Morális alap

A turi még nem nyitott. Lefékeztünk előtte.

– Turkálni nem ciki? – kérdeztem csak hogy teljen az idő.

– Az a ciki, hogy ezt megkérdezted – jött a válasz, és ez felkeltette a kíváncsiságomat.

– De komolyan. Mások cuccát…

Zs. kicsit félrebillentette a fejét – ez rossz előjel – és beszélni kezdett: – A turkáló azoknak ciki, akik még mindig nem értik világot, akik be vannak zárva még mindig abba az ostoba, világromboló, degenerált szemléletbe, hogy csak az lehet jó, ami új, csak az első birtokos az igazi birtokos, csak a teljes ár adhat értéket az árunak. Szánalmas alakok. Na, pont ez az a mindset, ami egyenes úton vezet minket az élve elégéshez, pedig nem is hiszek igazán a mindset-ben.

– Aha – biccentettem tétován. Fogalmam sem volt, hogy világnézeti, globálökonómiai, és pszichológiai témába futottam. – Lenne egy kérdésem, ami csupán a logikából adódik, Isten ments, hogy állást foglaljak mellette.

– Na, mondd!

– Ha nincsen új ruha, akkor hogyan lesz majd használtruha?

Zs. úgy nézett rám, mintha éppen egy gyereket majszolgattam volna.

– Évente nagyjából százmilliárd ruha készül. Évente! Vagyis az emberiség minden egyes tagjára az újszülött csecsemőtől a haldokló százévesig a Föld bármelyik pontján évente tizenhárom darab új ruha jut. De persze ez nem baj, idézőjel, mert még így is a legyártott ruhák vagy harminc százalékát soha nem értékesítik. Megy a kukába, vagy az égetőbe egyenesen.

– Ne!

– De! Tehát amikor azt mondod, hogy csak az új ruha a jó ruha, akkor azzal azt is mondod, hogy dögöljön meg a világ ott, ahol van. Akkor máglyára veted a józan észt az emberiség jövőjével együtt. Aki megveti a használt árut, az megveti az életet, az embereket, a gondolkodást. De persze hiába. Mert az emberek nagy része szégyent érez egy kiturkált ruhában. Akkor is, ha csak ő tudja, hogy turkált kabátban jár, mert a degenerált agyába gyerekként beivódtak már az előítéletek. És mint tudjuk, azokat a legnehezebb kigyomlálni. Szánalmas alakok.

– Szóval akkor ciki az új ruha?

– Bizonyos értelemben igen. Persze néha megveszed.

– Na!

– A lényeg, hogy nem veted meg a használtat. És tudod, miért?

– Most már nem merem tudni.

– Azért, mert csak és kizárólag ettől változhat valami az agyakban. Nincs más esély. Majd, ha a sznobok is turkált ruhában járnak, akkor talán tényleg lesz valami. De addig még hosszú az út.

– Értem. Akkor az lenne a legjobb – indult be az agyam –, ha az új ruhákat valaki előhasználná, hogy már a boltokba is használtként jusson.

– Ki használná elő? – nevetett fel Zs.

– Mit tudom én. Mondjuk robotok.

– Nem jó. Attól még új maradna. Egy ruha nem attól használt, hogy elhasznált, hanem attól, hogy valakin már egyszer volt. Pont ettől szánalmas a dolog. A tudat teszi értéktelenné, nem az állapot.

– Itt semmi sem kopott?

– Ja, de. De azt nem veszed meg – vont vállat Zs. – Vagy nem mindig.

– Oké. Akkor megvan. Alkalmazni kéne embereket, hogy az új cuccokat egy napig hordják. Vagy max. egy hétig. Az lenne a nevük, hogy… First handlerek. És persze kötelező lenne nekik legalább egyszer beleizzadni. Pukizni is lehet. Le is eheti. A lényeg, hogy kiszedjék belőle az újat, és beletegyenek valami életszagút. Csak aztán mehetne a cucc a boltba. Mondjuk az is rá lenne írva, hogy „behasználták Bangladesben”. Vagy „Second handesítve in China”. Persze csak harmadik világbeliek lehetnének a bekoptatók. Ott olcsó a munkaerő és megoldódna a ruhakérdés is. Aztán minden mehetne azonnal féláron.

Zs. rám nézett, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Most mi van? Ez megoldás, nem? – tártam szét a kezem.

– Az a vicc, hogy talán az. Az emberiség soha nem képes megoldani valamit az egyszerű úton. Mindig túlbonyolítja a dolgokat. Bár nem hiszem, hogy ez valaha is így alakulna. A lényeg, hogy mi tartsuk magunkat bizonyos mércéhez. Ez viszi előre a világot.

A turi fotocellás ajtaja szélesre tárult.

– Tehát akkor most morális alapon fogsz turkálni, ha jól értem.

– Ja, és mert baromi olcsó – kacsintott rám Zs. majd eltűnt a sorok között.