt meg –, akkor kifejezetten élvezte a történéseket.
– Ne szégyelljék! Ez a hely egy csapda.
– Igen! – szólalt meg egy vékony, alacsony nő a hátsó sorból. Egérarca volt. – Nekem már adtak el lejárt konzervet.
– Tessék! – mutatott rá teátrálisan a maffiózó, akinek még mindig nem volt neve Jozefina fejében. – Mutassa!
A nő meglepődve nézett vissza: – Nem most volt. Régen.
– Asszonyom! Miért nem hozta vissza? – kérdezte a boltvezető.
– Mit. A lejárt konzervet?
– Igen.
– Hogy megalázzák? – hördült fel a férfi.
– Maga miről beszél?
– Arról, ahogy beszél velünk.
– Nem beszélek sehogy.
– Talán ez a baj! Talán beszélni kéne a vevőkkel. Emberszámba kéne venni őket.
– De uram! Hát nem mondtam semmit. Tisztességesen beszéltem…
– Itt van! – üvöltött fel az alacsony nő. Egy paradicsomkonzerv volt a kezében. Az összeverődött tömeg – legalább huszan nézték már a műsort – egy emberként fordult meg. – Lejárt!
– Lám, lám! – csóválta meg fejét a férfi. Jozefina látta, hogy a maffiózó élvezi a helyzetet. – És még maga ejti ki a száján az a szót, hogy tisztesség.
– Adja ide! – fordult a konzervet trófeaként maga fölé tartó nő felé a boltvezető. – Adja ide!
– Nem adom! – visította a nő.
Jozefinának egy egér helyett most már menyét jutott az eszébe.
– Mikor járt le? Mondja meg, mikor járt le? – kérdezte a boltvezető egyre idegesebben.
A nő egy pillanatig a konzerv alját bogarászta, majd önfeledt mosollyal olvasni kezdett. – Húsz huszonhárom… nulla egy…
– Asszonyom az jövőre lesz. Még nem járt le.
– De igen! Ez már egy hónapja nem jó.
– Még van tizenegy hónapja…
– Látják, mit tesz? Hazudik – mutatott a maffiózó a boltvezetőre, akik alig volt alacsonyabb nála. – Látják! Méreg drágán adja a lejárt árut.
– De ez még jó – szólalt meg egy fiatal lány.
– Vagy nem! És a többi? Az vajon jó? Az mind jó?
– Nem! – replikázott a menyét.
– Hát nem! Hé, maga, ott a halak előtt. Megnézne pár konzervet?
– Naná! – bólintott egy hátul bámészkodó férfi és polc felé fordult.
– A többiek is! Keressétek! Ennek véget kell vetni – kiáltott a férfi, és jogarként maga fölé tartotta a joghurtos dobozt. – Vessünk véget neki!
Még Jozefinát is meglepte a buzgalom, amivel az emberek nekiestek a közértnek. Áruk hullottak a földre, ahogy egyre több ember forgatta fel a polcokat.
– Itt nincs is lejárati dátum! – sivította a menyét.
– Keressétek! Keressétek és hozzátok ide nekem! – kiabált a maffiózó.
Medve. Ez volt a maffiózó ragadványneve a filmben, jutott eszébe Jozefinának, és ez megnyugtató módon hatott idegeire – még nem hülyült el teljesen.
Elszabadultak az indulatok.
Férfiak és nők túrták fel a polcokat körülötte. Íme, az engedelmes ember! Homo obediens. Egy gondolat elég neki, és elméjéből törlődnek a magasabbrendű programok. Félig ember félig robot. Megállt egy sarokban és jegyzeteket készített. Meg aztán amúgy sem akar útban lenni.
A boltban egyre nagyobb volt a káosz. Emberek üvöltöttek fel, ha lejárt vagy lejárni készülő termékeket találtak.
– Ezen nem találom! – futott oda a medvéhez egy nő, ötdarabos mosogatószivacs volt a kezében.
– Nem csoda! Mert készakarva leszedték, hogy ne tudja meg soha! – bólintott a férfi mindentudóan.
A boltvezető egy ideig még próbálkozott, majd eltűnt a raktárajtóban.
– Ez biztos romlott! – kiáltotta egy férfi. Kibontott fogsornyom díszítette szalámi meredezett a kezében.
– Jó, hogy kipróbáltad, testvérem! – kiáltott a medve. – Ne bízz bennük!
Az emberek, mintha most értették volna meg, hogy miről is van szó, enni kezdtek. Aki, amit ért. Sáskaként szállták meg a polcokat. Csipszek, ropik, konzervek, olajbogyók vastag, zsíros szőnyeget terítettek a padlóra.
– Ez a sör meleg! – kiáltott valaki.
Sokan felhördülve iramodtak az italok felé.
– És ezt tették veletek! – kiáltotta a medve.
Ő nem evett. Lába előtt tucatnyi kosárba idegenek pakoltak mindent, amit találtak. Ő csak bólintott, mosolygott. Egy-egy nőnek megsimította az arcát, egy-egy férfit vállon lapogatott. Csillogott a szeme.
– Hoznál egy liter tejet? – szólalt meg Jozefina fülében Bendegúz.
– Tessék?
– Hozz tejet!
– Az most nem fog menni. Vagy csak egy másik közértből – nevette el magát Jozefina és helyzetjelentést adott. Bendegúz figyelmesen hallgatta a beszámolót.
– Szerinted ez milyen erősségű?
– A hülyeség skálán? – nevetett Jozefina. – Tízes.
– Vedd komolyan! – válaszolt Bendegúz, aki ma egyértelműen nem volt humoros kedvében.
– Jól van, na! Egyébként úgy hat és félre, hétre értékelném – csóválta meg fejét Jozefina, és arra gondolt, hogy lassan elérkezett az ideje egy komolyabb beszélgetésnek közte és a férfi között.
– Az jó! Figyelj, rögzíts mindent, és ha vége, akkor gyere haza. Vigyázz magadr….
– Figyelj! – vágott közbe Jozefina.
– Mondd!
– Szerintem itt lenne az ideje egy kis előkísérletnek. Semmi komoly, csak egy próbafúrás.
Egy férfi közvetlen Jozefina mellett átmászott a csemegepultba és tömni kezdte magába a szeletelt téliszalámikat. – Rosszak! Mind rossz! – kiabálta teli szájjal.
– Komolyan mondom. Klasszikus eset! – húzódott a tisztítószerek mellé Jozefina. Errefelé kevesen portyáztak.
Hosszú másodpercekig nem jött válasz!
– Halló! – emelte meg a hangját Jozefina.
– Itt vagyok, nyugi! Csak gondolkodtam – szólalt meg Bendegúz.
– A kávé! Ez mind hibás! – sietett el egy nő Jozefina előtt. Hároméves körüli gyereket vonszolt maga mögött. Kezében több doboz kávét szorongatott.
– Hozzátok ide mind! – kiáltotta medvehangján a férfi, minden mozgás ősatyja.
– Szerinted milyen mértékben kéne beavatkozni – kérdezte elgondolkodva Bendegúz.
– Ez a lényeg, Bendegúz! Alig! Ez egy elsőfokú, szimpla helyzet. Hadd csináljam! Kérlek! Mindent dokumentálok.
– De így nem valami tudományos…
– Bendegúz! Ne szórakozz velem! Ez spontán történés. Akarom!
Újabb csend következett. A közért már alig hasonlított önmagára. Sokan elmenekültek, de nem egy újonnan érkező önként kapcsolódott az őrületbe.
– Rendben! – szólalt meg Bendegúz. – De mindent dokumentálj!
– Igenis! – mosolyodott el Jozefina.
Bár nem volt rá szükség, de közelebb ment. A medve körül tucatnyi kosár gyűlt már össze.
– Hozzátok ide mind! – kiáltotta a férfi. – És majd én megmutatom.
A férfi mozdulatlanul állt. Epicentrum.
Jozefina elmosolyodott, majd a homlokához nyúlt, és rövid, pár másodperces impulzussorozatot sugárzott. A férfi arcáról lefagyott az átszellemült mosoly.
– Na, szívem, még egy löket – suttogta Jozefina és újabb adagot küldött a férfi felé, aki üveges szemekkel tántorodott a nyitott ajtajú hűtőpult felé.
Jozefina elindított egy számlálót.
– Ez biztos mérgező! – futott a medvéhez a menyétarcú nő. Kezében egy csomag tészta zizegett. A férfi nem válaszolt. Értetlenül nézett a nőre, mint aki semmit sem ért, majd megfordult és elindult a bejárat felé.
– Nézze már meg! – visított a nő. Arcán a harc pírjai szinte lángoltak.
A férfi ügyet sem vetett rá. Kisétált az utcára és eltűnt szem elől.
– Most kezdődik! – suttogta Jozefina.
A bolt egy ideig még látszólag saját gravitációjában mozgott, azonban már másodpercekkel a medve távozása után is érezni lehetett a változást. Lanyhultak a hullámok. A hűtőpult előtti kosárhalom gazda nélkül értelmetlen úttorlasznak tűnt.
A menyét futva nézte át a sorokat, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy a medve eltűnt, ő is menekülőre fogta.
Hat és fél perc múlva Jozefina egyedül állt a mosószerek előtt.
– Hat és fél perc központ nélkül – suttogta magának hitetlenkedve.
– Elmentek? – kérdezte a boltvezető.
Valószínűleg most merészkedett elő a raktár biztonságából. Nyűtt arcán döbbenet ült.
– Igen. Mind. Hat perc kellett hozzá, hogy visszakapják az agyukat.
A nő lehajolt és felvett egy feltépett zacskót. Konyhasó pergett belőle.
– A só soha nem romlik meg – nevetett fel hisztérikusan. – Ezek mind megőrültek!
Könnyes szemmel nézett Jozefinára.
– Nem, asszonyom, nem mind! Egyetlen egy őrült meg. Egyetlen egy!
– Egy? Hiszen…
A nő lerogyott a polcok elé és elsírta magát. Jozefina egy ideig nézte a zokogó nőt. Mennie kéne. Pont az ilyen helyzetekből kell kimaradni. Protokoll és józan ész. Nagyot sóhajtott: – A francba a józan ésszel – mondta és leguggolt a nőhöz.
– Egy ember volt. Csak egyetlen egy. A többi csak ment utána. Tudja, az emberi fajhoz tartozók legtöbbje azt hiszi, hogy kicsi, jelentéktelen, hogy nincs beleszólása a nagy dolgokba. És ez bizonyos mértékig igaz is. Azt nem veszi észre, hogy a nagy dolgokat is átlagos emberek irányítják. Olyan emberek, akik abban különböznek másoktól csupán, hogy jó helyen állnak. Csak a helyzetük számít. A hely, ahol a tetteik, gondolataik, félelmeik nagyobb hullámot vetnek. Érti? Az emberiség egy gigantikus pókhálórendszer. És azok, akik jó helyen ülnek, sok-sok kisebb pókhálót irányítanak. Persze ez már hálózattudomány. Maga otthon van a hálózattudományban?
– Nem hiszem – intett nemet fejével az üzletvezető, és törölgetni kezdte a szemét.
– Sebaj. A lényeg, hogy van ez a sokmillió pókhálóból álló hálózat, és vannak helyek, ahol minden egyes mozdulat több ezer, több millió hálót rezget meg. Ezt érti?
A nő bólintott, de nem hagyta abba a sírást.
– Jó. Akkor azt is értse meg, hogy kevés ilyen hely van. Nagyon kevés a pókok számához mérten. Csak néhány. És tudja, hogy kik ülnek ott?
– Pókok? – kérdezte szipogva a nő.
– Úgy van. Vagyis emberek, de most pókoknak hívjuk őket. Bizony emberek ülnek ott. Emberpókok. És maga szerint hányan vannak?
– Nem tudom. Sokan.
– Nem! – mosolyodott el Jozefina. – Éppen ez az, hogy kevesen. A világ hálóját elenyésző számú emberpók irányítja. És tudja, hogy milyenek ők? Elárulom. Átlagosak. Semmi különös. Ezt a világot – Jozefina futólag hálát adott, hogy nem ide tartozik – néhány átlagos, kis ember mozgatja. Ami itt történt például az egyetlen egy ember műve. Higgye el, én tudom. Szóval ne aggódjon, és ne vádolja a többieket. Nem az ő hibájuk. Ők csak nem gondolkodtak. Egyetlen kis ember! – mutatott a romokra. – Nem több.
– És mégis… – szipogott a nő.
– Igen. És mégis! – biccentett Jozefina és elindult a kijárat felé, majd megtorpant. – Tejet kéne vennem. Kinyitja a kasszát vagy mára bezártak?
A nő értetlen tekintettel meredt rá, aztán nevetni kezdett. – Tudja, mit? Vigye csak el. A vendégem egy tejre. Meg aztán talán le is járt.
Jozefina mosolyogva biccentett, elvette a tejet, de a kijáratnál otthagyta az árát a kasszapulton. Egy ember is számít. Sőt, nagyon sokat nyom a latba, ha éppen olyan helyen van.
Hazafelé azon tűnődött, hogy vajon Bendegúz mikor ad engedélyt a valódi kísérletekre. Azokra a beavatkozásokra, amikor nem csupán egy közértben hőbörgő medvének gereblyézik majd ki a tudatát, hanem a háló izgalmasabb részeit veszik vizsgálat alá. Bendegúzon múlik. Náluk ő ül a háló közepén. Mindenesetre mozgalmas idők jönnek, az már biztos.
És vajon mit tervez ma vacsorára Bendegúz, hogy tej kell neki? Talán palacsinta lesz? Jó lenne.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!